• A most kezdődő labdarúgó-világbajnokság több szempontból történelmi torna lesz: először rendezik 48 csapattal, és először osztozik rajta három ország rendezőként, az Egyesült Államok, Mexikó és Kanada.
• A kibővített mezőny, a megdrágult jegyek, Donald Trump és a politikai feszültségek mind részei a közegnek, amiben a válogatottak játszani fognak.
• Mire lehet képes az amerikai válogatott hazai pályán? És az olyan karibi, ázsiai kiscsapatok, mint Haiti és Curacao? Lehet-e utolsó nagy dobása Lionel Messinek vagy Cristiano Ronaldónak? Miért Franciaország és Spanyolország tűnik a legnagyobb esélyesnek, és milyen típusú futball lehet sikeres?
• Ezekről beszélgettünk Szabó Christophe, újságíróval, az Omlett du fromage sport- és popkulturális oldal szerzőjével.

444: Hány csapatos vb-nél jutott volna ki a magyar válogatott? 64 csapatnál ott lehettünk volna?

Nagyon közel voltunk hozzá, ha belegondolsz. Ez a furcsa az ilyen utólagos magyarázkodásokban: most a magyar válogatott szereplését csúfos kudarcként éljük meg, miközben gyakorlatilag három percen múlt, hogy pótselejtezzünk. Szerintem lett volna esélyünk egy 64 csapatos mezőnyben is, de látni kell, ahogyan kibővítették 48-asra a világbajnokságot, az nem az európai csapatoknak kedvezett. Afrika és Ázsia ugye négy-négy plusz helyet kapott, Európa, Észak- és Közép-Amerika hárommal, Dél-Amerika kettővel, Óceánia eggyel több csapatot indíthat a korábbi rendszerhez képest.

Jó döntés volt bővíteni a mezőnyt?

A FIFA pénzügyei szempontjából biztosan. Több meccset tudnak rendezni, több televíziós pénzt tudnak beszedni. Eddig 64 meccs volt, most 104 lesz, és ez a duzzasztás arról is szól, hogy a FIFA tagságát boldogan tartsák, és többen kapjanak egy szeletet az egyre nagyobb tortából. Gianni Infantino FIFA-elnök hatalomtechnikusként rendkívül jól csinálja ezt.

Nézőként viszont szerintem borzalmas döntés. A bővítés belefért, de másfajta rendszer szerint, így felhígul a mezőny, még nagyobb lesz a szintkülönbség. Lesznek az elitcsapatok, utánuk egy hatalmas, nehezen áttekinthető massza, sok olyan válogatottal, ami a nemzetközi futballban marginális szereplő.

A lebonyolítás is ezt erősíti. Tizenkét csoport lesz, a legjobb harmadikok közül is továbbjut nyolc, magyarán, akár egy-két-három ponttal tovább lehet menni. Emiatt a csapatok fejében nem az lesz a fő, hogy „hogyan nyerjünk”, hanem az, hogy „hogyan kapjunk ki a lehető legkevésbé”. A csoportmeccsek minőségétől ezért nem várok sokat.

Infantino a futball demokratizálásával indokolja ezt a bővítést. Ez inkább csak jól hangzó magyarázat?

Persze, a világbajnokság a FIFA egyik legjobb fejőstehene, és a kérdés az, hogyan lehet belőle még több tejet kiszedni. Infantino elképzelésébe illik a tavalyi amerikai klubvilágbajnokság is, amire sokak szerint nincs valódi igény, mégis el lehet adni. A világbajnokságról is azt mondja, hogy megváltoztatja a világot, elhozza a világbékét, ami hatalmas lózung, de azt mégsem mondhatja, hogy több pénzt kap, ha kétévente rendezik.

A FIFA elnöke mindent megpróbál monetizálni és felértékelni, amit csak lehet.

A klub-vb-n is láttunk üresebb stadionokat, ennek a veszélye most is megvan. A drága jegyek miatt simán előfordulhat, hogy egy alkalmi néző azt mondja: érdekelne a meccs, de ennyit nem ér meg. Ki kell jutni a stadionba, enni kell, szállást kell fizetni. Egy átlagos néző számára ez túl drágává válik.

Mit jelent ebből a szempontból, hogy a torna központi helyszíne az Egyesült Államok?

