Nem bajlódott sokat a látszattal a kormánypárt az idei hivatalos március 15-i megemlékezés megszervezése során. A Kossuth téri rendezvény legfeljebb a trikolor színeiben emlékeztetett egy valódi állami megemlékezésre, minden más elemében nettó kampányrendezvény volt. Hosszú éveken át színpadi előadások és múltidéző programok szolgáltak állami díszletként Orbán Viktor beszéde előtt – mára ezekből csak a fideszes influenszerek (köztük a friss Kossuth-díjas Pataky Attila) által előadott Nemzeti Dal, Demjén Ferenc és a szabadság vándorai maradtak.

Ezt a képet erősítette, hogy Orbán előtt a Fidesz-kampány húzóarcának szánt Szijjártó Péter és Lázár János is ünnepi beszédet mondhatott. Addigra Rákay Philip konferanszié mögött a kormánypárti médiacelebek elfoglalták helyeiket a kameraképen. Nagyjából mindenkit felraktak a tribünre, aki legalább középkorú és jön még némi jóindulattal a kormánypártnak – Hajdú Pétertől Gönczi Gáboron át Cookyig egy komplett főzőműsort ki lehetett volna állítani a vendéglistáról, de szebb időket látott fradista focistákat is sikerült beszerkeszteni az élőképbe.

Mint várható volt, Szijjártóra osztották az ukránozó előzenekar szerepét, és a külügyminiszter Gazprom-szóvivőket megszégyenítő magabiztossággal teljesítette a feladatot – bár így sem váltott ki túl nagy lelkesedést az amúgy is közepesen hevült állapotban lévő közönségből. (Háromszor kellett beköszönnie, hogy egy jóváhagyó morajt kiváltson a tömegből.) Mindent elkövetett pedig: ukrajnai embervadászatról, Brüsszel-Berlin-Kijev tengelyről beszélt, majd eljutott odáig, hogy az 1848-as szabadságharchoz hasonlította a magyar kormány heroikus küzdelmét az ukrajnai háborúból való kimaradásért.

Lázárnak kettős feladat jutott: Orbán Viktor alkalmasságának sulykolása és Magyar Péter bombázása. Azzal érvelt, hogy elég nagy a córesz a világban, biztosra kell menni, azt pedig ma Orbánnak hívják. Ezt minden létező nyelven elismételte, egyszer például úgy, „hogy nehézsúlyú bokszmeccsre nem küldhetünk pehelysúlyú versenyzőt”. Magyar egyszeri bajkeverő, Orbán ellenben számtalanszor bizonyította alkalmasságát, folytatta, „vörösiszap, árvizek, infláció, világjárvány, migránsok, energiarák – ő mindig megvédte a hazát, a bajban mindig minden magyar számíthatott rá”.

Zavarbaejtő fordulat volt, amikor Lázár előadta saját 12 pontját; mint akinek önálló elképzelése van egy eljövendő Fidesz-kormány programjáról – 5 millió munkahelyről, 1 milliós átlagbérről beszélt, majd – némileg félreérthetően módon – minden magyarnak 1000 eurós minimálbért kívánt. Igenis ők vannak többen, igenis náluk az erő, ismételgette, és arra kérte az egybegyűlteket, hogy

„adjátok vissza a győzelem hitét mindenkinek”.

Vagyis volt Lázár beszédében valami, ami a Orbán legendás 2002 április 13-i, Kossuth téri beszédére emlékeztetett, valami, ami „a hozz magaddal még egy embert” felhívásának kétségbeesését idézte.

Orbán a már kipróbált hangulatalapozó köszöntéssel érkezett: megdicsérte a tömeget, hogy milyen pofásan néz ki, sőt, soha ilyen pofásan nem nézett ki – egészen űrig érne a Fidesz, ha mindannyian egymásra támaszkodhatnának. Nem bajlódott sokat a történeti párhuzamokkal, azonnal kijelölte a téteket: itt most a nemzet megmaradása a tét. Vagyis másodpercek is alig teltek el a felvezetőből és már elértünk a nemzetárulókhoz:

„Mi márciusiak sohasem törődünk bele, hogy a magyarok 12 pontjából brüsszeli 12 pontot csináljanak a budapesti labancok. Nem engedjük, hogy 30 brüsszeli ezüstért eladják, amit 16 év alatt felépítettünk. Nem adjuk a nemzeti és keresztény alkotmányunkat. Nem adjuk fel se a rezsicsökkentést, se a 13., se a 14. havi nyugdíjat, nem adjuk fel világbajnok családtámogatási rendszerünket, nem adjuk fel Európa legjobb adórendszerét, megvédjük az édesanyák támogatását, megvédjük a gyermekeinket, és nem hagyjuk, hogy ukrán vagy szivárványos zászlóra cseréljék a nemzeti színeinket.”

