A történet eleje ismert: 1986. április 26-án, kora hajnalban felrobbant a csernobili atomerőmű 4-es blokkja, a detonáció és az azt követő tűzvész több tonna radioaktív anyagot juttatott a légkörbe, amely szerteszállt a bolygó mindkét féltekéjére. A legsúlyosabban érintett térségben – mintegy 260 ezer négyzetkilométeren Belarusz, Ukrajna és Nyugat-Oroszország határvidékén – a sugárzás a becslések szerint nagyjából 20 000 év múlva térhet vissza a normális szintre, nyugodtan mondhatjuk, itt az általunk felfogni képes időtávban semmi nem lesz ugyanolyan, mint régen.

A katasztrófa után emberek tízezreit telepítették ki egyik napról a másikra, a reaktort körülvevő 30 kilométeres sugarú körben kijelölt tilalmi (más néven kizárási) zóna hivatalosan lakhatatlanná vált. Az atomerőműtől körülbelül négy kilométerre fekvő Pripjaty városa – egykor 50 ezer lakossal – elnéptelenedett. A hatóságok a baleset után 36 órával kezdték meg a lakosok kitelepítését, azt mondták nekik, csak a legszükségesebbeket vigyék magukkal, mert három napon belül hazatérhetnek. Nem így lett. Minden jel abba az irányba mutatott, hogy a halálzóna örökre kiürül, csak azok a munkások maradnak ott, akik gondoskodnak az atomerőmű biztonságos fenntartásáról. Ez sem így lett. Na de kik élnek még ma is Csernobil környékén, ahol elvileg nem szabadna?

A rejtett közösség: munkások, visszatelepülők, „stalkerek” és zarándokok