A kirúgott kölcseys tanárok egyike, a Tanítanék Mozgalom egyik alapítója és arca, Törley Katalin a szavon.hu-n ír arról hosszabban, hogy hiányol egy fontos gesztust „a választásokon győztes erő kommunikációjából”.

Ahogy azt mi is megírtuk, a Tisza május 9-re hirdetett bulit a Kossuth térre a rendszerváltás örömére, korábbi tervek szerint pedig egy nappal előbbre, május 8-ra tervezett bulit a közeli rakpartra Karácsony Gergely főpolgármester, aki aztán a Magyar Péterrel való egyeztetés után jelezte, hogy ugyanúgy a rakparton, de május 9-én, 13 órától tartják meg a rendezvényüket, ami eredeti céljának megfelelően azoknak a civileknek mond majd köszönetet „akik az elmúlt 16 évben kiálltak közös ügyeinkért és akiknek ezért üldöztetést, megaláztatást, lejáratást, vegzálást, propagandahazugságokat kellett eltűrniük a most véget ért rendszertől.”

Törley Katalin szerint „volt azonban egy aspektus, amiről szinte mindenki megfeledkezett”, „mégpedig a főváros által szervezett esemény céljáról”.

„Karácsony Gergely Hála nektek címmel hirdette meg a rendezvényt, hogy szándéka szerint köszönetet mondjon mindazoknak a szervezeteknek és magánszemélyeknek, akik hosszabb ideje – két éve, négy éve, hét éve, 10 éve, 16 éve – tettek a NER lebontásáért” – hívta fel a figyelmet Törley Katalin, majd hozzátette, hogy ezek az emberek és szervezetek „folyamatos ellenszélben dolgoztak, nyilvánosan, névvel kiálltak a bántalmazó hatalom ellen, akik bátrak voltak, kockázatot, s gyakran áldozatot is vállaltak, hogy megőrizzék a demokratikus értékeket egy rájuk záródó világban, s akik ezzel mintegy előkészítették a rezsim idén tavaszra beérett leváltását. A kishantosi mintagazdaságtól a jogvédőkig, az Ökotárs alapítványtól a tüntető diákokig, a tiltakozó pedagógusoktól a Pride szervezőiig, az egyetemfoglaló SZFE-hallgatóktól és oktatóktól a roma polgárjogi aktivistákig, a méltó lakhatásért küzdőktől a független sajtó képviselőiig. És a sor korántsem teljes”.

„Fontos gesztus ez, ami fájón hiányzik a választásokon győztes erő kommunikációjából” – írta Törley, pedig szerinte „ezek az emberek, civilek és civil szervezetek ásták alá sok év munkájával és küzdelmével a Fidesz aljas rendszerét.”

„És minden bizonnyal hozzájárultak Magyar Péter és a TISZA választási győzelméhez azzal, hogy egyre több és több választópolgár szemét nyitották fel az évek során. Előkészítették a talajt. Nem volt egyszerű dolguk, súlyos áldozatokat hoztak. Volt, aki belehalt a küzdelembe, gondoljunk Rózsa Milánra, Foltányi Zsuzsára, Setét Jenőre… Volt, aki egzisztenciálisan ellehetetlenült, gondoljunk Sándor Máriára – a fekete ruhás nővérre –, a kirúgott vagy szolidaritásból hivatásukat vesztő tanárokra… S gondoljunk az országot elhagyni kényszerült színházi és filmes alkotókra, a kivéreztetett civil szférára, a külföldre kényszerített CEU-ra, az akadémiai szabadságért felszólalókra, a beszántott sajtótermékek munkatársaira, a könnygázzal lefújt diákokra, a munkájukat elvesztő gyermekvédelmi dolgozókra, s még sorolhatnám.”

Törley szerint „Magyar Péter mindeddig adós maradt a bátor civilek felé tett köszönettel”, amihez hozzátette, hogy „pedig szeret látványos gesztusokkal élni”, például „első szóra fogadta 17 elitgimnázium igazgatóját”. Törley ezen a ponton azt is megjegyezte, „kár, hogy ott virított közöttük a Nemzeti Pedagógus Kar elnöke, egy kollaboráns marionett-bábu is. A miniszterelnök-jelölt pikírt megjegyzése, miszerint jobb lett volna, ha kettő vagy négy éve ilyen hangosak és aktívak, nagyjából jogos volt. Valóban hallgattak ezek az igazgatók, miközben szülők és diákok támogatása mellett pedagógusok tízezrei tiltakoztak, ezrével vettek részt polgári engedetlenségben, s akkor is, amikor több mint egy tucatot elbocsátottak közülük. Kár, hogy ez a megjegyzés egy könnygázzal arcba fújt gimnazista vagy egy kirúgott tanár szájából lenne valóban hiteles”.

Törley szerint „a gesztus még megérkezhet, és fontos is lenne, mert szüksége lesz az országnak ezekre a civil bátrakra, akik az évek során megtanulták felismerni a hamis hangokat, megtanulták, mit jelent öntudatos állampolgárnak lenni, megtanulták és megtanították a kiállást, a cselekvő részvételt. Akik a rendszer megbicsaklásainak lakmuszpapírjai voltak, s akik nélkül a jövőben sem lehet teljes a fékek és ellensúlyok rendszere”.

Szerinte miközben „szükség van erre a megtisztulásra”, szükség van arra is, „hogy elismerést kapjanak azok, akik nem voltak hajlandóak a bűnös rendszerhez igazodni, akik nem simultak bele kényelmesen az orbáni autokrácia világába”. Mert „ha ez a gesztus nem születik meg, akkor megmaradnak a be nem gyógyult sebek, nem lesz helyreállítható a társadalom egészséges immunrendszere, s nem indulhat el a várva várt párbeszéd a döntéshozók és a terepen dolgozók, az ország irányítására felhatalmazottak és a választópolgárok sokasága között”.