Szerintem ez a FIFA és az Egyesült Államok nagy közös kísérlete arra, hogy a világbajnokságot luxustermékként adják el. Elképesztően megdrágultak a jegyek: a csoportkörre is többszörös árakról beszélünk az előző vb-hez képest, a döntő pedig ennél is sokkal drágább.

Lehet azt mondani, hogy a piac és a kereslet alakítja az árakat, meg hogy a jegy-újraértékesítő cégek is felhajtják őket, de ekkora ugrást szerintem semmi nem indokol. A globális futball egyre inkább az elit felé fordul: a stadionokban bővülnek a VIP-páholyok, a nagy tornák pedig egyre kevésbé a hétköznapi szurkolóknak szólnak. A FIFA ezzel akarva-akaratlanul feldobta a költői kérdést: a világbajnokság üzleti termék, vagy globális közjószág?

A másik kérdés maga Trump, aki a valóságshow-k és a televízió világából jön, enyhén szólva szereti a figyelmet, és fontos neki, hogy a világ főszereplőjeként tűnhessen fel. A vb alatt is ott lesz benne a késztetés, hogy a győztesekhez húzzon. Csakhogy az amerikai válogatott nem tartozik a torna nagy esélyesei közé, ezért nem tud korlátlanul építeni a patriotizmusra. Másrészt a rendező városok többsége demokrata többségű, és romló népszerűsége mellett számolnia kell azzal, hogy ha megjelenik egy stadionban, kifütyülik. Ott akar lenni, de közben el akarja kerülni ezeket a politikai kátyúkat.

Korábban Trump úgy is hivatkozott erre a vébére, hogy olyan, mintha rövid idő alatt folyamatosan Super Bowlokat rendeznénk.

Igen, ez pontosan megmutatja, hogyan gondolkodik erről: nem elsősorban futballként, hanem óriási látványosságként, üzleti és politikai eseményként. A FIFA történetében azért ez nem új jelenség. A szervezet eredetileg a játék tisztaságának és szabályainak őrzéséről beszélt, de amikor 1930-ban elindult a világbajnokság, a gazdasági világválság után nem volt elég pénzük arra, hogy maguk finanszírozzák a tornát. Azt mondták, oké, fizessen a rendező, csakhogy ezzel átadták a kontrollt a mindenkori rendező országoknak.

Már az elején ott volt Mussolini Olaszországa, később az 1978-as argentin junta, aztán lehet sorolni az autokratikus rendszereket Oroszországig és Katarig. Infantino ebbe beleáll, mert tudja, hogy a FIFA akkor működik, ha alkalmazkodik a hatalomhoz.

Trump például nagyon szeretne Nobel-békedíjat, amit valószínűleg soha nem fog megkapni, erre Infantino megalapítja a FIFA békedíjat. Amikor Trump létrehozta a maga Béketanácsát, Infantino ott ült az első sorban piros MAGA-sapkában. Évek óta Miamiban van a főhadiszállása, a Trump Towerben is van irodája. Tudja, merre kell hajolni.

A katari vb előtt is ugyanezt láttuk. Amikor már lehetett tudni a stadionépítések visszaéléseiről és az építőmunkások haláláról, Infantino kiállt, és elmondta azt a hírhedt beszédét, hogy „ma katari vagyok, arab vagyok, afrikai vagyok, meleg vagyok, fogyatékkal élő vagyok, migráns munkás vagyok”. Ez azért elég bicskanyitogató volt.

Mennyire lehet befolyásoló tényező a politika? Itt vannak az iráni ügyek, a beutazási kérdések, az ICE jelenléte, a szurkolók.

A rendezésnek ezek tényleg kényes kérdések. Az ICE az amerikai bevándorlásellenes politika fizikai megtestesítője, miközben az Egyesült Államokban a futball közönsége jelentős részben latin-amerikai hátterű. Ők mennek ki a meccsekre, ők fogyasztanak, ők vásárolnak mezeket. A szervezők nem tehetik meg, hogy kizárják őket a körből, sem árakban, sem a stadion körüli rajtaütésekben.

Az iráni helyzetre nehéz bármit mondani, mert napról napra változik. Ugyanez igaz más beutazási ügyekre is: vannak vízumproblémák, vannak országok, amelyek szurkolói nehezebben vagy egyáltalán nem juthatnak be az Egyesült Államokba.

De nagyon nagy atrocitásra nem számítanék, mert nem érné meg a szervezőknek. A vb-n mindenhol kamerák lesznek, muszáj visszafogottságot tanúsítani.