Orbán aktuális szabadságharc-megfejtése arra futott ki, hogy a fontosabb csatáinkat rendre elveszítettük, és mégis: a győztes birodalmak nincsenek már sehol, bezzeg Magyarország virágzik. Szóval Brüsszel és Kijev, kár az erőlködésért:

„Itt leszünk akkor is, ha az égből száz számra potyognak a brüsszeli ejtőernyősök, majd összeszedjük őket, kiporoljuk a nadrágjukat és visszaküldjük őket. Van, akit Brüsszelbe, és van, akit Kijevbe. Magyarország egy ezeréves állam, nem nekik való vidék. (...)

Látjátok, ukránok, látod Zelenszkij, ez itt a magyarok ezeréves állama, és ti azt hiszitek, hogy olajblokáddal, zsarolással, a vezetőink fenyegetésével ránk tudtok ijeszteni, legyen eszetek, és ezt hagyjátok abba. (...)

Miért támadtok bennünket? Mi békeszerető és béketűrő nép vagyunk. Adjátok ide az olajunkat, aztán guruljatok a furgonokkal a brüsszeli kasszához a nyugatiak pénzéért, ha már ők nem tudnak nemet mondani.”

A veszélyek kora azóta teljes, hogy kitört Iránban a háború, de persze miértekre Orbán nem vesztegetett időt, csak jelezte: 90 milliós országról van szó egy 400 milliós térségben, és új migránsveszedelem fenyeget. Ehhez kapcsolódóan aztán elismerte, hogy az elmúlt négy év nem úgy sikerült, mint tervezték – de persze önhibánkon kívül. Igazságtalan, hogy nekünk kell megvédeni a hazánkat olyan bajoktól, amiket mások okoztak – mondta, de legalább megvédték.

Nehéz volt megállni mosoly nélkül, amikor a százmilliárdos rettegés-kampányokat vezénylő miniszterelnök arról kezdett beszélni, mennyire elege van már a paráztatásból. Mintha azoknak akart volna üzenni, akik már belefáradtak a migránsozásba, sorosozásba, ukránozásba, hogy csak még egy kicsit tartsanak ki:

„Barátaim, elegünk van az állandósult veszélyekből. Vágyunk az izgalommentes, sőt unalmas évekre. De fájdalom, most sem ez következik. Nem akarlak átadni benneteket, csak őszintén és komolyan, ahogy illik hozzánk. Megint embert próbáló idők dörömbölnek. A háború közelebb jött. Brüsszel magára vette az ukrán háborút, ezért most háborúra készül.”

De váratlan pillanat volt az is, amikor utalt arra, hogy több forrásból megerősített hírek szerint orosz katonai hírszerzők érkeztek az országba az elmúlt hetekben:

„Válaszúthoz érkeztünk, ismerem az ilyet, én is álltam már válaszút előtt, álltam, amikor fiatalemberként nemet mondtam a szovjeteknek, ne feledjétek, mi nem behívni, hanem hazaküldeni szoktuk őket.”

Bekezdésről bekezdésre igyekezett emelte a tétet – és mondta el ugyanazt egyre elkeseredettebb hanglejtésben. Például azzal, hogy „a mi fiaink nem fognak Ukrajnáért meghalni, hanem Magyarországért fognak élni”. Aztán azzal, hogy „ha, választanunk kell, ki alakítson kormányt, Zelenszkij vagy én, akkor kellő szerénységgel ajánlom magamat”.

De nem állt meg Brüsszelnél, az Ersténél, vagy a Shell-nél, már nem csak a rezsi, unokáink pénze, a biztonságunk volt a tét,

hanem konkrétan ukrán háborús maffiózók zsarolásáról és fenyegetőzéséről beszélt.

Végül megérkezett oda, hogy mi is várható 28 nappal később, és mi a teendő még addig. Mindenkit meg kell győzni, hogy itt most a sorsunk a tét. És legalább 3 millió szavazat kell, ahhoz, hogy egészen biztosan, minden kétséget kizáróan meglegyen a hőn áhított a diadal.

„Nem úgy kell nyernünk, mint négy éve, hanem jobban. Nem annyi szavazat kell, mint négy éve, hanem több. Meg kell újítanunk az előző választáson megkötött háborúellenes szövetségünket, és a 3 millió szavazat nem a plafon lesz, hanem a küszöb. Nem elérnünk kell, hanem átlépnünk. Történelmi győzelmet kell aratnunk, mert a következő kormánynak történelmi lesz a felelőssége.”

Ami üzenet rezonál azokkal a hírekkel, amikről a kormánypárt berkeiben találkoztunk az elmúlt időszakban. A Fidesz legalább 5 százalékos hátrányban van a pártválasztók között, és azzal számol, hogy 44-45 százalékig kell feltornáznia a saját szavazatszámát ahhoz, hogy megakadályozza az ellenzék mandátumtöbbségét. A 3 millió szavazat megugrása azt jelentené, hogy ezt a 44-45 százalékot egészen biztosan megugorja a párt.