• Kalória és Kapitalizmus sorozatunkban olyan vendéglátóhelyekre ülünk be, ahol a turisták, az internet és az influenszerkultúra miatt akkora a tömeg, hogy normális magyar ember a büdös életben nem tud és nem is akar bejutni.
• Minden budapesti lángosozók leglángosozóbbika, a Bajcsy-Zsilinszky úti Retro Lángos – ott kezdtünk néhány hete – után következő célpontunk a New York Kávéház volt az Erzsébet körúton.

Melyik az az egzotikus hely, ahol évtizedek óta nem járt budapesti ember, pedig ott van a város kellős közepén, az ország egyik legismertebb épületében, Európa legforgalmasabb villamosvonala mentén, és a bejárata sincs behegesztve? Sőt: elvileg mindenki előtt nyitva áll, annyira, hogy kora reggeltől késő estig akkora tömegek áramlanak rajta ki-be – miután álltak az előtte télen-nyáron kígyózó sorban egy-két órát –, ami a leglátogatottabb magyarországi vendéglátó-ipari egységgé teszi?

Naná, hogy a New York Caféról beszélek, ami az 1894-es nyitás és az 1970-es évek között egyszerre volt a mulatozásra hajlamos budapestiek éjjel-nappali buliközpontja és nagyvárosi művésztelep írók, költők, festők és színészek számára, majd a kétezres évek elejéig egyre kopottabb turistacsapda és kicsit még mindig művésztelep.

A kétezresek vége óta viszont ki tudja, micsoda, hiszen – mint említettem – magyar felfedező be sem jutott ide, kivéve talán Klein Dávidot, csakhogy ő a hirtelen kedvezőtlenre forduló időjárás miatt kénytelen volt visszafordulni a karzatra vezető lépcsősor közepéről.

Hogy kiderüljön, kik járnak ide naponta ezredmagukkal, és mit művelnek odabent, fogtuk magunkat Alberttel, és megbeszéltünk egy hétköznap délelőtt tizenegyes randit a bejárat elé.

Zsilipelés

A modern budapesti ember élménye tehát a New Yorkról annyi, hogy sosem járt benne, mert mindig ötvenméteres a sor a bejáratnál, amibe egy itt lakónak eszébe sincs beállni. Így már a külső ajtó kinyitása is szívdobogtató élmény volt nekünk. Ilyen felütés után tipikusan az következik, hogy amit először megpillantottunk, az csalódást okozott. De nem a New Yorkban!

Itt egy olyan, nyugat-európai nagyvárosok menő múzeumaiból ismert beengedőrendszer fogadott minket, amilyen – tippre – kávéházban sehol sincs a világon. Pont olyan, mint a vatikáni múzeum, a Louvre, a Rijksmuseum, az Orangerie és társai bejárata: többsávos beeresztőrendszer, külön a beesőknek és a foglalással rendelkezőknek. Csak a tömeg zsilipelésével négy-öt ember foglalkozott.

Feltűnhet ezen a ponton, hogy miért nem emlékeztünk meg a tikkasztó várakozásról a szabad ég alatt. Hát azért, mert olyan most nem volt. Kevésbé tikkasztó sem: a nagykörúti járdán meglepetésre egy lélek sem szobrozott, amikor megérkeztünk. Csak utóbb derült ki: az időpont a kulcs, már azonfelül, hogy január volt, így kevesebb a turista, mint szezonban. De a lényeg, hogy a New Yorkban 11 és 12 között már nincs reggeli, de még nincs ebéd. Se előételek, se falatkák, sőt azok a fogások sem, amik az étlapon „egész napos reggeli”’ néven szerepelnek. Mint megtudtuk, ebben az egy órában piheni ki a konyha a reggeli fáradalmakat, és készül fel az ebéd kihívásaira. Ebbe a gasztronómiai vákuumba sikerült berobbannunk, és ennek köszönhetően kaptunk kapásból asztalt a bejárat közelében, az egyik szép nagy ablaknál. Ebédidőre aztán meg-megmutatta magát a szokásos sor.

Tökéletes somlói és a 24 karátos hintés

Elsőre somlóit rendeltem. Ami úgy zúzta szét az előítéleteimet, mint a krisnássá lett Németh Szilárd a metszett üveg pacalostálat.