Beszéljünk kicsit a három rendezőről. Az Egyesült Államok és Kanada az elmúlt években sokat fektetett a futballba, a helyi bajnokságba (MLS) le tudtak igazolni kiöregedő világsztárokat – Lionel Messit vagy Jordi Albát –, Christian Pulisic és Jonathan David személyében vannak topligás játékosaik, és most az edzők, Mauricio Pochettino és Jesse March is viszonylag nagy nevek. Mire lehetnek képesek?

Ha húsz évvel ezelőtt feltetted volna ezt a kérdést, sokan azt mondták volna, hogy 2026-ra az amerikai válogatott már a csúcs közelében lehet. Ehhez képest nem értek oda. Rengeteget invesztáltak, papíron jobb futballnemzetnek kellene lenniük népesség, gazdaság, demográfiai összetétel alapján, de sosem törték át az üvegplafont. Ennek történelmi okai is vannak. Ott van a négy nagy sportág elszívó hatása: az amerikai foci, a kosárlabda, a baseball és a jégkorong rengeteg tehetséget visz el. Közben a labdarúgásban az ösztönzők is furcsán működnek: sokszor azok tudnak hosszabb ideig focizni, akik gazdagabb családból jönnek, míg a szegényebb rétegeknek nehezebb karriert építeniük. Ez kontraproduktív.

Az MLS, a focibajnokság pénzügyileg sikeres konstrukció: franchise-liga, harminc csapattal, szigorú költségkorlátokkal. Ez egyben tartja a rendszert, de fékezi is a kitörést. A liga összértéke nagyjából akkora, mint egy-egy európai topklub keretéé. Ez a különbség a pályán is látszik.

Az amerikai válogatottat nehéz pontosan belőni, jó a keret, talán Pulisic mellett Tyler Adams, a Premier League-ben szereplő Bournemouth játékosa van még jobb formában. Már a statisztikai megítélésük is furcsa: a FIFA-ranglistán előkelőbb helyen vannak, de az ELO jellegű rangsorokban jóval hátrébb. Ennek egyik oka, hogy rengeteg meccset játszanak hazai pályán, amit a FIFA-rangsor nem súlyoz eléggé. Pochettino korszerű, avatott edző, de az elején ő is kereste a csapatát.

Mexikóba mélyebben beágyazott a futball, és a korábbi vébéken az volt az érzés, hogy a csoportkörben tök jók, de az egyenes kiesés szakaszra mintha elfogyna a varázslat.

A közönség őket is viheti, de náluk sem látom azt a játékosminőséget, ami indokolná, hogy mondjuk a negyeddöntőnél messzebb jussanak. Raúl Jiménez, Santiago Giménez, Ochoa – vannak ismert nevek, de nem látom a szintet, ami az igazán nagy meneteléshez kellene. Ochoa külön jelenség: négyévente feltűnik a vb-ken, óriási bravúrokat mutat be, a világ mindig újra felfedezi. De klubszinten nem tudta hétről hétre ugyanazt hozni, ezért nem játszott tartósan magasabb szinten.

Megvédheti a címét Argentína?

Szerintem nem, legalábbis meglepődnék. Sokan mondják, hogy Argentína továbbra is jó, és négy éve Lionel Scaloni edző menet közben nagyon jól keverte a lapokat, kezdésnek kikaptak Szaúd-Arábiától, aztán idővel megtalálták a győztes formulát: beépült Julián Álvarez, Enzo Fernández, Alexis Mac Allister, Rodrigo De Paul, mind megtalálták a helyüket. Sok nagy tornagyőztesnél ez történik, hogy menet közben áll össze a képlet.

Most szerintem probléma, hogy a keret nem frissült eléggé. Majdnem ugyanazok a nevek, mint 4 éve, ugyanazok a szélsőhátvédek, ott van a majdnem negyvenéves Otamendi, kérdéses a védelem mélysége, Messi és Julián Álvarez sérülésből jönnek vissza. Szerintem ebből a csapatból hiányzik a frissesség, a fizikalitás és a gyorsaság. A csoportban ebből valószínűleg nem sokat látunk majd, de amikor komolyabb csapatokkal találkoznak, szerintem le fogják őket dominálni.

A minden bizonnyal utolsó tornáján pályára lépő Messinek mekkora szerepe lehet?

