„Gulyás Márton és a Partizán páros lábbal beleszállt a liberális legenda Kőszeg Ferencbe, amire nem más tett rá még egy lapáttal, mint a veterán jogvédő által alapított Magyar Helsinki Bizottság. Maga Kőszeg is szépen hozzáadta a magáét a sztorihoz néhány dermesztően hangzó állítással. Egyáltalán, miért kérdezgette úgy Gulyás a réges-rég visszavonult, már véleményvezérnek sem számító, idős expolitikus-író-jogvédőt, mintha fontos közhatalmat gyakorló figura lenne?” – vezette fel Szily László augusztusban a 6 órás életútinterjúról szóló hosszú cikkét.

Bár az SZDSZ egykori parlamenti képviselője már közvetlenül a botrány után is reagált az ügyre – és többen védelmükbe is vették –, a 84 éves Kőszeg most az Élet és Irodalomban megjelent cikkében polemizált tovább Gulyás Mártonnal az ügyben.

link Forrás

Miután hosszan árnyalja a pedofíliával és a szexualitással kapcsolatos álláspontját, Kőszeg rátér a Gulyás Márton és a saját baloldalisága közötti különbségre:

„Gulyás Márton baloldali aktivistának mondja magát. A demokratikus ellenzék, amelynek tevékenységében 1971-től kezdve részt vettem, ugyancsak baloldali volt. Azt képzeltem tehát, hogy nézeteink között áthidalhatatlan ellentétek aligha lehetnek. Csak arról feledkeztem meg, hogy mi, a kommunista diktatúra demokratikus, liberális ellenzéke, a kommunista uralmat soha, egy pillanatig sem tekintettük baloldalinak. Azt gondoltuk, hogy a baloldal demokratikus, egyenlőségpárti, s így szükségképpen az elnyomottak, a kiszolgáltatottak oldalán áll. Az interjú közben kellett rájönnöm, hogy Gulyás Márton, aki feleannyi idős, mint én, részint történelmi ismeretei hiányos volta következtében, nem látja az alapvető különbséget a szabadságpárti baloldal és a kommunista önkényuralom között. Az interjú során szóba került a falkép, amelyet Kemény György festett a lakásomban 1970–71-ben. […] ezekben a hetekben folyt Angela Davis fekete polgárjogi harcos pere, akit azzal vádoltak, hogy ő csempészte be a tárgyalóterembe azt a pisztolyt, amellyel az egyik vádlott agyonlőtte a bírót. A szocialista tábor a vádlott szabadlábra helyezését követelte, a budapesti rendőrség viszont megakadályozta, hogy a Budapesten tanuló, a vádlott mellett tüntető, főként harmadik világbeli diákok megközelítsék az amerikai követséget. Az amerikai esküdtszék végül a vádlott felmentésére szavazott, Angela pedig végiglátogatta a kommunista vezetőket, Fidel Castrót, Honeckert, Brezsnyevet, hogy köszönetet mondjon a mellette folyó kampányért. Angela Davis portréja remekül sikerült, de a jelenlévőket bosszantotta, hogy az ellenzéki szoba falára került nő olyan politikusoknak hálálkodik, akik a saját országukban börtönbe zárják azokat, akik élni próbálnak emberi jogaikkal. Angela végül ott maradt a falon, idős korára a kommunizmustól is eltávolodott, s az amerikai börtönviszonyok javításáért küzdött. Gulyás Márton ellenben nem értette meg az 1971-es kétségeket, és felháborodott azon, hogy egyesek lemeszelték volna a polgárjogi harcos portréját. […] Visszagondolva az augusztusban felvett interjúra, megerősödött bennem a meggyőződés, hogy Gulyás Mártonnak erről az örök baloldalról nincs tudomása. Arról a baloldaliságról, amely kívül áll a baloldali pártok taktikai húzásain.”

Kőszeg arról is ír, hogy az interjúban Gulyással vitába keveredett azon is, hogy 1989-ben a Keleti pályaudvaron a földön heverő hajléktalanoknak azt mondta, ne követeljenek lakást, mert az irreális követelés, ráadásul még ellenszenvet is kelt azokban, akik százezreket költöttek arra, hogy lakásuk legyen. „Ha biztonságos, fűtött hajléktalanszállást követelnek, az reális, megvalósítható követelés, ahogy az is, ha azt követelik, hogy épüljön több olcsó bérű szociális lakás, ahogy épültek ilyenek az 19oo-as években, de még a Hor­thy-rendszerben is. Gulyás Márton nem a véleményemmel vitázott, hanem azzal folytatta, hogy mint zenekedvelő embernek kell legyen némi érzékem az utópiához is” – írja Kőszeg.

A Magyar Helsinki Bizottság alapítója ezután arról is írt, hogy a Kádár-rendszerben hogyan trükköztek a küszködő nagyiparral és az elhazudott munkanélküliséggel, a propaganda és a törvény pedig hogyan üldözte a munkanélkülieket („közveszélyes munkakerülőket”).

Kőszeg a cikkét így zárja:

„Gulyás Márton újra meg újra vitába keveredett velem. Nem értette, hogy az épp csak formálódni kezdő demokratikus ellenzék miért veszi rossz néven, hogy az amerikai polgárjogi harcos bírósági felmentése után sorra felkeresi a kommunista vezetőket, és köszönetet mond nekik a felmentéséért. Olyan diktátoroknak, akik a saját országukban nyomban börtönbe záratják azokat, akik azt képzelik, hogy vannak emberi jogaik. Azzal, hogy a létező szocializmusban a sajtó a lógós, lusta munkavállalókat tette felelőssé a munkanélküliségért, nem volt tisztában. Arról pedig, hogy a szocialista Magyarországon börtönbe lehetett zárni embereket pusztán azért, mert nem volt munkájuk, ráadásul, hogy ezt az újmódi büntetést a bérek leszorítására használták fel, mit sem tudott. Baloldali aktivista? – töprengtem, amikor hazaértem.”