„A csontjainkban és a zsigereinkben éreztük, hogy a haza sorsa forog kockán. Ezért nem számított a túlerő. Nem lehetett többé méricskélni és latolgatni. Az emberfelettire kellett vállalkoznunk. Minden más a nemzet elenyészéséhez, lassú önfeladásához, biztos felmorzsolódásához vezetett volna.”
„Micsoda erő dobogtatja annak a szívét, akiben megszületik a döntés; akár a halál kockázatát is vállalva, de kiáll a hazáért, a függetlenségért és a szabadságért.”
„Magyarországon azt köszönhetjük a hőseinknek, hogy a magyar történelem legsötétebb korszakában, a szovjet megszállás alatt megőrizhettük a tartásunkat, felemelhettük a fejünket, mert ha titkokban is, de volt mire büszkének lenni.”
Így emlékezett Orbán Viktor miniszterelnök 2013. október 23-án 1956-ra. Innen jutottunk el oda 2024-re, hogy politikai igazgatója, Orbán Balázs arról beszéljen:
„Pont 56-ból kiindulva mi valószínűleg nem csináltuk volna azt, amit Zelenszkij elnök csinált 2,5 évvel ezelőtt, mert felelőtlenség, mert látszik, hogy belevitte egy háborús védekezésbe az országát, ennyi ember halt meg, ennyi területet vesztett, mondom még egyszer, az ő joguk, szuverén döntésük, megtehették, de ha minket megkérdeztek volna, akkor mi nem tanácsoltuk volna, azért, mert 56-ban az lett, ami lett. Mert megtanultuk, hogy itt óvatosnak kell lenni, és óvatosan kell bánni a nagyon értékes magyar életekkel. Azokat nem lehet csak úgy odadobni mások elé.”
A botrányt okozó Orbán Balázs-okfejtés számos korábbi Orbán Viktor-idézettel megy szembe látványosan. Ez a 2013-as, eddig kevesebbet emlegetett beszéd viszont azért lényeges, mert ennek üzenete nemcsak általánosságban más, hanem pontosan látszik belőle, hogy az akkori Orbán Viktor még az ellenkező következtetésre jutott arról, mi '56 tanulsága, mint mai politikai igazgatója.
A teljes részlet így hangzott:
„Van úgy egy nemzet életében, hogy nem lehet tovább tűrni. Magyarországon 56-ban nem lehetett tovább tűrni, mert nem volt mire várni. Mindenki tudta, s aki nem tudta, az is érezte: nincs tovább. Ha folytatódik a szovjet világ, semmi nem marad a magyar életből, ami a miénk. Semmi, ami nagyszerű és fölemelő, amit ezer év alatt építettünk föl magunkban, s ami többé, fontosabbá teszi az életünket, mint a puszta létfenntartásért folytatott küzdelem. Tenni kellett hát valamit. Sursum corda. Felemeltük hát szívünket, és fellázadtunk. Fegyvert fogtunk, és szabadságharcot indítottunk, ahogy egy büszke, nagyra hivatott és rongyaiban is nagyszerű néphez illik. A csontjainkban és a zsigereinkben éreztük, hogy a haza sorsa forog kockán. Ezért nem számított a túlerő. Nem lehetett többé méricskélni és latolgatni. Az emberfelettire kellett vállalkoznunk. Minden más a nemzet elenyészéséhez, lassú önfeladásához, biztos felmorzsolódásához vezetett volna. Már kötésig süllyedtünk a nagy, szürke, durva és bárdolatlan szovjet világmasszába. Kultúrnemzeti létünk vége fenyegetett. Ez volt az igazság, ez a jövő várt ránk, ezért ez volt a realitás. Fegyvert kellett ragadni, és harcba kellett szállni a hatalmas és félelmetes Szovjetunióval. A mérhetetlen túlerővel. És az akkori magyarok megtették. Megtették, amit megkövetelt a haza. Dicsőség a hősöknek!
Tisztelt Ünneplők!
Akik azon az őszön szembeszálltak a hatalmas szovjet hadsereggel, pontosan tudták, az életüket teszik kockára. De minden ember reménykedik. Mert mi mindannyian inkább élni szeretünk a szabadságban, semmint meghalni érte. Ők is reménykedtek, ha kitartanak, a világ sem maradhat tétlen, akkor Nyugaton is megmozdulnak, s ahogy ígérték: jönnek. Reménykedtek, ahogy a harcosok reménykednek abban, hogy nemcsak győznek, de túl is élik a harcot, és meg is élik a győzelem napjait. De aki fegyvert fog, a halállal is számot vet. Tudja, bármelyik pillanatban szembejöhet vele az utcán. De azt is tudja, ha nem is éli túl, a tettének akkor is volt hozadéka. Tudja: még az ember halálának is lehet magasabb rendű értelme.
Kedves Barátaim!
Micsoda erő dobogtatja annak a szívét, akiben megszületik a döntés; akár a halál kockázatát is vállalva, de kiáll a hazáért, a függetlenségért és a szabadságért. Szépek, bátrak és oly fiatalok voltak, mégis odaadták az életüket a mi szabadságunkért. Az a sok fiatal, akit meggyilkoltak, bebörtönöztek, menekülésre kényszerítettek, értünk és talán helyettünk halt meg, helyettünk került börtönbe, helyettünk kényszerült emigrációba. Helyettünk, akik szerencsésebbek voltunk, vagy csak később születtünk. Lemondtak a világról a világért, lemondtak az emberekről az emberekért, az életről az életért. Három és félezer szabadságharcos, aki elesett. Húszezer honfitársunk, aki megsebesült. Húszezer bebörtönzött. Tizenháromezer internált. 228 kivégzett. És a sortüzek halottjai. Tudjuk, hogy a kommunizmus hideg valósága felőrli az emberi méltóságot. Üresség, megcsappant életerő, önfeladás és kisszerűség marad utána. Ezzel szemben mi itt, Magyarországon azt köszönhetjük a hőseinknek, hogy a magyar történelem legsötétebb korszakában, a szovjet megszállás alatt megőrizhettük a tartásunkat, felemelhettük a fejünket, mert ha titkokban is, de volt mire büszkének lenni. Győztek, ha meghaltak is. Győztek, mert elérték, hogy ránk, utódaikra, és minden ezután születő magyar gyerekre nem a diktatúra nyomasztó sötétségét, nem az emberi gyengeséget, nem a meghasonlást, hanem a kiállás, a bátorság, a hősiesség és a nagyság dicsőségét hagyták örökül. Gloria victis!”
A beszéd címe az volt: „A nagyság dicsőségét hagyták örökül 1956 hősei”.