Az itt olvasható írás Viviana Mazza, a neves olasz külpolitikai újságíró utószava Adaobi Tricia Nwaubani ifjúsági regényéhez. Az először 2018-ban megjelent, áprilistól pedig már magyar fordításban is elérhető A baobab árnyékában a Boko Haram fogságából megmenekült nigériai lányok visszaemlékezései alapján készült. Az utószót - pontosabban annak első felét - az emberrablás 10. évfordulóján, Atlasz Florina fordításában közöljük a & könyvkiadó jóvoltából.

A kiválasztott nemzedék

Egy népszerű nigériai gospel szavaival élve kiválasztott nemzedéknek is nevezhetnénk azokat a lányokat, akik szerencsésebbek voltak, mint elődeik, és lehetőségük volt iskolába járni. Valóra válthatták volna az álmaikat. Mégsem így történt.

A Boko Haram terrorszervezet 2009 óta folytat fegyveres támadásokat azzal a céllal, hogy Észak-Nigériát iszlám állammá alakítsa át. Több mint húszezer embert gyilkoltak meg, és több mint kétmillióan kényszerültek arra, hogy elmeneküljenek otthonaikból. Szomorú tény, hogy asszonyok és lányok ezreit rabolták el és erőszakolták meg.

Az egyik ilyen nőrablás világszerte nagy visszhangot váltott ki, legalábbis egy ideig: 2014. április 14-én a Boko Haram kétszázhetvenhat lányt rabolt el egy északkelet-nigériai kisváros, Chibok középiskolai kollégiumából. Az éjszaka kellős közepén teherautókba tuszkolták a diáklányokat, és magukkal vitték őket a Sambisa-erdő mélyére.

Annak az ötvenhét lánynak, akik az éjszakában zötykölődő teherautókról leugrottak, sikerült megmenekülnie, a többi kétszáztizenkilenc diákot elnyelte az erdő.

A mai napig kevesen ismerik e fiatal lányok kilétét. A legtöbbjük pusztán név és arc nélküli szám.

Adaobi és én – a nigériai és az olasz, a helybeli és a külföldi – úgy döntöttünk, hogy oly módon örökítjük meg ezt a tragédiát, ahogy azelőtt még senki sem nyúlt hozzá: a lányok és családjaik szemszögéből. Abujában találkoztunk egymással a chiboki emberrablás után nagyjából egy évvel. Nagyon szerettem volna írni az esetről egy ifjúsági könyvet, ezért kapcsolatba léptem a „Hozzátok vissza a lányainkat” nevű szervezet aktivistáival. Ekkor még nem ismertem Adaobit, de miután elolvastam a Corriere della Sera olasz napilapban megjelent cikkét, amely tulajdonképpen nem volt más, mint az elrabolt lányokhoz címzett megindító levél, írtam neki egy e-mailt. Válaszából kiderült, hogy ő is egy könyv megírásán gondolkodik.

Úgy döntöttük, együtt vágunk bele. Míg én ismeretterjesztő könyv felé hajlottam, Adaobi regényt szeretett volna írni, mivel – ahogyan ő fogalmazott – nem tudhatjuk, hogyan ér véget a történet. Így hát Nigériába utaztam. Sikerült találkozót szerveznem néhány elrabolt lány Abujába menekült családjával, és Adaobival közösen jártunk házról házra. Interjúkat készítettünk a lányok szüleivel – egyesekkel személyesen, másokkal telefonon. Ezek alapján 2016-ban kiadtunk egy részben fiktív, részben tényeken alapuló könyvet Olaszországban, amelynek címe Ragazze Rubate (Elrabolt lányok) volt, illetve a nigériai Murtala Muhammed Alapítványnál részt vettem egy projektben, amelyet Adaobi vezetett, és a chiboki lányok neveinek és történeteinek összegyűjtésén dolgozott.

