Fleck Zoltán jogász, szociológus, az ELTE egyetemi tanárának a cikke.

Nézem a fényképet az Egyetem tér közepére december 3-án beparkoló páncélozott mikrobuszról. Eszembe jut róla az a mostanában sokszor elhangzó nem túl mély rendszer-összehasonlító okosság, hogy azért most legalább nem visz el a fekete autó. Most éppen hozott valakit. A rezsim fontos figurája tudományos fokozatát védi a kevés állami egyetem egyikén.

Néhány éve már ezek a közjogi alakokat cipelő gépjárművek inkább szégyent hoznak az egyetemre. Az autokratikus rezsim hatalomgyakorlói néha mégis késztetést éreznek arra, hogy a tudomány falai közé lépjenek, néha sajnos hívják is őket.

Mutatnának példát a hallgatóknak: micsoda lehetőségek állnak a szorgalmas joghallgatók előtt. A felmutatás azért mégiscsak kimerül a drága autók és nyakkendőtűk csillogásában, mert szakmai tartást, elveket és morált biztosan nem tudnak mutatni. Ameddig ki tudja miért látogatnak el az egyetemre, nincs miért tiltakozni, legfeljebb messze elkerüljük az alkalmakat. Most azonban egy hatalomgyakorló tudományos munkáját kellett megítélnie az egyetemnek, nem lehet elkerülni a találkozást a jelenséggel. A doktorandusz Orbán Balázs a rezsim nagy vezérének jobbkeze, a szégyentelen MCC elnöke.

Polyák Gábor, az ELTE egyik olyan professzora, aki hozzám hasonlóan botrányosnak látja a hatalomgyakorlók fokozatszerzését, egy közösségi médiában közölte felháborodását. Az egyetem vezetése és az akadémia elnöke azonnal sietett megvédeni azt az elvet, hogy a politikai hovatartozás nem számíthat a tudományban. Csakhogy ezt az elvet senki nem támadta, nem a tudomány politikai semlegességéről van szó, hanem a hatalomtól való védettségéről.

A felháborodás és egy pár szokatlan nemleges szavazat még júniusban a doktori tanács ülésén ugyanis azért született, mert a doktori eljárást az Orbán-rezsim magasra felkent közszereplője kezdeményezte, aki nem mellesleg a magyar egyetemek sorsát mélyen meghatározhatja és olyan konglomerátum tetején ül, amely egyértelműen az autokratikus rezsim ideológiai fenntartását szolgálja az oktatásban soha nem látott anyagi erőforrások segítségével, miközben fokozatát egy egyre inkább sarokba szorított és kivéreztetett egyetemen akarja megszerezni.

Az egyetem közleménye, amelyet hibásan az egyetem nevében jegyeztek, miközben bizonyosan van számottevő egyetemi polgár, aki nem ért egyet azzal, hogy a morális felháborodás megfogalmazása okozza a kárt az egyetemnek, rendszert téveszt. Ehhez a tévedéshez csatlakozott gyorsan és kéretlenül az Akadémia elnöke. Mindkét intézmény okkal szorong a közhatalom birtokosainak rosszindulatától,
minden okuk megvan rá.

A probléma a morális összeférhetetlenség, az az állapot, amelyben egy egyetemnek egy autokratikus környezetben olyan hatalombirtokló dolgozatát kell megítélnie, akinek az egész felsőoktatási szféra ki van szolgáltatva. Ilyen kiszolgáltatottság demokratikus körülmények között nem jöhetne létre. Nem a politikai identitás, hanem ez a torz viszonyrendszer a morális felháborodás alapja. Ettől független, hogy a jelölt fokozatszerzését írott szabály nem akadályozza.

Ha a jelölt és témavezetője az eljárást megindította, ha a munkahelyi védésen nem sikerült rávenni az eljárás kezdeményezőit, hogy tekintsenek el a hivatalos fokozatszerzési eljárás megindításától az egyetem nem tehetett mást, a folyamatnak utat kell engednie, ha nincs egyéb formális akadály.

Mivel a jelenlegi autokratikus rezsim alakjaitól nem lehet önkorlátozást várni, ez természetük része, a hozzá közel álló egyetemi embereknek kellett volna erre felhívniuk.

A botrány nem annyira az egyetem döntése, inkább a torz alapállapot miatt fogalmazódott meg. Onnan lehet tudni, hogy nagy baj van, igazi morális válság, hogy az egyetem közleménye az e helyzet felett mondott erkölcsi ítéletet dehonesztálja: kárt okoz az egyetemnek, aki piszkálja a magas jelöltet. Pedig egyetemi polgárként kötelessége lenne mindenkinek felvetnie ilyen és ehhez hasonló erkölcsi dilemmákat. Ha ezt elegen és időben megtették volna, talán nem tartanánk ott, hogy egy mégoly tehetséges, de hatalmi ténykedésében igazolhatatlan erkölcsű és súlyos károkat okozó jelölttől okkal tarthassanak elvileg autonóm szervezetek.

