A Zeneakadémia, a miniszter, a teljesítmény és a hazaszeretet

A Zeneakadémia sorsának elmúlt évekbeli alakulását mintha az Előre vaknyugatnak című Samuel Beckett-novella szavai határozták volna meg: „Mindig ez. Soha más. Mindig a próbálkozás. Mindig a bukás. Sebaj. Kezdd újra. Bukj újra. Bukj jobban.” (Az eredeti sokkal erősebb: „All of old. Nothing else ever. Ever tried. Ever failed. No matter. Try again. Fail again. Fail better.”) De most nem a legújabb kanyarról, a Zeneakadémia kancellárja körül kialakult helyzetről szeretnék írni, akit érdekel, utánaolvashat. De nem is a hosszadalmas, minden főszereplő, mellékszereplő, statiszta és külső szemlélő számára rendkívül kínos és megterhelő, végül totális kudarcba fulladt tavalyi rektorválasztási folyamatról. Ezekről az intézménypolitikai ügyekről akkor se írhatnék, ha szeretnék (ráadásul nem szeretnék), hiszen a Zeneakadémia oktatójaként köt az intézmény szigorú nyilatkozati rendje.

Egyetlen félmondatról szeretnék írni. Pontosabban arról, hogy egy odavetett miniszteri félmondat milyen hatást gyakorol egy egyetemi oktatóra. A Zeneakadémia fenntartásáért felelős miniszter kijelentése a Zeneakadémia egyik habilitált docensére. Csák János kulturális és innovációs miniszter szavai rám.

Tizenhét éves voltam, harmadikos a budaörsi Illyés Gyula Gimnáziumban, amikor eldöntöttem, hogy érettségi után a zenetudományi szakra fogok felvételizni. Tizennégy évesen fedeztem fel a magam számára a zenét, akkor lettem gimnazista, a haverokkal rockzenekart alapítottunk (innen nézve valódi hőskor volt: ekkor robbant be a Nirvana, a Red Hot Chili Peppers, a Pearl Jam), közben zongorázni kezdtem, habzsoltam a klasszikus repertoárt, beleszerettem Johann Sebastian Bach zenéjébe, és arról álmodoztam, hogy egyszer majd az lesz a munkám, hogy Bach zenéjével foglalkozhatok. Rengeteget jártam akkoriban a Zeneakadémiára. Amikor csak tudtam, ott voltam Kocsis Zoltán, Schiff András, Ránki Dezső zongoraestjein, Perényi Miklós csellókoncertjein, a Budapesti Fesztiválzenekar és az Állami Hangversenyzenekar (később: Nemzeti Filharmonikusok) hangversenyein, ott voltam 2001-ben, amikor Kurtág György 75. születésnapján Eötvös Péter vezényelte az ünnepelt műveit, és az Amadinda Ütőegyüttes Károlyi Katalinnal bemutatta a jelen lévő Ligeti György utolsó művét, a minden képzeletet felülmúlóan zseniális „Síppal, dobbal, nádihegedűvel” című darabot. És a felejthetetlen koncertélmények sorát hosszan, szinte a végtelenségig folytathatnám.

De a Zeneakadémia számomra nemcsak a klasszikus hangversenyek varázslatos világát jelentette akkoriban. A koncertek szünetében általában felmentem az első emeleti előcsarnokba, hogy a Király utcai lépcsőház felőli oldalon, az üvegajtó mögött nézegessem a falon lévő vitrinekbe kitett lapokon a zenetudományi szak kurzuskínálatát. Ujfalussy József, Kroó György, Somfai László, Tallián Tibor, Kovács Sándor, Batta András… Számomra mitikus alakoknak tűntek a nagy magyar zenetörténészek, akiknek a Bartók Rádió műsoraiból vagy könyvek gerinceiről ismert neve ott szerepelt a gépírásos papírokon, s akiknek Bartók-, Mozart-, Schubert-kurzusaira a szerencsés kiválasztottak bejárhattak. A kilencvenes évek közepén kétévente indult csak évfolyam, óriási csalódást jelentett, hogy az érettségim évében éppen nem, így csak néhány éves ELTE-bölcsészkari (filozófia-magyar szakos) kanyar után jutottam be a Zeneakadémiára.