Akadtak kihívások. A szülőket gyakran fájdalmasan érintette, hogy beszélniük kell a történtekről. Egyik-másik telefonhívás közben éreztem, hogy legszívesebben azt szeretnék, hogy egy újabb faggatózó újságíró helyett végre olyasvalaki legyen a vonal túlsó végén, aki hírt hoz a gyermekükről. Mégis, a legtöbben úgy döntöttek, hogy szóba állnak velünk, ugyanis ez volt az egyetlen módja történetük életben tartásának. Beszámolóik esetenként ellentmondásosnak bizonyultak, akár azért, mert némely szülő nem volt teljesen őszinte, vagy egyszerűen azért, mert ők sem ismerték igazán a lányuk életét.

Számomra a legnagyobb megpróbáltatást az jelentette, hogy eljussak Nigéria legeldugottabb helyeire. Amikor Adaobi újságírók egy csoportjával Chibokba utazott, a még mindig ingatag helyzetre való tekintettel úgy gondoltuk, hogy fehér nőként túl nagy feltűnést keltenék, és csak a bajt hoznám rájuk, így nem tartottam velük. Az akadályok ellenére éveken keresztül napi rendszerességgel követtük a fejleményeket, miközben egyre jobban megismertük a szülőket, és velük együtt reménykedtünk a lányok hazatérésében.

Meséltek nekünk gyermekeik legjobb barátairól és a kedvenc dalaikról. Leírásaik alapján el tudtuk képzelni mindennapi életüket, ahogy segítettek a ház körüli teendőkben és a földeken. Ahogy kisebb testvéreikkel játszottak, és tanítgatták őket. Nigéria ezen szegletében mindennapi eseménynek számít, hogy az édesanyák különböző fertőzések, láz, hasmenés és egyéb – amúgy gyógyítható – betegségek következtében elveszítik gyermeküket. Északkelet-Nigériában ezer újszülöttből százkilenc nem éri meg az első életévét, s ezzel az egész országban itt a legmagasabb a csecsemőhalandóság.

A lányok Borno államban éltek, ahol általában igen fiatalon férjhez adják őket, és ha iskolába járhatnak, az igazi kuriózum.

Az itteni tinédzserlányok több mint fele sohasem részesül oktatásban, és tízből csupán három jut el a középiskoláig. A házasságkötés után alig néhányan folytatják tanulmányaikat, és azt is kizárólag a férjük beleegyezésével tehetik meg.

Arra törekedtünk, hogy a lányok ne puszta számként kerüljenek be a köztudatba, hanem hús-vér emberként ismerje meg őket a világ: tudásra szomjazó, céltudatos, szeretetre méltó lányokként, akiket hazavár a családjuk.

Azt szeretnénk, hogy a szülők gyötrelme is megértésre találjon. Lányaikat elhurcolták, és fogalmuk sincs, mi történt velük azóta, ami bizonyos szempontból rosszabb, mint ha biztosan tudnák, hogy odavesztek. Így még el sem tudják gyászolni őket. Állandó kétségek között vergődnek a pokol tornácán.

Rebecca Yishaku egyike annak az ötvenhét, Chibokból elrabolt lánynak, akiknek útközben sikerült leugraniuk a teherautóról.

Rebecca akkoriban huszonegy éves, kerek arcú, rózsás ajkú lány volt. Amikor interjút készítettem vele, már visszatért az iskolába, és Abujában lakott az egyik nővérével. Aranykarikát viselt a fülében, haját pedig tarka kendőbe bugyolálva a feje tetejére tornyozta. Bár egyre szélesedő csípője nőiességről árulkodott, hangjában mégis megmaradt a kislányos báj.

Telefonbeszélgetésünk alkalmával a legjobb barátnője, Saraya Yanga hátrahagyása miatt érzett mérhetetlen bűntudata döbbentett meg leginkább. Rebecca elmesélte, hogy elrablása után másfél évvel még mindig Saraya és

a többi lány kísérti rémálmaiban, és az erdő mélyén ragadt sorstársai ilyenkor azt kérdezgetik tőle, hogyan szökhetett el nélkülük.