De ideje lenne szembenézni egy általánosabb jelenséggel. A szembenézést segíti a védésen történtek néhány elemének felidézése. A kétes jelölt tudományos munkásságát olyanok méltatták, akik szintén súlyos részesei az autokratikus hatalomgyakorlásnak, egytől egyig a képzeletbeli jogállami szégyenfal szereplői. Minden józan, tényleg tudományos érv sietve menekül, ha megjelennek. E hozzászólások utólag is igazolták a felháborodás jogosságát: mit keres a közhatalom a tudományos eljárásban? Nem tehetünk úgy, mintha nem látnánk, hogy kik ezek és mit művelnek.

Az általános probléma ami e színjáték mögött lapul a modern jog kettős arculatával kapcsolatos.

Még a hatalom korlátjaként elképzelt jog (jogállam) is hozzájárul a hatalom sötét oldalának eltakarásához. Ezzel egyrészt a hazugság, leplezés a jogi működés, jogászi eszközkészlet immanens részévé válik, másrészt legitimációs funkciót tölt be az autokratikus elemek működtetése érdekében.

Az autokrácia jogi kritikája is igazolási eszközzé válik.

Amikor azt halljuk, hogy “nem lehet az autokráciát nem jogállami eszközökkel lebontani”, vagy: “akkor is be kell tartani a szabályokat, ha a rendszer egésze illegitim” akkor a rend elvakító vágyának vagyunk tanúi. Orbán Balázs védése kapcsán a rezsimvakságot csúcsra járatták.

A rezsimvakság az az állapot, amikor a magatartásokat olyan normák alá rendelik, amelyek autokratikus környezetben az ellenkező hatással járnak. Nem észlelik a rezsim természetét, amikor szabályokra hivatkoznak, lemondanak az ellenállásról. A tudomány objektivitása ebben a helyzetben a tudományos objektivitás ellen fenekedő hatalmat szolgálja. E fenekedés áldozatai is hajlamosak szolgálni elnyomóikat.

Aki ismeri a modern diktatúrák természetét - ezt Ernst Fraenkel Doppelstaat koncepciója óta illik tudni azokban a körökben, amelyek most ebben az ügyben érintettek voltak - az tudja, hogy azok bőven használnak legitim, nem autokratikus normákat, többek között a rezsim egészének igazolása érdekében.

A normák részleges működése nem csak legitimációs jótétemény, hanem hatékony lefegyverzés is. A rezsim legitimitását megkérdőjelező ellenálló praktikák illegitimnek látszanak. A delegitimáló érvekkel szemben a hatalomgyakorlók dühösen mutogatnak a papíron létező hatalomkorlátozó szabályokra, amelyekről mindenki tudja, hogy hazugságok, a vezér kényétől függ használatuk.

De akkor hogyan lehet ellenállni egy olyan rendszerrel szemben, amely a modern jog lényegi hibriditását az autokratikus elemek felé tolta el? Hogyan használjuk a normatív elveket és szabályokat? Mindenekelőtt különbséget kell tenni rezisztens és kollaboráló hatások között.

Sokaknak nehéz belátniuk, hogy a demokratikus, liberális elvekhez ragaszkodás a hatalom érdekében is történhet. Szelektív módon a hatalomgyakorlók is ezt teszik. A gyanútlan elnyomott a rezsim fenntartásához járul hozzá, ha nem mérlegeli magatartásának következményeit. A félreértések tömege leselkedik ezen a ponton.

Egyrészt nem totális elutasításról van szó, hanem a normák kontextushoz igazított értelmezéséről. Másrészt nem a mindig kézenfekvő ellenérv, a jogegyenlőség és jogbiztonság feladását javaslom, hanem az egész értékelésének szükségszerű felelősségét. Azért bonyolultabb autokratikus környezetben következetes demokratának lenni, mert mindig a rezsim egészének értékelését kell elvégezni. Magukat demokratának tartó körökben gyakran hallható az az ajánlás, hogy “úgy kell eljárni, mintha egy normális állam polgárai lennénk.”

Csakhogy egy demokratikus szabály autokratikus környezetben az autokrácia támogatását is jelentheti. Egy tesztet mindig érdemes elvégezni annak, aki nem akarja segíteni az elnyomás rendszerét: az aktuális normához ragaszkodás vezet-e rezisztens magatartáshoz, vagy a hatalom célját segíti elérni. Egy norma tényleges értéke a normakövető magatartás hatásaiból derülhet ki.

Az ilyen típusú distinkció, a szabályok ilyen kontextualizálása határátlépésnek, botránynak számít különösen a jogászi szellem számára. Megtörténik, hogy a liberális jogászi érvelés és a hatalom szolgálata nem csak a következményeit, hanem stílusjegyeiket tekintve is egy oldalra kerülnek.

