• Orbán Viktor Tusnádfürdőn megígérte, hogy a családtámogatási rendszert kiterjesztik határon túlra is.
• Bárdi Nándor történésszel, a Társadalomtudományi Kutatóközpont tudományos főmunkatársával arról beszéltünk, mi lehet az ígéret mögött.
• Szerinte sokszor ürügyként, belpolitikai célra használják a határon túli magyarok ügyét.
• Néha azt érzi, mintha „tündérkertbe” tévedtek volna a politikusok, mikor a határon túli magyarok támogatásáról beszélnek.
• A pénzosztás központosítása viszont jelentős változást hozott a társadalmakban.

444: Orbán Viktor Tusnádfürdőn bejelentette, hogy a családtámogatási rendszert is kiterjesztik határon túlra, bár miután itt főleg adókedvezményről és támogatott hitelről van szó, kérdés, hogy ez hogyan valósulhatna meg. Mit gondol, miért dobta be ezt a miniszterelnök?

Bárdi Nándor: Kisebbségi témákkal foglalkozó szaktörténészként sok mindent tapasztalok, innen van egyfajta rálátásom, keretezésem az ilyen aktuális ügyekre.

A tusnádi tábor három évtized alatt egy fórumból egy fesztivállal összekötött találkozási ponttá vált, ahol az Orbán beszéd a Fidesz politikai közösségének legfontosabb, nemzetközileg is értékelt nyilvános politikai rítusa.

Itt mindig valami újraértelmezés történik, de az állandó, hogy a karizmatikus vezető világmagyarázatot és víziót ad.

Ezeknek az érvényességét lehet vitatni, de a Fidesz szavazóinak és ezzel együtt a határon túli közép-és idősebb generációnak a karizmaéhségét a kilencvenes évek végétől ezek a rítusok elégíthetik ki.

Másrész a határon túli magyar közönség a kisebbségi élethelyzetéből adódóan automatikusan tud azonosulni a magyarországi Fidesz-törzsszavazókat meghatározó politikai identitási elemekkel: pártjuk az egyetlen nemzeti erő; a vélt vagy valós sérelmeik felkarolója „x aktorral” szemben; stabilitást és biztonságot ígér és folyamatosan jövőképet ad.

Ezzel politikailag is emancipálódhat, hiszen azt érezheti, hogy a magyar nemzetépítésben egyenrangú partnerként kezelik.

A határon túli magyarok integrációja a rendszerváltás óta tart, és a határok megnyílásával – vagyis a transznacionalizációval – a területi elkülönülés leépült, a kulturális, politikai integráció pedig megerősödött. Ezt nevezhetjük határtalanításnak is. Ez egy nemzetközi folyamat, amelyben a schengeni átjárhatóság mellett a legnagyobb lépés a könnyített honosítással megadott állampolgárság intézménye volt.

A magyar közgondolkodásban egyáltalán nincs jelen, hogy ma már minden tizedik állampolgár az ország határain kívül él, és ehhez jön még a körülbelül 600 ezres új magyar diaszpóra.

Visszatérve Orbán tusnádfürdői beszédére: abban sem a magyar belpolitikáról, sem a magyarságpolitikáról nem volt szó, de a bevett rítus részeként konkrét „fejlődési jelzőkarókat” is adni kellett, és ennek tudható be a családtámogatás növelésére és kiterjesztésére tett ígéret.

Ami viszont elhangzott, az fából vaskarika, hiszen a szlovákiai, romániai, szerbiai vagy kárpátaljai magyarok nem itt adóznak.

De a határon túli támogatásokkal kapcsolatban sokszor az az érzésem, mintha az erről nyilatkozók egy homályos tündérkertbe tévedtek volna:

gyakori a sajtóban az „ömlik a pénz” jelző, a méretérzékelés zavara. Tavaly egy, a Republikon Intézet szervezte vitán Semjén Zsolt úgy beszélt, mintha a határon túli magyar nyelvű közoktatást a magyar állam tartaná fent. S ez a résztvevőknek, például Hiller István MSZP-s politikusnak, volt oktatási miniszternek sem tűnt fel.

Azért valóban jelentős pénzt tesznek az oktatásba.