Rebecca és Saraya három évvel korábban barátkoztak össze az iskolában. Azt tervezték, hogy egyforma szerelést viselnek majd az évzárón, és már be is szerezték a rózsaszín-sárga miniszoknyát, a narancssárga felsőt és a hozzáillő cipőt. A velük egykorú falusi lányokkal ellentétben nem állt szándékukban férjhez menni középiskola után, inkább tovább szerettek volna tanulni. Először azonban le kellett tenniük az érettségi vizsgát, amelyre április 14-én került sor. Ezután várta volna őket a következő nagy kaland: az egyetemi élet Maiduguriban.

Fákkal övezett utcáinak nyüzsgése, üzleteinek és könyvesboltjainak kavalkádja kész világvárossá tette a két vidéki diáklány szemében a Chiboktól nagyjából százhúsz kilométerre fekvő Maidugurit. Ráadásul a több mint egymillió lelket számláló város ad otthont Nigéria egyik legjobb felsőoktatási intézményének. Rebecca szerint Saraya jogot akart tanulni, míg ő a közgazdaságtant választotta volna, mert szerette a matematikát.

A Boko Haram szintén Maiduguriból indult.

Noha Nigéria Afrika legnagyobb olajkitermelője, az ebből befolyó bevétel leginkább korrupt politikusok zsebébe kerül, míg a lakosság zöme csekély, vagy szinte semmilyen gazdasági hasznot nem lát az egészből, még az ország déli részén fekvő, olajban gazdag Niger-delta régiójában sem. Számos puccsot és ellenpuccsot követően végül kialakult egy törékeny demokrácia, de a kétszázmilliós ország ötszáz-valahány nemzetisége továbbra is két, élesen elkülönített csoportra oszlott: a muszlim északra és a túlnyomórészt keresztény délre – és csak ez utóbbiban számít alapvető dolognak a misszionáriusok által elterjesztett nyugati stílusú oktatás. Az ország északi részét ráadásul alaposan megviselte a mezőgazdasági termelés jelentős visszaesése, amelynek következtében a népesség a nyomorgó vidékről a városokba kezdett özönleni.

Az északi területeken uralkodó nyomor, munkanélküliség és írástudatlanság a szélsőségek melegágyának bizonyult. Az ezredforduló környékén tizenkét észak-nigériai állam, köztük Borno is többé-kevésbé bevezette a saríát, azaz az iszlám szent szövegek értelmezésén alapuló szabályok és elvek gyűjteményét, így a rég betiltott csonkítás és testi fenyítés újra helyet kapott a büntetési módok között. A saría a polgári joggal párhuzamosan, annak gyakran ellentmondva létezik. Az északi politikusok vérszemet kaptak, arra használva a saríát, hogy növeljék népszerűségüket, és az iszlám nevében igazságos társadalmat ígértek a helyi lakosságnak. A továbbra is burjánzó korrupció és erőszak azonban zúgolódást váltott ki az emberekből. A szélsőséges vallási csoportok – köztük az is, amelyikből később kialakult a Boko Haram – kezdetben szövetkeztek ezekkel a politikusokkal, később viszont ellenük fordultak.

2002-ben, amikor Rebecca még csak nyolcéves volt, egy Muhammad Yusuf nevezetű prédikátor, akit szélsőséges nézetei miatt már rég kitiltottak az összes mecsetből, egy új közösséget alapított Maiduguriban. Szónoklataiban a nyugati hatásokat és oktatást hibáztatta Nigéria vezetőinek korrupt mivoltáért. Az észak-nigériaiak a Boko Haram megnevezéssel kezdték illetni ezt a mozgalmat, ami annyit tesz: „tilos a nyugati oktatás”. Yusuf követői – akik közül néhányan munkanélküli diplomások és egyetemisták voltak – javarészt békés módszerekkel terjesztették a csoport eszméit, leszámítva néhány összetűzést a helyi rendőrséggel, illetve azt, hogy egyes híresztelések szerint fegyvereket kezdtek felhalmozni. 2007-ben, a Yusuf és korábbi tanítómestere közti vallási ellentét kiéleződése miatt az utóbbit meggyilkolták a saját mecsetjében.