A XV. teremben volt a szóbeli felvételi, állítólag itt tanított egykor Kodály, mindenesetre volt ott egy Kodály-mellszobor (a tanszéki legendárium szerint felsőbb évfolyamos hallgatók egyszer a szobor üreges belsejébe rejtették az egyik buli után az üres pezsgősüveget). Soha nem fogom elfelejteni a pillanatot, amikor beléptem a felvételire, és a nem túl nagy teremben nemcsak Kodály megkövült tekintetével találtam szemben magam, hanem óriási megdöbbenésemre ott ült tíz-tizenkét ember, alig fértek el, a tanszék szinte összes oktatója, köztük a mitikus alakok, akiket persze nem tudtam beazonosítani, csak sejtettem, hogy ott vannak. A két nappal korábban írott írásbeli vizsgámról volt szó elsőként: rákérdeztek azokra a pontokra, amelyekre rosszul válaszoltam. Aztán a felvételi dolgozatomról beszéltünk, Bach Esz-dúr csellószvitjének nyitó tételét elemeztem 15 oldalban, erről – mint utóbb rekonstruáltam – Somfai László kérdezett a rá jellemző mélyen emberi szigorúsággal, az elérhetetlenül magas elvárásrendszer szerint. Végül zongoráznom kellett az illusztris közönségnek: Bach egyik háromszólamú invencióját játszottam alapvetően balesetmentesen, és egy Mozart-szonátatételt, amelyben volt egy komolyabb memóriazavarom. Végül fölvettek.

Soha nem fogom elfelejteni a pillanatot, amikor megtudtam, hogy az álmom megvalósult, zeneakadémista leszek. Óriási izgalommal készültem az esztergomi gólyatáborba, úgy gondoltam, hogy félistenek, ha nem mindjárt istenek között fogom tölteni azt a néhány nyárvégi napot. És alig vártam, hogy eljöjjön a szeptember, beléphessek a Király utcai bejáraton, amely – számomra akkor úgy tűnt – magára az Olümposzra nyit ajtót. Az igazság az, hogy kissé csalódott voltam a gólyatáborban, amikor rá kellett jönnöm, hogy a zeneakadémisták nem istenek, még csak nem is félistenek, hanem nagyon is emberek. Éppen olyanok, mint bármely más egyetemista. Vannak köztük rokonszenvesek és kevésbé rokonszenvesek, kedvesek és kevésbé kedvesek, intelligensek és kevésbé intelligensek. És hogy a Zeneakadémia is csak egy egyetem.

Különleges egyetem, amely a zenéről szól, káprázatos a múltja, s amelynek fantasztikus tanárai is vannak, de természeténél és intézményi közegénél fogva mégis csak egy felsőoktatási intézmény, ahol olykor kifejezetten unalmas órákon is részt kell vennie az embernek, olyan feladatokat is el kell végeznie, amelyekről úgy gondolja (és ebben részben igaza is van), hogy semmi értelmük, és mégis, mint a jobb egyetemek a világ bármely táján, észrevétlenül belecsöpögtetik a hallgatókba azt a szemléletet és tudást, amely értelmet ad annak, hogy valaki eltöltsön egy ilyen intézményben négy-öt-hat évet.

Tizenhét éve tanítok a Zeneakadémián, először óraadó tanár voltam doktoranduszként, aztán tanársegéd, a doktorálásom után adjunktus, majd docens, 2019-ben habilitáltam. Diákként én már nem tanulhattam Kroó Györgytől, két évvel a bekerülésem előtt hunyt el. A nagyon öreg Ujfalussy még éppen tanított, árnyéka volt már csak egykori önmagának, a latinul és ógörögül és mindenféle modern nyelveken beszélő, koncertminőségben zongorázó, a teljes nyugati zenetörténetet, irodalmat, filozófiát stb. fejben tartó zseninek, de ebből az árnyékból is érződött az egykori monumentális formátum. Somfai, Tallián, Batta és Kovács Sándor tanítottak, majd 2006-tól kollégájuk lehettem, és ha arra gondolok, hogy mindabból, amit egykor tőlük tanultam, tanárként mit hasznosítok, valószínűleg az az őszinte válasz, hogy sokkal többet, mint amit bevallok magamnak. Számos kérdésben persze másként gondolkozom, mint ők, sokat változott a világ is az elmúlt évtizedekben, de mégis, a Zeneakadémia egyik csodája, hogy a tanárgenerációk között folytonosság van.

