A Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója a Mandinernek adott interjút, ebben mondta el, hogy a „közeljövőben” szeretne „még egy fontos ügyet előremozdítani”, amivel „eddig nem vagy nem jól foglalkoztunk”.

Ez lenne Demeter Szilárd szerint „a családanyák megszólítása”, méghozzá „kifejezetten őket célzó irodalmi-muzeológiai programokkal”. „Az 1970-es években az amerikaiak mérték fel először – mi ötven­éves késésben vagyunk e téren –, hogy ha kulturális termékeket akarsz eladni, akkor az anyákat kell megcéloznod. Online világ ide vagy oda, többnyire ma is ők határozzák meg a család kultúra­fogyasztási szokásait: milyen könyvet kapjon a gyerek, melyik színházba megyünk, hova utazunk, és még sorolhatnám” – mondta Demeter, aki ehhez még annyit tett hozzá, hogy ő úgy látja, „a magyar társadalom kulturális szempontból erősen matriarchális, otthon nagyjából mindenről a nők döntenek”. Demeter Szilárd a fentieken túl beszélt a Nemzeti Színház igazgatójáról, Vidnyányszky Attiláról is, aki „régi harcostársa”, és akivel „ugyanúgy” gondolkodnak, és ezek szerint mindketten úgy látják, hogy Demeter Szilárd mondta most:

„... a kultúrharc már régen nem Magyarországon belül folyik, és nem is jelen idejű. Hanem Kárpát-medence-méretű, és az a tétje, hogy száz év múlva lesz-e errefelé még egyáltalán bármilyen magyar kultúra.” Úgy látja, azért van veszélyben a kultúra, mert „több irányból is nyomás nehezedik ránk”.

„Itt van rögtön a cancel culture. Ennek a kiindulópontja, hogy a mai nyugati kultúra halott fehér férfiak terméke, dominánsként elnyomva minden mást, ezért itt az ideje a történelem szemét­dombjára dobni. Ez a gondolat pedig, ha tetszik, ha nem, rólunk, európaiakról és benne rólunk, magyarokról is szól. Rettenetesen sajnálom, de a tényeket nem lehet erőszakkal megmásítani: mi a világnak ezen a részén többségében igenis fehér emberek vagyunk. Amit összeraktunk sok száz, mi több, ezer évben, talán nem kéne önként és dalolva veszni hagyni.” De szóba került a Nemzeti Múzeum éléről menesztett L. Simon László is, akit nem harcostársának, hanem „régi szövetségesének” nevezett, akivel „annak ellenére” tudott jól egíüttműködni, hogy sok mindenben nem értettek egyet.

„Azért is sajnáltam a felmentését, mert úgy láttam, a Nemzeti Múzeum élén kezdett elég formátumos lenni ahhoz, hogy az intézmény, sőt az egész magyar muzeológia ügyét előrevigye. A miniszteri döntést tudomásul veszem, hiszen hierarchikus világban élünk, amelyben az intézményvezetők, illetve a munkáltatók a saját felelősségük tudatában hozzák a döntéseket. Ebbe az alsóbb szinteken lévők közül senkinek nincs, nem is lehet beleszólása” – összegezte Demeter, akinek posztjára egyébként nemrég pályázatot írtak ki, amit Demeter meg is pályázott.