Csütörtök reggel Pintér Sándor króm fekete szolgálati Mercedes S430-asa várakozott egy budai teniszközpont előtt. Mindenki messziről felismeri a 25 éves kasztnit, aki akár csak rövid ideig foglalkozott hivatásszerűen politikával – szögletes kivitel, ezredfordulós hangulat, kék villogó.

Alig pár percre rá a belügyminiszter lépett ki az ajtón, egyedül volt, fekete melegítőt és vakítóan hófehér, sportos felsőt viselt; épp megigazította a baseballsapkát a fején és apró, de határozott lépésekben megindult az autó felé, ahol a sofőr már nyitotta előtte az ajtót.

Mikor melléléptem, úgy üdvözölt, mint akik rendszeresen beszélnek, pedig most találkoztunk életünkben harmadszor. Épp csak egy kérdő pillantást vetettem rá, de rögtön tudta mit akarok; mélyen szemembe fúrta tekintetét, és vállamra téve kezét, szinte kedélyesen emlékeztetett rá – mintha annyiszor átbeszéltük volna meghitt körülmények közt –, hogy soha nem nyilatkozik.

Igazán csalódni sem volt időm, mert a következő pillanatban megenyhült, és végül váltottunk pár szót. Akkor mintha én is elhittem volna, hogy ez egy bejáratott újságíró–politikus kapcsolat, és rögtön belekérdeztem a közepébe.