A tanszéken jelenleg két olyan fiatal kolléga is tanít már, akik a tanítványaim voltak. Mint egy nagy múltú szimfonikus együttes. Biztosan egészen másként szól ma a Bécsi Filharmonikus Zenekar, mint 1842-es alapításakor, de a hangzás minőségéért részben az kezeskedik, hogy a tagok tisztában vannak a zenekar hagyományával. Ahogy a Zeneakadémia oktatói és diákjai is tisztában vannak vele, hogy ez az intézmény ki mindenkit adott a világnak. Bartók, Kodály, Ligeti, Kurtág, Eötvös, Kocsis, Ránki, Schiff, Perényi… Nem érdemes belekezdeni a felsorolásba.

Néhány nappal ezelőtt, március 13-án Csák János, a Zeneakadémia fenntartásáért felelős miniszter a Hír Tv „Napi aktuális” című műsorában az újabb zűrzavaros helyzet kapcsán a következő állítást tette: „az egyetem oktatási, kutatási és nemzetközi teljesítménye siralmas” (3:10-nél ezen a videón). Semmilyen magyarázatot nem fűzött ehhez a félmondathoz, sem tényeket, sem adatokat nem említett, így nem világos, hogy mire utalt, az sem derül ki a beszélgetésből, hogy miből tájékozódott. Azt viszont el tudom mondani, hogy rám, az intézmény egyik tanárára milyen hatást gyakorolt ez az odavetett félmondat.

Hogy milyen volt a hatása? Pusztító. A szó szoros értelmében lélegzetelállító. Mert végtelenül sértő és megalázó. Tehetetlen dühöt kelt az emberben az igazságtalansága és a megalapozatlansága, és a tudat, hogy a magyar nyilvánosság sajátos szerkezetének köszönhetően ez a miniszteri mondat úgy juthat el százezrekhez vagy milliókhoz, hogy fogalmuk sincs a Zeneakadémia valódi működéséről. Sem a diákjaimtól, sem a kollégáimtól, sem a külföldi kutatóktól, akikkel nemzetközi konferenciákon találkozom, vagy Zoom-meetingeken köteteket szerkesztünk, senkitől nem kapok olyan visszajelzést, hogy a teljesítményem siralmas volna. De még csak azok a jelentős magyar zenei intézmények sem jelzik ezt felém, ahol kénytelen vagyok másod- és harmadállásban munkát vállalni, mert az egyetemi docensi fizetésből nem tudom eltartani a családomat. Semmi értelme, hogy magyarázkodni kezdjek, bizonygatva, hogy a Zenetudományi Tanszék munkatársai (akik között ma is ott van professor emeritusként a már említett Somfai László, Tallián Tibor és Kovács Sándor) hány tanulmányt és könyvet publikáltak az elmúlt években, hogy milyen konferenciákat szerveztünk, és milyen konferenciákon vettünk részt, de ha már úgy alakult, hogy kiírom magamból ezt az egészet, kihasználom a lehetőséget, hogy felhívjam a figyelmet a „Zenetörténetek Közép-Európából – Tanulmányok a Zenetudományi Tanszék vonzásköréből” című gyönyörű kötetre, amelyen két éve dolgoztunk, és néhány héttel ezelőtt jelent meg a Kronosz Kiadónál. Nem szeretnék mások nevében beszélni, de hosszan sorolhatnám a világszínvonalú oktatókat és teljesítményeket a hangszeres szakokról éppúgy, mint az elméletiekről.