2009 nyarán, amikor Rebecca betöltötte a tizenötöt, a Boko Haram fegyveres támadást indított az állam ellen a saría szerinti kormányzás bevezetése érdekében. Az incidenst állítólag az robbantotta ki, hogy egy rendőri osztag megölte tizenhét tagjukat, mivel azok nem viseltek bukósisakot, miközben motorkerékpárral vonultak fel egy temetésen. Az egyre éleződő feszültségben az eset ürügyként szolgált arra, hogy a milicisták szervezett hadjáratot indítsanak szerte Észak-Nigériában. A katonaság beavatkozása következtében öt nap alatt több mint nyolcszáz ember veszítette életét, többségük a szekta tagja volt. Yusufot letartóztatták, majd kivégezték, mecsetjét pedig porig rombolták. Ám hamarosan egy olyan vezető tűnt fel, aki még az alapítónál is szélsőségesebb nézeteket vallott: Abubakar Shekau.

„Ölni, ölni, ölni! Mostantól az öldöklés a mi vallásunk!” – ordítja az egyik videófelvételen.

Követőit nemcsak rendőrségi és közigazgatási létesítmények megtámadására buzdította, de keresztény és muszlim civilekre is ráuszította őket.

2014. április 13-án, vasárnap Rebecca a nővére, Naomi esküvőjén vett részt annak a tucatnyi templomnak az egyikében, amelyek Chibokban kiemelkednek a vályogházak és mecsetek közül. Mivel az 1920-as években az akkor több mint háromszáz éves múlttal rendelkező, Németországban alapított Testvérek Egyháza szerzetesei Borno állam ezen részén telepedtek le, a környék hatvanezer lakosának túlnyomó többsége keresztény – de akadnak muszlimok, és kevert vallású családok is. Az Elrabolt Lányok Szülői Szövetségének titkára, a muzulmán Lawan Zanna – akinek lányát szintén elrabolták – beszámolója szerint régebben a különböző vallást gyakorló emberek békésen éltek egymás mellett. Például ő maga ugyan muszlim, de akadnak keresztények is a rokonságában. Az elhurcolt lányok egyike, Hauwa Musa Chibokban élt muszlim nagyanyjával, és ő is áttért az iszlámra, holott apja a keresztény hitet vallotta.

Rebeccához hasonlóan számos chiboki lány töltötte az eset előtti vasárnapot esküvői mulatságokon, egyikük néhány nappal az elrablása előtt ment férjhez.

A falvakban az április és a december az esküvők hónapja. Ilyenkor nincs munka a földeken, így a lakosság könnyebben részt tud venni a menyegzőkön. A chiboki lányrablást megelőzően a Boko Haram harcosai Borno állam több falujában is megtámadták a násznépet. Egyik alkalommal a vendégek közé vegyülve – vallásukra való tekintet nélkül – tüzet nyitottak a mulatozó tömegre a nászajándékok átadása közben. Egy másik – muszlim – esküvőn mindenkit lemészároltak. Szerencsére Chibokban nem történt ilyen eset, de nyilvánvaló, hogy Nigéria északkeleti részén vészhelyzet uralkodott, a kormány pedig jócskán alábecsülte a régiót szorongató krízist.

A Boko Haram vallástól és nemzetiségtől függetlenül mindenkit rettegésben tartott, és köztudott volt, hogy az iskolák is célpontnak számítanak. A milicisták addigra már több mint ötven oktatási intézményt gyújtottak fel Borno államban, hatvan további pedig elővigyázatosságból bezárta kapuit. A szomszédos Yobe államban a terroristák ötvenkilenc diákot zártak be egy kollégiumba, majd rájuk gyújtották az épületet. Chibokban egy hónapig szünetelt a tanítás, aztán újra megnyitották az iskolákat. A környéken egyedül a Chiboki Bentlakásos Állami Leányközépiskola tartotta meg az év végi vizsgákat.

Április 14-én, hétfőn a településről és környékéről érkező fiúk és lányok százai léptek be az iskola kapuján. A fiúk bejárók voltak, a lányok a kollégiumban laktak. Angolvizsgája után Rebecca visszament a szobájába tanulni a másnapi vizsgákra. Beköszöntött az alkonyat, kellemes hűvösséget hozva magával. Áram híján a többi lány is a szobájába vonult, néhányan zseblámpával olvastak a sötétben, mások álomba szenderültek.