Az ő státusza négy éve ért a csúcsra, és azóta is ott van. Gyakorlatilag van Messi, és vannak a többiek. Nem akarom azt mondani, hogy a csatlósai, de úgy viszonyulnak hozzá, mintha a bandájának a tagjai lennének. Vagyis a státusza nem változott, a formája viszont kérdéses. Az amerikai MLS-ben játszik, kevesebbet látjuk magas szintű közegben, közeledik a negyvenhez, sérülésből tér vissza. Azt sem tudjuk, hány százalékon lesz.

És már nincs benne az a kényszer, hogy bizonyítania kell Argentínának. Ezt már megtette. A katari torna után beszélt is arról, hogy korábban szinte lebénította az elvárás, hogy ő legyen az új Maradona. Ezen túl van. A ráadás fontos, de az a plusznyomás és hajtóerő már nincs meg ugyanúgy.

Kik a legnagyobb esélyesek? Az Eb-győztes Spanyolország? A négy évvel ezelőtti döntős Franciaország?

Most talán kicsivel jobb helyzetben van a francia válogatott, de ebben benne van az is, hogy őket többet látom. Spanyolországnál az a kérdés, milyen állapotban térnek vissza a sérülésből azok a játékosok, akik a mélységet és az egy egy elleni játékot adják: Nico Williams, Lamine Yamal, Fermín Lopez és a hasonló profilok.

A 2021-es Eb-n Luis Enrique spanyol válogatottja tökéletesen összerakott, nagyon szimmetrikus, passzorientált csapat volt, de hiányoztak a játékosok, akik a mélységet keresték. Mindenki lábhoz kérte a labdát, kevés volt a futó. A mostani spanyol csapatban megvannak ezek a profilok, de kérdés, mennyire lesznek egészségesek és élesek. Luis de la Fuente pragmatikus edző. Nem szeret túlzott kockázatot vállalni, ha kell, inkább visszavesz. Csakhogy ebben a spanyol csapatban sok Barcelona-játékos van, akik a klubjukból fakadóan nincsenek hozzászokva, hogy mélyen védjék a saját kapujukat. Ők ahhoz szoktak, hogy magasan védekeznek, messze a saját kapujuktól, és az ellenfél torkára mennek. Ez nem feltétlenül taktikai, inkább egyensúlybeli kérdés. A 85. percben, amikor vissza kell zárni, amikor marad kicsivel több terület, abban lehet hibalehetőség.

A franciáké talán a legmélyebb keret. Az utolsó tornájára készülő Didier Deschamps a legjobb játékosokat rakja össze, vagy a legjobb csapatot?

Néhány éve még azt mondtam volna, hogy azokat választja, akik a legjobb csapatként tudnak működni. Ezért ragaszkodott olyan játékosokhoz, mint Moussa Sissoko vagy Blaise Matuidi. Nem ők voltak a világ legjobb játékosai, de a rendszerben tökéletesen működtek. Éveken át hallgattam, hogy van jobb csatár Olivier Giroud-nál, ami igaz, de Giroud-val jobb volt a francia válogatott, mert mezőnyben többet adott.

Most viszont néha azt érzem, Deschamps maga kreál problémákat azzal, hogy bizonyos posztokon a legjobb játékosokat próbálja beilleszteni. Mbappé középcsatárként játszik, de labda nélkül kevés védőmunkát tesz bele. Ousmane Dembélé ugyanabból a zónából indul vissza, hamis kilencesként dolgozik, szeret letámadni, zavarórepülni. Ideig-óráig feloldja, de kérdés, hogy a torna második felében hogyan fognak működni.

Ott van Michael Olise is, aki rengeteget adhat a csapatnak. Ballábas, jobbról induló játékos, olyasmire képes, amit Griezmann sokszor csak középről tudott megadni. Rayan Cherki inkább jolly joker lehet, a 60. perc környékén rá lehet majd küldeni a fáradt védelmekre. A legnagyobb kérdés szerintem a középpálya. Tchouaméni, Kanté, Rabiot – vannak megoldások, de nincs akkora merítés, mint a támadósorban. Camavingát érthető okokból nem válogatta be, mert rossz szezonja volt, sérült is volt, de a középpálya így is kevésbé tűnik mélynek, mint a keret többi része.

Ha már, az angoloknál óriási felháborodást keltett, hogy Thomas Tuchel szövetségi kapitány olyan neveket hagyott otthon, mint Phil Foden vagy Cole Palmer, miközben gyengébbnek tekintett játékosok kerültek be a vb-keretbe.

