A „felelős értelmiségiek” demonstratív közös kiállásának szánják a Merre tovább? Magyarország helyzete és kilátásai címmel pénteken, két hónappal a választások előtt megjelent kötetet – mondja interjúnkban Romsics Ignác történész, az egyik szerkesztő. A tanulmánykötetbe 26 ismert értelmiségi készített diagnózist és adott javaslatokat Magyarország állapotáról a gazdaságtól az egészségügyig, a névsor Szathmáry Eörs evolúcióbiológustól az exminiszter Pálinkás Józsefen és Kovách Imre szociológuson át Fabiny Tamás evangélikus püspökig tart.

Romsics generációja legnagyobb hatású magyar történészének számít, de viszonylag ritkán szólal meg tágabb közéleti és politikai kérdésekben. Nem az a balliberális médiaértelmiségi típus, akit a jobboldalon leginkább célkeresztbe szoktak állítani, ott is „rendesnek” számító témái vannak: Trianon, a Horthy-korszak, tágabban Magyarország XX. századi története, és mindig törekszik az árnyalt és kiegyensúlyott fogalmazásra. Schmidt Mária ennek ellenére rendszeresen támadja, ahogy újabban a Magyar Tudományos Akadémiát is.

Interjúnkban Romsics Ignác arról beszél, hogy mit lát a legsúlyosabbnak a kormányzati identitás- és emlékezetpolitikában, hogy nyer teret a nyugatellenesség, különösen 2020 után, és miben követik a putyini mintát a Fideszben. Azt is kifejti, hogy miben kell alapvetően újat mutatnia egy új kormánynak, és miért kell feltétlenül véget vetni az eszkalálódott kultúrharcnak.

Pár gondolat elöljáróban:

• „Magyarországot mostanra vezérelvű autokráciává silányították”, az ország éllovasból sereghajtó lett.
• A Kádár-korszak propagandistáinak „rothadó kapitalizmussal” és „háborúpárti imperializmussal” kapcsolatos szólamaira emlékeztet a mai nyugatellenesség.
• A Terror Háza történelmet hamisít, áttételes célja ugyanaz, ami a Fideszé: a jelen glorifikálása.
• Orbán Viktor ideológiai irányváltásával a liberális, a szocdem, de még a kisgazda hagyománnyal is szembefordult, és bizonyos értelemben a felvilágosodással is.

Közismerten megfontolt, és ritkán szólal meg közéleti kérdésekben. Miért vállalta mégis a részvételt ennek a kötetnek a szerkesztésében?

A fokozatos jobbra tolódást és a katasztrófába torkolló háborús politika előjeleit érzékelve Szekfű Gyula 1943/44-ben Valahol utat vesztettünk címmel cikksorozatot publikált a németellenes és függetlenségi szellemű Magyar Nemzetben. Ma nem állunk háborúban senkivel, ám az elmúlt évtizedek, elsősorban az elmúlt 15 év magyar politikájának súlyos hibáit, tévedéseit és kudarcait látva megismételhetjük a neves történész szentenciáját.

Miben látja egyértelműnek, hogy megint eltévedtünk? Miért szükséges megismételni a negyvenes évekbeli diagnózist?

A szovjet blokkból 1989–91-ben kivált országok éllovasából azok egyik sereghajtójává váltunk. Az állami egészségügy romokban, gyermekeink iskolai eredményei tartósan rosszak, a vonatok hol indulnak, hol nem, pályaudvaraink úgy néznek ki (vagy úgy sem), mint 150 évvel korábban.

Közben sorra újítják fel a magánkézbe adott kastélyokat, gazdaságunk második éve stagnál, a kormányfő környezete hallatlan sebességgel gazdagodik. A 27 tagállam közül többnyire egyedüliként sokadik éve értelmetlen harcot folytatunk az Európai Unióval, és ezzel párhuzamosan az agresszív orosz külpolitika támogatójaként lépünk fel.

Az 1989–90-ben létrehozott demokratikus államrendet vezérelvű autokráciává silányítottuk, az ország megosztottságát tovább mélyítettük, az állami propaganda mindeközben ennek az ellenkezőjéről próbál meggyőzni bennünket.

A legújabb hír: 2025-re sikerült az EU legkorruptabb országává válnunk. Szerkesztő- és szerzőtársaimmal együtt úgy éreztük, nem hallgathatunk tovább, mert – Babitscsal szólva – „vétkesek közt cinkos, aki néma”. Ez a magyarázat.

Mit tart a könyv igazi jelentőségének?

A teljességre törekvést. A 21 tanulmányból négy foglalkozik a gazdaság helyzetével, ugyancsak négy az oktatással és a kutatással, három a politikai intézményrendszer szerkezetével és működésével, kettő-kettő a különböző társadalmi dilemmákkal, az egészségüggyel, a kül- és szomszédságpolitikával, egy-egy a média- és emlékezetpolitikával, az egyházakkal és a környezetvédelemmel.