Már csaknem éjfélre járt az idő, amikor Rebecca lövöldözés zajára ébredt, majd motorbiciklik bőgése ütötte meg a fülét. Egy csapat katonai egyenruhás férfi hatolt be az iskolába, erőteljes izzadságszaggal töltve meg az udvart. Több tucatnyian voltak, mindegyikük kezében fegyver.

Az udvarra terelték a lányokat, mintha csak reggeli gyülekezőt tartanának.

A két őr, aki a bejáratnál szokott strázsálni, köddé vált. Mindennek vége, gondolta Rebecca. Önmagát is meglepve mégis megőrizte hidegvérét. A lányok közül talán ő volt az egyetlen, akinek egy könnycsepp sem gördült le az arcán.

Túlélők beszámolói szerint a férfiak vagy egy „téglagyártó gépezet” vagy egy „motorblokk” után kérdezősködtek: úgy tűnik, eredetileg nem is a lányok elrablása volt a cél, hanem házépítéshez szükséges berendezésekért vagy járművekért jöttek, amelyekről – mint kiderült, tévesen – a terroristák azt hitték, hogy az iskolában raktározzák őket. Ehelyett csak rizst, babot, tésztát és kukoricát találtak a kamrában, így ezeket fel is pakolták egy teherautóra. Aztán benzinnel kezdték locsolni az iskolát, lángra lobbantva a tantermeket és az elhagyatott tanári szállásokat.

Az egyik férfi arra utasította a lányokat, hogy vegyék fel a hidzsábot, de csak néhányan húzták elő a táskájukból, tették a fejükre és tekerték a nyakuk köré kendőiket. A többiek némán ülve maradtak.

– Azért nincs hidzsábotok, mert keresztények vagytok, mi? Mindegyikőtök az?

A lányok bólintottak.

– Akkor mi legyen, megöljük őket? – kérdezte az egyik milicista.

– Igen, égessük meg! – követelte egy másik.

– Nem. Keresztény vagy muszlim, mindegy. Az összes velünk jön. Gyerünk! – döntött a parancsnokuk. – Gyerünk, talpra! Felkelni! Kövessétek az utat!

A lányoknak gyalog kellett elindulniuk a sötétségben, csak a teherautó és a motorbiciklik lámpái adtak némi világosságot. A diáklányok tömege úgy hömpölygött az utcán, akár a tenger, ki némaságba burkolózott, ki a zokogástól reszketett.

Aki ellenkezni merészelt vagy megállt, azt nyomban megkorbácsolták. A barátnője oldalán lépdelő Rebecca nem gondolt a sírásra, inkább szökést tervezgetett.

Már vagy fél órája meneteltek, amikor egy fánál hirtelen megállították őket. Az ott várakozó teherautók élelmiszerrel voltak megpakolva. A milicisták közölték:

– Ha kedves az életetek, pattanjatok fel egy kocsira. Ha inkább a halált választjátok, maradjatok itt!

Rebecca Sarayával együtt felkapaszkodott az egyik teherautóra, akárcsak a többiek. A rizzsel és kukoricával teli zsákok közt kuporogva úgy összezsúfolódtak, mint egy marhavagonban.

– Ki kell ugranunk – suttogta Rebecca.

– Nagyon félek – zokogott a barátnője.

A teherautók körül motorkerékpárok berregtek, mindegyiken három-három milicista. Rögtön észrevették volna a lányokat, ha megpróbálnak leugrani.

– Uram, segíts rajtunk – imádkozott Rebecca.

Saraya egyre elkeseredettebben sírt.

– Nem teheted! Nem engedlek! Megsérülhetsz. Ha leesel, szörnyethalsz.

– Ha odaveszek, a családom legalább megsirathatja a holttestemet.

Rebecca elmormolt néhány imát, majd a barátnője kezét megszorítva leugrott a kocsiról.

