Van olyan, hogy elég a pár mondatos ajánlót elolvasni, és a ráismerés örömével dőlünk hátra a széken: hát persze, hogy erről könyvet kell írni, filmet kell forgatni! Milyen jó, hogy végre valakinek eszébe jutott! A mariupoli színház története ilyen.

Látszólag nem is volt olyan bonyolult a feladat: csak fel kellett keresni egy rakás olyan embert, aki ott volt a színházban kialakított menedékhelyen, amelyet 2022 márciusában lebombázott az orosz hadsereg.

Persze, megtalálni ezeket a különböző országokba szétszóródott túlélőket, elnyerni a bizalmukat és beszéltetni őket a traumáikról – egyáltalán nem egyszerű. Még nehezebb ezekből egységes, nem túl nyálas, nem túl heroizált szöveget szerkeszteni. Az orosz invázió idején a New York Times Magazine-nak tudósító James Verininek ez sikerül. Az egyik legjobb döntése az volt, hogy mit nem írt meg: nincs katonai-taktikai elemzés, történelmi háttér, politikai helyzetkép, ideológiai viták. Illetve mindenből van egy kicsi, amennyi a karakterek elhelyezéséhez szükséges. A fülszöveg bátran hivatkozik a nagy előképre, a sajtótörténet egyik legnagyobb hatású cikkére, John Hersey Hirosimájára, amely hat túlélő sorsán keresztül mutatja be az atombomba pusztítását.

A mariupoli színházból kialakított óvóhelyre, a mintegy ezer civilre, köztük betegekre és csecsemőkre célzottan ledobott orosz bombák fordulatot jelentettek a háború értelmezésében. Azt üzenték, amit még a maruipoliak többsége se akart elhinni:

Putyin nem uralkodni akar rajtuk, nem átnevelni akarja őket, hanem kiírtani.

De az Amerikában idén májusban megjelent A színház – Bátorság és túlélés az ukrajnai háború meghatározó rémtettében – a cím hangulatától eltérően – komplex és árnyalt képet ad. Szeretettel ír a szereplőiről, de esendő embernek mutatja őket. Van, aki felülmúlja önmagát ebben a rendkívüli helyzetben, más viszont a legrosszabb arcát mutatja.

Olyan embereket ismerünk meg, akik nyomasztóan hasonlítanak ránk: egy élettel teli európai város lakóit, színészeket és gyári munkásokat, fiatal szerelmespárt és sokat látott nagyszülőket.

Akiknek szó szerint egyik napról a másikra változott meg az életük, egy hét alatt lettek egy 400 ezres nyüzsgő nagyváros polgáraiból romok között vegetáló célponttá egy háborús övezetben.

A történéseket nagyjából időrendben elmesélő könyv talán legnyomasztóbb része az eleje, amikor még nem történt velük semmi szörnyűség. Mariupol lakosai is hallották a híreket, hogy Oroszország le akarja rohanni Ukrajnát, de ezt alig hitte el valaki. Amikor aztán Putyin bejelentette a különleges katonai művelet megindítását, és Mariupol környékét is elkezdték lőni, még akkor sem tartották ezt életveszélyes fenyegetésnek. Magyarországról és a mostani tudásunkkal felfoghatatlan, hogy miért, de akkor és a saját szempontjukból tökéletesen érthető a reakciójuk.

Mint két testvér