Egyik zsugor vizet a másik után dobják nyögve a csomagtartóra a 66-os dandár marcona logisztikusai. Amint végeztek, a következő jármű csomagterére egy sárga generátor, ásó és teletöltött benzineskannák kerülnek. Alattuk négy kerék, ugyanennyi akkumulátor, két kamera és egy zöld ronggyal lefedett Starlink-terminál várja a legumipókozott rakománnyal együtt, hogy elindulhasson. Olyan, mint egy Mars-járó robot. Valójában földi robotizált komplexum, de a hasonlóság nem véletlen, halandó ember számára nem sokkal megközelíthetőbb helyre kell elmennie ma este: valahol elöl gyalogos katonák várják a küldeményt.

Egy férfi résnyire nyitja a garázs ajtaját, kilép, és a méteres hosszúságú antennájú rádiójába szólva valahol valaki felé kérdéseket intéz. Minden indulás előtt megkérdezik a parancsnokságot, köröznek-e fölöttük és a tervezett útvonal körül orosz drónok.

„Mi a helyzet Szerjozsa, tiszta az égbolt?” – firtatják a garázs belsejéből.

„Nem” – feleli. „Ruhu zaboroneno” – azaz tilos a mozgás, jött a parancs. „Akkor amíg piszkos, pakolunk még rájuk” – döntik el.

Néhány órával korábban pickuppal érkezett ide Irina, a zászlóalj vezetési pontján szolgáló harcvezető tiszt. Ehhez olyan úton kellett vezetnie, amit az oroszok évek óta próbálnak lebombázni – sikertelenül. „Kiszámoltuk, hogy körülbelül 500 siklóbombát vetettek be az elmúlt években a [földhíd] megsemmisítésére.”

„Már sokszor érte közvetlen találat, de a dandár utászai két óra alatt helyrerakják, és az út újra működik.” Ezúttal nem kell aggódnia, hogy találat érné. Az orosz légierő kiszámítható órarend szerint repüli a bevetéseit és szórja az ukrán rövidítésben KAB-nak hívott bombáit. „Van a reggeli, az ebédidős, az esti és éjszakai KAB. A reggeli például tíz óra körül szokott érkezni.”

Ezek között kell mozogni, és akkor nincs probléma.

Irina először mesterlövészként harcolt a háborúban, onnan küzdötte fel magát harcvezető tisztig, a feladata a zászlóaljparancsnok utasításainak a végrehajtatása, a műveleti teremben a beérkező információk feldolgozása, egyfajta jobbkéznek kell lennie. A táskáján még ma is ott van a hasaló mesterlövészt ábrázoló matrica, rajta a vicceskedő felirat: „Street photographer vagyok.”

„Elég speciális a helyzetem, lévén, hogy az egyetlen nő vagyok egy elég nagy férfi kollektívában. Mivel nem szolgálunk túl sokan a hadseregben, bármilyen hívójeled lehet, akkor is a saját neveden fognak szólítani” – meséli. A hívójel az a becenév, aminek a használatával a katonák elfedik valódi személyazonosságukat, hogy sem nekik, sem hozzátartozóiknak ne essen bántódása, ha az ellenség lehallgatja a kommunikációjukat. Előfordult, hogy egy 18 kilométeres frontszakaszon egyedüli nőként harcolt.

„Még mesterlövészként harcoltam, amikor beleszóltam a rádióban folyó sokszereplős beszélgetésbe. Hirtelen csend lett. A döbbent hallgatás után valaki megszólalt: srácok, más is hallotta a női hangot az éterben? Mire a többiek: igen, igen, ő Irina, a mesterlövészünk. Na mondom: ez kapec, lelepleztek. Senki személyazonosságát nem szabad kiadni, pláne nem egy sznájperét.”