Ahogy földet ért, egy fa alá gurult, és a hideg földre hasalt. Miután a következő jármű is elhaladt mellette, egy sűrű bokorban talált menedéket, és addig várt, amíg az utolsó motorok zaja is elhalt, és az általuk kavart porfelhő leülepedett. Várakozva hegyezte fülét, hátha meghallja Saraya hangját. Aztán vakon bevetette magát az akáciák, dogonyarók és majomkenyérfák útvesztőjébe, amelyben még fényes nappal is könnyen eltéved az ember. Csak futott, futott megállás nélkül: vérző lába, az arcát karmoló ágak, az éhség és a szomjúság sem állíthatta meg. A szíve nehézzé vált, mint egy hatalmas kő: Saraya nem követte őt.

Amikor a hajnal első sugarai megjelentek, már tudta, hogy jó irányba halad. A láthatáron megpillantotta a lángoló iskolájából felszálló füstöt. Ahogy megérkezett a közeli Bawa faluba, az emberek ujjongva vették körül: – A mi lánykánk! – kiáltozták.

Visszavitték a chiboki iskola romjaihoz. Elszenesedett falak és beomlott tetők maradtak csupán, a földön emeletes ágyak eltorzult keretei, könyvek, iratgyűjtők és egyenruhák hevertek szanaszét. A diákok családjai összegyűltek a helyszínen. Teljes sokkban, könnyezve kutattak szeretteik után. Köztük volt Rebecca édesapja is. Sírva ölelte keblére a lányát.

– És a többiek hol vannak? – faggatták Rebeccát.

– Nincsenek itt – sóhajtott a lány. – A barátaim már messze vannak.

Több mint kétszáz elszánt édesapa, nagybácsi és fivér kerekedett fel, hogy a terroristák keréknyomait kövessék.

Tizenkétezer nairát (nagyjából negyvenhárom dollárt) gyűjtöttek össze váltságdíj gyanánt. Ócska puskákkal, kardokkal és amulettekkel szerelkeztek fel.

A faágakba akadt hajgumik, kék kockás szövetdarabok és elhagyott cipők nyomait követték.

Kátyúkat kerülgetve haladtak egyre mélyebbre a Sambisa-erdőben. Egy tisztásra érve néhány kunyhót pillantottak meg, az ajtókból asszonyok leselkedtek.

– Chibokból érkeztünk. Elrabolták a lányainkat.

Az asszonyok azt mondták, látták a teherautókat.

– Nem tarthatunk magukkal. Legfeljebb annyit tehetünk, hogy megmutatjuk, melyik irányba mentek.

Egy forráshoz érkeztek, ahol egy kis hídon áttolták a kerékpárjaikat. Az erdőben síri csend honolt, sem madárcsicsergést, de még egy gyík surranását sem lehetett hallani. A bozótból kecskepásztor lépett ki jószágaival.

– Igen, láttam a lányaitokat. Menjetek arra, és megtaláljátok őket.

Ezután egy útelágazáshoz értek, ahol egy másik vén pásztorba botlottak. Úgy tűnt, váratlanul érte a találkozás.

– Igen, erre kell menni – állította ő is. – Kiszállították a lányokat a teherautókból, aztán a Sambisa mélyére terelték őket. De ha ilyen szegényes fegyverekkel, katonai segítség nélkül mentek oda, odavesztek a lányaitokkal együtt. Forduljatok vissza, és várjátok meg az erősítést. A Boko Haram tagjain kívül senki mást nem láttam, aki élve jött volna ki ebből az erdőből.

Leszállt az est. Már csak tizenöt férfi maradt talpon, de nekik is egyre azon járt az eszük, hogy ha továbbmennek, feleségük és gyermekeik családfő nélkül maradnak. Visszafordultak hát Chibok felé, s közben úgy potyogtak a könnyeik, mint a gyerekeknek.

Gépfegyverropogás hangzott fel a rengeteg mélyéről. A milicisták gyakorlatoztak.

A lányok tehát már alig egy karnyújtásnyira voltak.

A chiboki lányrablás után jött létre a „Hozzátok vissza a lányainkat” nevű mozgalom, amely dühét és csalódottságát fejezte ki a Boko Haram fenyegetését elbagatellizáló kormánnyal szemben, mert az nem mozgatott meg mindent a túszok kiszabadítása érdekében.

