Megelégszik-e Alijev Hegyi-Karabahhal és az örmények kiűzésével?

• Megelégszik-e az azeri elnök azzal, hogy tavaly ősszel katonai erővel zárt le egy százezrek menekülésével járó, befagyott konfliktust?
• Ilham Alijev – aki katonai egyenruhában ellátogatott Hegyi-Karabah elfoglalt fővárosába, felvonta az azeri zászlót, és bakancsban látványosan végiggyalogolt a hegyi-karabahi örmény zászlón – nyíltan büszkélkedik azzal, hogy katonai eszközökkel is lehet békét teremteni.
• Nem igazán megnyugtató, hogy Alijev a szomszédos Örmény Köztársaság egészét „Nyugat-Azerbajdzsánnak", Jerevánt pedig „történelmileg” azeri földnek tekinti.

A második világháború után kialakult kétpólusú világrendben a biztonságot két nagy katonai tömb szolgáltatta – a NATO és a Varsói Szerződés. A negyven éven át húzódó hidegháború a berlini fal leomlásával, a két Németország egyesülésével, a szocialista tábor összeomlásával, a közép-európai rendszerváltásokkal, végül pedig a Szovjetunió felbomlásával és új országok létrejöttével ért véget.

Hideg helyett langyos béke

Formálisan a hidegháborúnak nem volt győztese. Zbigniew Brzeziński lengyel származású amerikai nemzetbiztonsági főtanácsadó úgy fogalmazott, hogy a hidegháború „langyos békével” ért véget, ellentétben a „hideg békével”, amely általában a forró háborút követi. Nem történt kapituláció, mint 1918-ban Compiègne-ben, amivel véget értek a harcok az antant és utolsó ellenfele, Németország között, vagy 1945-ben Reims-ben, amikor Németország feltétel nélkül megadta magát a nyugati szövetségeseknek (majd pedig a szovjeteknek Berlinben).

Egészen a hidegháború végéig a politikában ismeretlen kifejezés volt a „befagyasztott konfliktus". Nemzetközi dokumentumokban azóta sem gyakori, de a politikusok és a szakértők széles körben használják a területi vitákra, elsősorban a posztszovjet konfliktusokra: a Moldovához tartozó Transznyisztria, az Azerbajdzsánhoz tartozó Hegyi-Karabah, valamint a Grúziához tartozó Dél-Oszétia és Abházia esetében. Ezek a területek „befagyasztott konfliktus” állapotában álltak azokkal a posztszovjet országokkal, amelyek névleges fennhatósága alá tartoznak. A világ nagy része nem ismerte el ezeket a területi változásokat, így a de jure státusuk nem változott.

A többnyire „nincs béke, nincs háború” status quo lehetővé tette a szeparatista rezsimek megszilárdulását, ösztönözve azok független államszerű struktúrákká való átalakulását, amelyek mindazonáltal nem tudnak meglenni külső támogató nélkül, időnként pedig forró háborús konfliktusok törnek ki.

Oroszország akkor tett lépéseket a békefolyamat kiépítésére, amikor megbizonyosodott arról, hogy teljes ellenőrzést tud szerezni mind a szeparatista régió, mind az állam felett, amelyhez formálisan tartozott. A szeparatista területeknek van néhány közös jellemzője, ilyen az orosz nyelvű többség vagy kisebbség, az anyaországhoz hű csoportok, valamint orosz katonai támaszpontok jelenléte.