Anglia számomra tudományos kísérlet. Southgate annak idején beválogatta a legjobb játékosokat, de ők sokszor kioltották egymást. Túl sok volt a játékmester, hiányzott az egyensúly, amit Southgate úgy oldott meg, hogy a csapat inkább nem kezdeményezett.

Tuchel már az elején arról beszélt, hogy rengeteg a tehetség, de a játékirányok, a mintázatok, a folyásirányok nincsenek eléggé kidolgozva. Ezért kezdett profilokban gondolkodni: nem az a kérdés, ki a legjobb játékos önmagában, hanem az, hogy ki egészíti ki legjobban a többieket. A segédezője arról beszélt, hogy pszichológiailag profilozzák a bevethető játékosokat.

Cole Palmer és Phil Foden is nagyon jók, de ha ott van Bellingham és Morgan Rogers, akkor nem biztos, hogy még egy hasonló profilú játékosra van szükség. Értem Tuchel gondolkodását, de egyes döntéseit lehet vitatni. Jordan Henderson például lehet öltözői vezér, de alappillérként nem látom, mitől működne ma már.

Ha már Tuchel, az elmúlt évek egyik nagy változása, hogy egyre több olyan szövetségi kapitány jelenik meg, aki klubfutballban is bizonyított. Korábban a válogatott sokszor karrierlevezetés volt: egy edző megkoronázta a pályáját azzal, hogy elvállalt egy nemzeti csapatot. Az első fecske Antonio Conte volt az olasz válogatottnál 2014 környékén, megjelent aztán Luis Enrique a 2020-as Eb idején. A szövetségek rájöttek, hogy vannak olyan időablakok, amikor tudnak szerződtetni nagyobb neveket.

A szövetségek ráadásul elkezdtek kvázi klubként gondolkodni, miután látták, hogy a klubfutball pénzben, módszertanban és taktikai kifinomultságban elhúzott mellettük. Szövetségi szinten elkezdtek identitásról, koncepcióról, „DNS-ről” beszélni. Angliában például az „England DNA” komplett projekt volt, aminek volt fizikai lenyomata: létrehoztak egy kvázi futballalkotmányt, amely meghatározza, hogyan akar játszani és játékosokat nevelni az angol rendszer. Lehet ezt buzzwordnek tartani, de marketingeszközként és szervezeti gondolkodásként is működik. Ehhez már nem elég egy régi típusú szövetségi kapitány, olyan edző kell, aki látott klubszinten felépített koncepciót. Tuchel vagy a németeknél Julian Nagelsmann ilyenek.

Vagy a Brightont és a Chelsea-t is megjárt Graham Potter a svédeknél.

Pontosan, és neki helyi múltja is van. Dolgozott Svédországban klubszinten, és azt mondták a szövetségnél, hogy jó lenne olyan embert hozni, aki már látta, hogy hogy épül fel a svéd foci. Ilyen szempontból tökéletesen beleillik a képletbe.

Brazília hosszú ideje nem favoritként utazik a vébére, viszont van most egy legendás edzője, Carlo Ancelotti. Vele visszatérhetnek?

Brazíliánál a felszínen az látszik, hogy Carlo Ancelotti olyan edző, aki tud hozott alapanyagból főzni. A brazil válogatottban vannak hiányposztok, főleg a szélsőhátvédeknél, de támadásban van miből válogatni, és abban bíznak, hogy Ancelotti képes ezt összegyúrni csapattá. Ráadásul lehet rá hatni: csak bekerült Neymar, esélyesen szövetségi nyomásra, mert túl sok pénzt és figyelmet hoz ahhoz, hogy otthon hagyják. Még akkor is, ha fizikailag inkább járóbetegnek tűnik.

Közben viszont Brazíliában egyre többen fordulnak el a futballtól. Egy nemzeti szintű kutatás kihozta, hogy csak az emberek 54 százalékát érdekli, mi lesz a vébén. Amikor a Nike fiatalos kampányt próbált csinálni, a közönség egy része azt érezte, ez nem az ő nyelve. Brazíliában a futball a társadalmi önkép egyik legfontosabb része volt, most ez repedezik. Mindebben közrejátszik, hogy a válogatott az utóbbi időben nem volt jó, és ott van az 1-7-es Németország elleni trauma is 2014-ből.

