Épp most szárad ki egy valaha hatalmas, nedves rétekkel körbevett ősi tavunk a Kiskunságban

Épp most szárad ki egy őskorból ittmaradt, nemrég még hatalmas területen elterülő, mocsaras tó a Kiskunságban: a Kolon-tó átlagos vízálláskor 5,5-szer 15-2,5 kilométeres volt a nádasaival együtt. Olyan különleges, értékes élőhelyről van szó, hogy a természetvédelmi hatóságok sokat dolgoztak rajta: egyes részeit például megkotorták, hogy a fokozatos apadás ellenére maradjon némi nyílt vízfelület, illetve élőhely az itt honos ritka halfajóknak, a lápi pócnak és a réti csíknak.

Most azonban szomorú hírt közölt a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság:

„A helyzet drámai: a Kolon-tó várhatóan a hónap végére teljesen kiszárad.😢 A nádasok ugyan már 2022 óta szárazon állnak, de a kotort részei eddig állandó vízborításúak voltak, tavaly ősszel azonban már itt is előbukkant a meder. Most már csak a korábban a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság által előrelátóan kialakított mélyebb mederrészeken, az Öreg-vízen és a Nagy-vízen maradt mutatóban némi sekély víz.💧”

A mellékelt fotókból is kiderült, hogy a tavak szokásos haláltusájának annál a fázisánál járunk, amikor a vízben élő lények, a halak és kétéltűek beszorulnak az utolsó pocsolyákba és vízzel teli mélyedésekbe, hogy az ilyesmire fogékony madarak onnan kiegyék őket.

A tó és a nádas teljes kiszáradásával kivételesen komplex és gazdag életközösség pusztul el, a résztvevők többsége ugyanis ilyen vagy olyan okokból, de képtelen csak úgy továbbálni.

A tó története jól mutatja, hogyan szorongatja Magyarországt a klímaváltozás évtizedek óta. A fokozatosan eltűnő víz miatt már a kétezertízes évek elején akcióba kellett itt lépni. Ekkor kotorták ki a több mint 3 ezer hektárnyi nádas és mocsár közepén azt a nagyjából 20 hektáros nyílt vízfelületet, aminek a maradványai most száradnak ki.

A tó nyíltvízű részein fehér tündérrózsa, kolokán és közönséges rence tenyészett. A déli oldalon az egyre sekélyedő tómederben a nád egyeduralmát a rekettyefűz bokrai törték meg. A parti zónában elterjedt a széleslevelű gyékény és tele volt jó vízellátású zsombékosokkal. A tavat láp- és mocsárrétek és nedves kaszálók szegélyezték, melyek májusban borultak virágba. Gyakori volt itt a vitézkosbor, a hússzínű ujjaskosbor, a réti iszalag, vagy a szibériai nőszirom is, nem is beszélve az igen látványos, szirmaikból kamu méhet formázó bangófajokról. Nyár közepétől helyenként tömegesen tenyészett a buglyos szegfű.

Ezekbe a fajgazdag rétekbe ékelődött bele a Közös-erdő, mely a Duna-Tisza köze egyik legjobb állapotában megmaradt, égeres láperdőből kialakult tölgy-kőris-szil ligeterdeje volt. Vagyis még éppen az, csak épp ez is kiszáradóban van.

A tó nyugati oldalán a Bikatorok erősen tagolt buckavidéke nyílt homokpusztagyep. A tóban, mint említettem, lápi póc és réti csík élt a halak képviseletében. A békák mellett nem volt ritka a mocsári teknős és a vízi sikló sem.

A tavat övező nedves gyepeken találkozhattunk a homoki gyíkkal, a zöld gyíkkal és a jékorszaki maradvány elevenszülő gyíkkal. A madarak a nádas adta remek fészkelési lehetőség miatt szerették. Gémek, nyári ludak, illetve kivételesen sokféle énekesmadár: fülemülesitke, nádirigó, cserregő- és foltos nádiposzáta. A nádas mellett fontos madárélőhelyek voltak a nedves gyepek is, amíg nedvesek voltak. Gyakoriak voltak a kócsagok, gémek, bíbicek és cankók is. A tó nyugati oldalának szaggatott buckavidékén inkább az erdőkre és a száraz gyepekre jellemző fajokkal, a szalakótával, a gyurgyalaggal és a lappantyúval találkozhatunk. Ha a tó végképp kiszárad, a felsoroltak nagy részének vége vagy elvándolnak máshová.