Az állam és alrendszerei csaknem teljes keresztmetszetéről helyzetképet adunk. Mindegyik tanulmány diagnózissal kezdődik és javaslatokkal fejeződik be. Bizton állíthatom, hogy a közelmúlt iránt érdeklődők és a jövőbe tekintő politikacsinálók számára egyaránt nagyon hasznos olvasmány lesz a kötet.

Ezt két hónappal a választások előtt mindenki demonstratív közös kiállásnak fogja látni az értelmiség talán leginkább liberális-konzervatívként besorolható részéről. El tudja fogadni ezt az olvasatot?

Azt, hogy demonstratív közös kiállásról van szó, feltétlenül. Azt viszont, hogy a 25 szerzőből hányan tartoznak a liberális-konzervatívok, hányan a különböző demokratikus irányzatok képviselői közé, nem tudom. Ezt senkitől sem kérdeztük, ilyen szempontunk nem volt. Ahogy azt sem latolgattuk, hogy ki vallásos, és ki nem, és ha vallásos, hogyan imádja az urat.

Szerkesztőtársaimmal együtt tematikai sokoldalúságra törekedtünk, és olyan szerzőket kértünk fel, akik eddigi szakmai munkássága garanciát jelent a minőségre és a lehető legteljesebb elfogulatlanságra. Amikor először összeültünk, „felelős értelmiségieknek” neveztük magunkat. Ami alatt azt értettük, hogy fontosnak tartjuk hazánk sorsának alakulását, és annak a speciális tudásnak a birtokában, amelyre az elmúlt évtizedekben szert tettünk, hozzá szeretnénk járulni a helyes út megtalálásához. Tehát fogadatlan prókátorok vagyunk, és politikai értékválasztásunktól függetlenül a jobbítás szándéka vezérelt bennünket.

A szerzők közül többen szimpatizáltak valamikor a Fidesszel, de később kritikusak lettek vele szemben, a kormánypárt holdudvarából pedig eközben egyre inkább kikoptak az értelmiségiek. Hogyan látja ezt a folyamatot?

A szerkesztők és a szerzők egy részére ez feltétlenül igaz, míg mások az MSZP vagy a liberális pártok környezetéből koptak ki. Vagy egymás után mind a kettőből. Miközben néhányan soha egyetlen pártnak sem voltak a tagjai. Úgyhogy szerintem inkább sokszínű „népfrontot” alkotunk. Olyan népfrontot, melynek tagjait összeköti a demokratikus értékek iránti elkötelezettség és az ország sorsáért érzett felelősség.

Megvalósult az a kulturális korszakváltás, amit Orbán Viktor ígért a híveinek 2018-ban Tusnádfürdőn? Miben látja utólag a változást, és mivel magyarázza ezt az igényt?

A kulturális korszakváltások nem parancsszóra szoktak megtörténni. Az utolsó kulturális korszakváltás a posztmodernként ismert gondolkodás- és kifejezésmód elterjedése volt a 20. század utolsó harmadában. Azt megelőzően a különböző avantgárd irányzatok térhódítása a 19. század végétől kezdődően.

Az, amit Orbán Viktor 2018-ban meghirdetett és amit az elmúlt években nagyrészt meg is valósított, nem kulturális korszakváltás, hanem ideológiai irányváltás volt. Ennek lényege a felvilágosodás eszmerendszerében gyökerező liberális, liberális demokrata, szociáldemokrata, népi baloldali, sőt bizonyos mértékig régi kisgazda hagyományvilág háttérbe szorítása, illetve elhalványítása. Egyben a felvilágosodás szekularizált eszmevilágát részben vagy egészben elvető jobboldali, konzervatív és vallásos irányzatok új életre keltése, valamint ezek emblematikus alakjainak előtérbe állítása és példaképpé emelése.

Ez azt a célt szolgálta, hogy a saját tábor összetartozástudatát megerősítse, az ország másik felét karanténba zárja, ezáltal antagonizálja a jobb- és baloldalként ismert társadalmi csoportokat.

Az állami médiumok műsorpolitikája, a közterek új szimbolikája, az utcanévelnevezések, nem utolsó sorban az ideológiahordozó tankönyvek „áramvonalasítása” egyaránt ezt a célt szolgálta.

Ön is utal rá a könyvben, hogy Kövér László rendszeresen fellép a Kurultájon, ott fenyegette meg először a kormány szándékainak nem engedelmeskedő tudományos intézményeket is. Azóta már nincs akadémiai kutatóhálózat, van viszont vagy féltucatnyi, kormány által gründolt intézet. Schmidt Máriáék önt személyesen is többször támadták. Mit gondol, miért kezdett a kormánypárt háborúzni a történészekkel, mi a mögöttes világkép vagy a politikai számítás?