A keret ettől még nem gyenge, de vannak komoly kérdések. A szélsőhátvédek kínosan hiányoznak. A középpálya fizikális lesz, Casemiro, Bruno Guimarães, Luiz Henrique. El tudom képzelni, hogy a brazil játék epicentruma a középpálya lesz: összeszedik a második labdákat, onnan indítanak kontrákat. De szambafocit nem nagyon várnék tőlük.

A portugáloknál az volt a narratíva az előző vébén, hogy Cristiano Ronaldo tulajdonképpen már gátja a csapatnak. Jobbak lennének nélküle?

Négy éve igen, most is, de azóta változott pár dolog. Volt olyan időszak, amikor Ronaldo nagyon kilógott a csapatból, aztán Gonçalo Ramos bekerült a helyére, és mesterhármast szerzett, amiből sokan azt olvasták ki, hogy felszabadult a portugál válogatott. Ronaldo továbbra is béklyó, és nem segít, hogy tíz körömmel kapaszkodik a szerepbe. De a csapat bizonyos részei felnőttek a helyzethez. A PSG portugál kontingense – Nuno Mendes, Vitinha, João Neves –, vagy a Premier League-ben brillírozó Bruno Fernandes olyan minőséget ad, ami csökkenti a kitettségüket.

Lehet ez az Ronaldo vagy Messi esetében egy utolsó tánc?

Messiék esetében működhet a „last dance” felütés, de annak az az alaphelyzete, hogy egy csapat vagy egy játékos már nyert, és még egyszer, utoljára megpróbál felérni a csúcsra. A portugáloknál nem egészen ez a helyzet. Ott inkább beteljesüléstörténetként lehetne elmesélni az egészet.

A portugáloknál a győzelem szép történet lenne, és hatalmas elégtétel Cristiano Ronaldónak is. Látszik, hogy a karrierje utolsó évei gyakorlatilag teljes egészében erről szóltak: úgy optimalizálni az életét, az étkezést, az alvást, az edzéseket, hogy minél tovább ki tudja tolni a pályafutását. Hogy ha még belefér negyvenévesen, negyvenegy évesen, akár negyvenegy és fél évesen is, akkor még mindig ott lehessen egy nagy tornán. Vagy legalábbis folyamatosan játékban maradjon, akár a szaúdi ligában is.

Az utolsó nagyobb válogatott Németország, náluk a szupertehetség, Lennart Karl sérülését kivéve gyanúsan nyugodt a légkör a torna előtt.

Igen, és ez nekik általában jól áll. Nincs most olyan globális szupersztárjuk, mint korábban, de az alapkezdő erős. Wirtz és Musiala köré lehet építeni – a kérdés az, mi történik, ha ők nincsenek, besárgulnak, megsérülnek, vagy valamiért ki kell hagyniuk egy meccset. Nagelsmann bele tud nyúlni a csapatba, de nála az a kérdés, mennyire tudja elengedni a saját egóját és a mikromenedzseri késztetéseit. Át tudja-e adni a bizalmat a játékosoknak, vagy minden pillanatban meg akarja mondani, mi történjen.

Azért ez a bő mezőny jó lehetőséget ad az underdog sztoriknak. Melyek lehetnek azok a csapatok, amelyek messzebbre jutnak, mint előzetesen várható?

Egy ilyen tornán felértékelődik a rugalmasság és a keretmélység. Nagyon ritka, hogy a legjobb csapat nyer, vagy az, amelyik az elejétől végig hengerel. Inkább az nyer, aki menet közben a legjobban alkalmazkodik, és megtalálja a pillanatnyi egyensúlyt.

A kibővített mezőny miatt a fő kérdés, hogy melyik csapat tudja a legjobban minimalizálni a veszteségeit.

Szerintem az elején inkább azok fognak kitűnni, akik nem játszanak látványosan vagy különösen jól, hanem képesek kikaparni maguknak a gesztenyét: megszerezni néhány pontot, ami a továbbjutáshoz kell. Ebben előnyben lehetnek azok a csapatok, amelyek fizikálisan kicsit jobban odateszik magukat, jobban bírják a terhelést.