Ilyenkor a magukat liberálisnak tartók többnyire a rezisztenciára alkalmatlanságukat bizonyítják, noha általában véve, ha nem vonatkozik saját professzionális magatartásukra, retorikailag szemben állnak a rezsimmel. A retorika eminensen jogászi eszköz, tanult képesség, a parrhészia nem. Ez utóbbi Foucault szerint az igazmondásnak az a kockázatos változata, amikor nagy valószínűséggel számíthatunk arra, hogy mondandók a címzettnek kellemetlen lesz, rombolni fogja kapcsolatunkat vele és súlyosabb következményekkel is számolhatunk. Ezért az ilyen igazmondáshoz bátorság szükséges.

O.B. védése körüli vehemens viták tanulságai sokrétűek. Először is autokratikus rezsimben nincs a hatalomnak önkorlátozása, ezt kalkulálni kell. Tehát, míg egy demokratikus rendben a közhatalom birtokosa magától tudja, hogy nem hozhatja olyan helyzetbe a neki sokféleképpen alárendelt egyetemet, hogy szellemi termékének megítélését kérje. Ehhez nem szükséges írott kizáró szabály.

Normális esetben ideje sem lehet tudományos monográfia írására, hiszen az állam ügyeivel van elfoglalva. Ha nincs önkorlátozás, az íratlan szabályok fontossága megemelkedik, az ellenállóknak kell ezeket hangosan megfogalmazniuk és szembeállítaniuk a rezsim gyakorlatával és a rezsimet segítő korlátolt szabályfelfogással.

Másodszor ilyen rendszerben a legkisebb döntési szabadsággal is élni kell, a kis cselekvési opciók is jelentőssé válhatnak, ki lehet mondani, lehet tiltakozni, lehet nemet mondani, nem kell mindent elvállalni. Gyakran még e kicsi szabadságok is kockázatosak, de éppen ez a rezisztens gyakorlatok lényege.

Harmadszor, nem azokkal van dolgunk, akik a rezsim haszonélvezői, akik közvetlenül vagy közvetve jelentős hasznokat zsebelnek be szolgálataikért. Ők időnként nyíltan megvédik a zsarnoki logikákat, ugyanazt a retorikát használva, mint azok, akik szelektív rezsimvakságban szenvednek és akikkel leginkább vitám van.

Negyedszer, a merev szabályértelmezés elvakítja a rendszer elvi ellenfeleit is és gyakorlati támogatóvá teszi őket. Csak akkor látják a rezsim lényegét, amikor beszélnek róla, cselekvéseiket a hatályos szabályok közé illesztik, függetlenül azok hatásaitól. Megspórolják az igazmondás bátorságát és az ellenálló cselekvés legitimálásának munkáját.

Ötödször, meg kell különböztetni az intézményes alkalmazkodási kényszereket és az egyéni autonómiával való élés helyzetét. E megkülönböztetés nem jelent végletességet, vagyis nem minden szervezeti döntési helyzetben igaz, hogy meg kell hajolni a jogszabályba fogalmazott hatalmi akarat előtt. De a szervezeti döntéseknél az ellenállás lehetősége tipikusan korlátozott, következményeivel kapcsolatos megfontolások bonyolultak, a reprezentáció nehezíti az ellenállást. Az egyének
esetében azonban a hivatalos normákkal szembeni ellenállás következményei nem ilyenek. Ha eltekintünk az anyagi motivációk átütő szerepétől, akkor csak félelem, kényelem vagy a helyzet félreismeréséhez vezető dogmatizmus foghatja vissza a rezisztens döntést. Talán ezek között ez utóbbi, a rezsimvakság érdemel legtöbb figyelmet. Ami azért sokkal kényelmesebb pozíció, mint a szembenállással telített magatartás, hiszen az uralkodó érdekét szolgáló rendet támogatja.

Hatodszor, a rezisztens magatartások azért is bonyolultabbak, mert természetesen igazolásra van szükségük. Tehát nem csak észlelni kell a környezetet, tudomásul venni, hogy a rezsim autokratikus és ebből kockázatok származnak, amit adott esetben vállalni kell. E kockázatvállaláson túl meg kell fogalmazni azokat az elveket, amelyek igazolásul szolgálnak, nem lehet megelégedni azokkal a normákkal, amelyek a rezsim saját érdekében használ. Ha olyan normákat, elveket vesz igénybe, amelyekkel más esetekben egyetértünk, fel kell mutatni olyat, ami azzal szembeállítható. A rezisztens logikák és praktikák kognitív energiákat igényelnek.

Ez az ominózus védés a jogtudomány kereteiben és a jogászi logikák mentén zajlott. Az eredmény nem kétséges. Néhány nappal később újabb képek, csillogó nyakkendőtűk jeles ügyvédek mellén a köztársasági elnök asztalánál. Szépen dicsérik és így osztoznak a szégyenben. Ha a “társadalom mérnökein” múlik, ez és bármelyik más autokratikus rendszer az idők végezetéig tart. Fekete autók hol hoznak, hol visznek.