Hogy jó hely-e most a Zeneakadémia minden körülmény ellenére? Igen, jó hely. Rengeteg elhivatott oktatója van, akik nemzetközi mércével nevetségesen alacsony bérért végeznek nemzetközi színvonalú munkát. Hogy vannak maradi gondolkodású, nem a legmagasabb szintet megütő tanáraink? Talán vannak. Hogy lehetne-e javítani az intézmény működésén, a szemléletén? Persze. A Zeneakadémia soha nem volt tökéletes hely. Bartók szenvedett zeneakadémistaként, a fiatal Kurtág és Ligeti számára sem volt maga az esztétikai vagy oktatási Kánaán. Mindegyik korszakában voltak nagy formátumú és középszerű tanárai. De teljes tévedés azt gondolni, hogy csak az lehet jó zongoratanár, aki nemzetközi hírű előadóművész, hogy csak az lehet jelentős zenetörténet-tanár, aki eredeti gondolkodású kutató is. Olykor a kettő együtt van meg egy emberben, máskor nem.

Ha a fenntartó Kulturális és Innovációs Minisztérium bármelyik munkatársát, akár magát Csák János minisztert érdekli, hogy mi zajlik a Zeneakadémián, jöjjön el az intézménybe, nézze meg a saját szemével.Megint csak nem szeretnék mások nevében beszélni: szeretettel látom őket bármelyik zenetörténet-órámon (csak le kell adnom a nevüket a tanulmányi osztályon, és a portán beengedik őket, az e-mail címem megtalálható a Zeneakadémia honlapján). Ha jövő héten jönnének, akkor jelzem, hogy kedden és csütörtökön reggel a 17. századi egyházi zenéről tartok előadást hangszeres hallgatóknak, kedden fél 11-től negyed 2-ig a zenetudós BA hallgatókkal a barokk ária műfaja lesz a témánk, csütörtökön déltől háromegyed 3-ig a zenetudós MA hallgatókkal a 20. század végének magyar zenéjével foglalkozunk: az óra elején egy kicsit még a hetvenes években indult Új Zenei Stúdió működéséről lesz szó, és meghallgatunk néhány Jeney Zoltán-kompozíciót, az óra második felében a nyolcvanas évek emblematikus együttese, a 180-as Csoport lesz a témánk. Csütörtökön háromtól még egy angol nyelvű órámba is belehallgathatnak, ha akarnak: külföldi diákoknak beszélek a magyar zene történetéről, éppen Bartóknál tartunk. A diákok miatt is, meg a reális önképem miatt is jó volna, ha kaphatnék visszajelzést arról, hogy az oktatói teljesítményem valóban siralmas-e.

Azt írtam, hogy a miniszteri félmondat hatása rám nézve pusztító volt. Valóban így éltem meg az első pillanatokban. Aztán ahogy eltelt néhány óra, majd egy teljes nap, egyszerre rájöttem, hogy valójában még ebből is lehet építkezni, mert ez a végtelenül megalázó és felháborító kijelentés rávilágított arra, hogy mit jelent számomra a hazaszeretet, amelyről így március 15. környékén annyit beszélünk. Egyesek számára a hazaszeretet az, hogy forradalmat robbantanak ki az elnyomó hatalommal szemben. Mások számára az, hogy filmet készítenek azokról, akik kirobbantják a forradalmat.

Számomra a hazaszeretet az, hogy bár a fenntartó állam hivatalos képviselője ilyen lekezelően viszonyul a Zeneakadémiához és az ott dolgozókhoz, és sok szempontból méltatlan körülmények között dolgozunk, én mégis úgy döntök, hogy nem megyek el sem az intézményből, sem az országból, hanem amíg csak lehet, a legjobb tudásom szerint, a tanáraimtól kapott hagyományt alakítva és továbbörökítve tanítom benne az európai és a magyar művészi zene történetét. Persze ez nem független attól, hogy mennyire szeretek tanítani. És azt hiszem, éppen ez a lényeg: a hazaszeretetem valójában elválaszthatatlan attól, hogy mennyire szeretem a diákokat. Mert ők lesznek azok, a szenátusi ülésre beözönlő, lázongó diákok, akik valamikor a jövőben megteremtik majd a feltételeket ahhoz, hogy a Zeneakadémia, ez a folyamatosan külső-belső nehézségekkel küzdő, csodálatos intézmény egyszer normális körülmények között működhessen.