Paraguayt például nem írnám le. Hollandia sötét ló lehet. Na meg Norvégia is, bár akit egy torna előtt sötét lónak kiáltanak ki, az gyakran nem lesz az. De a két szupersztár, Erling Haaland és Martin Odegaard miatt nyilván érdekesek. Az osztrákokra is kíváncsi vagyok Ralph Rangnick miatt. Ők biztosan nem veszteségminimalizáló futballt játszanak majd, és lehet, hogy éppen ez okozza a vesztüket, de legalább mernek mások lenni.

Mit lehet várni a kis országoktól, az ázsiai, arab és karibi csapatoktól, mint Üzbegisztán, Curacao vagy Jordánia?

A legtöbbtől nagy csodát ne várjunk. De egy-egy „kiscsapatnál” feltűnhetnek érdekes figurák. Itt jön be a diaszpórák szerepe (erről a 444-en is írtunk a napokban – a szerk). Évtizedeken át hallgattuk, hogy a gyarmatosító múlttal rendelkező nagy országok mennyire profitálnak abból, hogy az anyaországon kívül született vagy onnan származó játékosokat integrálni tudják. A francia válogatott kapcsán ez harminc éve visszatérő téma, még a humorista Trevor Noah is azt mondta 2018 után, hogy „Afrika nyerte a vb-t”, utalva a francia válogatottra. De ezen már rég túl vagyunk.

Most a jelenség egy következő szintjét látjuk: amikor a nagy futballnemzetek annyira telítődnek, hogy a kettős állampolgárságú játékosok egy része kisebb válogatottat választ. Dél-Koreában ott van Jens Castrop, aki Németországban nevelkedett. Iránban Dennis Eckert, aki szintén németországi háttérrel érkezik. Kongóban a jobbhátvédet úgy hívják, hogy Aaron Wan-Bissaka, és Angliában nevelkedett. Curacao 26 fős keretéből 25-en Hollandiában születtek. Ma már a szövetségekben külön részlegek foglalkoznak a kettős állampolgárságú játékosok becserkészésével. Nem kell moralizálni: így működik a globalizált futball.

Játékban mit tudnak ezek a csapatok?

Sokszor minimalista koncepciót. Nem nagyon kikapni, megélni a pillanatot, futballélményt adni a saját közösségnek. Curacao például egy Debrecen méretű, 185 ezres sziget, nekik már az is hatalmas élmény, hogy ott vannak.

Üdítő színfoltok lesznek, de tündérmesét nem várok tőlük.

Dél-Korea, Egyiptom, Marokkó vagy Szenegál más szint. Ők nem az alsó polc, ők egy-két szinttel feljebb vannak. De itt is látszik, mennyire beelőzte a klubfutball a válogatott futballt. Régen a válogatott összetartás sok játékosnak szakmai csúcsélmény volt: René van de Kerkhof volt az, aki az 1974-es tornára úgy emlékezett vissza, hogy élete legjobb 5 hete volt, mert a legjobbakkat edzhetett együtt. De ma már Mohamed Szalah nem az egyiptomi válogatottban találkozik a legjobbakkal, hanem a Liverpoolnál, nap mint nap.

A rövid felkészülési idő miatt a válogatottak általában konzervatívabbak, mint mondjuk a klubcsapatok. Taktikailag milyen trendeket láthatunk majd?

Általában azok az edzők buknak el, akik túl mereven ragaszkodnak a saját elképzeléseikhez. Ezért egyre fontosabb, hogy ne csak az ideális kezdő tizenegyet nézzük, hanem a teljes keret működését: ki a 14., 15. vagy 16. ember, aki meghatározó lehet. Argentína 2022-ben úgy nyert vb-t, hogy gyakorlatilag az egész keretét mozgósította.

Ez a gondolkodás ma már több kapitánynál is látszik: nem egyetlen meccsre készülnek fel, hanem egy teljes hónapra. Claude Onesta, a francia kéziválogatott korábbi sikeredzője mondta egyszer, hogy egy ilyen keretnél nemcsak az a fontos, mi történik napi két órában a pályán, hanem az is, mhogy a maradék huszonkettőben mi. Vagyis számít a közösségi dinamika, a terhelés kezelése, az alkalmazkodóképesség, és az, hogy a keret egésze hogyan működik.

Emiatt szerintem nem fogunk taktikai újításokat látni, inkább olyan begyakorolt szituációkat, amikre aprólékosan fel lehet készülni, mondjuk egy szöglet vagy egy hosszú bedobás. Thomas Tuchelnél lehet látni, hogy tudatosan készülnek az ilyen forgatókönyvekre. Láttuk, hogy az ilyesfajta pontrúgások a Liverpoolnál, az Arsenalnál vagy sok más klubnál ma már kiegészítő elemek, egyben komoly fegyverek.