Az aktivisták Abujában, a Hilton Szálló mellett, nem messze az Egység Szökőkútjától találkoztak mindennap. Más, Chiboktól távol eső nagyvárosokban is összegyűltek, ezzel hívva fel a figyelmet az ország északkeleti részén uralkodó tarthatatlan helyzetre.

2014 májusában már több mint négymillióan használták a „Hozzátok vissza a lányainkat!” hashtaget (#BringBackOurGirls) – köztük minden idők legfiatalabb Nobel-békedíjasa, Malala Yousafzai, valamint Michelle Obama is –, hogy együttérzésüket fejezzék ki az elrabolt lányok hozzátartozóival. Azon a nyáron Malala Nigériába utazott, hogy találkozzon Rebecca Yishakuval és további négy megszökött lánnyal, és kifogásolta a kormány elégtelen intézkedéseit az elraboltak kiszabadítása érdekében.

A világ vezetői az Egyesült Államoktól Kínáig ígéretet tettek, hogy segítenek megtalálni a lányokat.

Kiváltképp az USA és az Egyesült Királyság kormánya szervezett felderítőakciókat. Nigéria elnöke, Goodluck Jonathan szívesen fogadta az USA, az Egyesült Királyság és Franciaország anyagi és logisztikai segítségét. Az USA azonban aggodalmát fejezte ki a katonai beavatkozás lehetősége, illetve a nigériai hadsereggel való szorosabb együttműködés kapcsán, ugyanis a katonaság az emberi jogokat megsértve számos ártatlan civilt is meggyilkolt a Boko Haram rejtekhelyeinek felderítése közben.

Nigéria kormánya egy időben betiltotta a „Hozzátok vissza a lányainkat!” tüntetéseit, arra hivatkozva, hogy összejöveteleiket öngyilkos merénylők vehetik célba. A kormánypártiak kövekkel és palackokkal dobálták a mozgalom tagjait, ülősztrájkjaik alkalmával pedig szétdobálták a székeket. A 2015-ös választásokon Goodluck Jonathan alulmaradt Muhammadu Buharival, a nigériai hadsereg korábbi vezér-
őrnagyával szemben. Vereségét részben a chiboki krízis kezelésének és a Boko Haram alábecsülésének köszönhette – 2014-ben a terrorszervezet az uralma alatt álló északkeleti államokban kikiáltotta a kalifátust. Buhari elnök erőteljesebben lépett fel a Boko Haram ellen, és létrehozott egy katonai szövetséget a Nigériával határos országokkal – Kamerun, Csád, Benin, Niger –, amelyek szintén érintettek az ügyben. Sőt Buhari megválasztása után úgy tűnt, még az amerikaiakkal való viszony is rendeződik.

Az aktivistákat semmi sem állíthatta meg. Az emberrablás első évfordulója alkalmából 2015. április 14-én felvonulást szerveztek Abujában, és szájukat vörös ragasztószalaggal tapasztották be. 2015 júniusában magam is részt vettem az egyik ilyen tüntetésen, amelyen egy vörös hidzsábot viselő nő egy „Hozzátok vissza a lányainkat!” feliratú transzparens előtt állva, az öklét rázva ezt kiáltotta:

– Mit követelünk?

– Vissza akarjuk kapni a lányainkat! Most! Élve! – zengték válaszul vörösbe öltözött társai.

– Mit akarunk tudni?

– Az igazságot! Csakis az igazságot!

– Mikor állunk le?

– Amikor a lányaink épségben hazatértek!

– Miért harcolunk?

– Nigéria lelkéért!

– A chiboki lányokért vívott harc Nigéria lelkéért folyik!

10 évvel később mintegy száz lány van még a terroristáknál. Hogy most hol tart a fogságból szabadult lányok története, arról Adaobi Tricia Nwaubani írt nyomasztó cikket a 10. évfordulóra a BBC-nek. A Boko Haram továbbra is rendszeresen rabol el nigériai iskolásokat, egy hónapja 280 gyereket vittek el.