Erre a FIFA is felfigyelt: próbálják visszavágni a holtidőket. A legutóbbi tornán azzal próbálkoztak, hogy a nettó játékidőt nyújtsuk meg, hosszabbítsunk többet, ebből lettek a tíz-tizenkét perces ráadások. Ez tévés, szervezési és játékvezetői szempontból is sok problémát okozott. A FIFA most inkább a megszakításokat akarja rövidíteni: időkorlátokat hoz a bedobásokra, kirúgásokra, cserékre, visszaszorítaná azokat a szituációkat, amikor a csapatok a holtidőket pihenésre vagy taktikai egyeztetésre használják.

Ha van egy szabály, aminek nem látom értelmét: a második sárgák VAR-ozását. Egy második sárgánál több a szubjektív elem: a bírónak mérlegelnie kell a meccs állását, a hangulatot, az előzményeket, azt, hogy hányszor kellett már rászólni a játékosra. Ezeket a szabálykönyv nem tudja tökéletesen lefektetni. Alapvetően VAR-párti vagyok, szerintem a technológia rengeteget segít a futballnak, de ez a szabály olyan utcába hajt be, amiben nincs egyértelmű fekete-fehér igazság. Így nem csökkenni, hanem inkább erősödni fognak a VAR körüli viták.

A BL-döntő felvezetőjében is kérdeztem a Premier Leak-es srácoktól, most mint az Olvasd a játékot könyv egyik szerzőjének, neked is feltenném a kérdést: ha valaki egyszerű nézőként leül egy-egy meccset megnézni, mire érdemes figyelni?

Sokszor azt mondjuk erre, hogy „vedd le a szemed a labdáról”, amit piszok nehéz megtenni. A labda vonzza a tekintetet, nem könnyű észrevenni, mi történik egyébként.

Azt mondom, hogy két helyzetben érdemes figyelni a labda nélküli embereket: lassításnál – ami a vágásából kifolyólag csak a fontos részt tartja meg – és amikor széles szögben belátni a pályát.

Volt egy holland fotós, aki amatőr meccseken mindig nagyon távoli képeket készített. Nem a közeliket kereste, mert szerinte egy jelenet lényegét sokkal jobban meg tudja mutatni a széles plán. Lehet, hogy az akció látszólag a labdás játékosból indul ki, de az igazi főszereplő sokszor valaki más: egy távolabbi játékos, aki a kamera szélén mozog, és akinek a mozgása meghatározza az egész jelenetet.

Ha az ember leveszi a szemét a labdáról, és a szélesebb képet figyeli, nemcsak egy-egy pillanatot lát meg, hanem az egész láncolatot. Amikor a könyvünket írtuk, akkor is azt gondoltam, ha ennek csak annyi haszna lesz, hogy valaki elkezdi úgy nézni a futballt, mint ami labdával és labda nélkül is működik, az már önmagában nagyon sokat jelent.

Zárásként tippelj kérlek, ki jut be a világbajnokság döntőjébe?

Nem szeretek jósolni, de ha pár dolgot kellene mondani:

Franciaország szerintem nem fog úgy besülni, mint 2002-ben. Deschamps képes mindig az adott pillanatra fókuszálni, és bár ragaszkodik bizonyos jó katonáihoz, ha valaki már nem elég jó, azt el tudja engedni. Sok szövetségi kapitány ezt nem tudta megugrani egy nagy siker után, de róla el tudom képzelni.

Angliára nem tudok úgy tekinteni, mint bődületes favoritra, de nagyon kíváncsi vagyok, mire mennek Tuchel gondolkodásával. Norvégiában sokan akarnak hinni Haaland és Odegaard generációja miatt, de ez még mindig merész tipp.

Annak örülnék, ha sok a meglepetés lenne. Ha a végén egy nagy nemzet nyer, de közben azt mondjuk, hogy Jordánia szenzációs volt, Curacao továbbment a csoportjából, akkor boldogan lehet erre a tornára visszaemlékezni. Attól tartok, hogy sok nehezen nézhető csoportmeccs lesz. De az egyenes kieséses szakasztól már jöhetnek a meccsek, amik miatt egy világbajnokságra tényleg emlékezni lehet.