A szavazatokat megszámolták, a miniszterelnök lemondott, a kormány elvesztette a többségét az új parlamentben, de a legfontosabb kérdésre továbbra se tudjuk a választ: ki és milyen összetételű kormányt fog majd alakítani Svédországban?Európai demokráciákban nem ritkák az elhúzódó koalíciós tárgyalások, főleg ahol ilyen heterogén összetételű parlament van, mint Svédországban, sok párttal és még több törésvonallal. Tanulságokat mégse korai levonni, és az is látható, milyen irányba indulnak a koalíciós tárgyalások, illetve hogy milyen forgatókönyveket tartanak lehetségesnek a szakértők. De a legfontosabb kérdés talán az, hogy joggal tapsol-e Nyugat-Európa a svéd szélsőjobb megtorpanásának?

A választás, aminek csak vesztesei vannak?

Ahogy azt már a választás előtti napokban is valószínűsíteni lehetett, a legnagyobb pártok közül istenigazából senki nem lehet felhőtlenül boldog a végeredménnyel. A győztes Szociáldemokrata Párt (S) azért nem, mert a sokáig fölényesnek mért vezetésük az utolsó hetekben összeomlott, és bár így is ők kapták a legtöbb szavazatot, több mint száz éve nem szerepeltek ilyen gyengén. A távozó miniszterelnök, Ulf Kristersson pártja, a Mérsékeltek ugyan növelte a mandátumai számát a négy évvel ezelőttihez képest, az általa vezetett koalíció – amelyben most már a jobboldali populista Svéd Demokratáknak (SD) is minisztériumokat ígértek – mégis elveszítette a választásokat. És végképp nem lehet elégedett az SD, amely évtizedek óta egyre csak növelte a táborát, most azonban jelentősen visszaesett 2022-höz képest. Ez azt is jelenti, hogy a választást végül az öt kisebb párt döntötte el: ezek mind jobban szerepeltek, mint négy éve, de a baloldali blokk tagjai többet erősödtek, mint a jobboldali riválisaik.

Emiatt is több elemző a 2018-as választásokhoz hasonlította a mostanit, de tényleg vannak párhuzamok: akkor is nagyon szoros különbséggel nyert a baloldali blokk és most is (most 3 mandátummal, nyolc éve mindössze eggyel); a Szociáldemokraták akkor is száz éve nem látott gyenge eredményt értek el (akkor 28,3 százalékot, most kerek 28-at); és akkor is a kis pártok döntöttek, egész pontosan a centristák: a Centrumpárt és a Liberálisok egyaránt támogatták a baloldali kormányt. Most viszont ez már nem fordulhat elő, mivel a Liberálisok időközben átsodródtak a jobboldali blokkba, a Centrumpárt pedig most egyelőre a tárgyalások kerékkötőjének tűnik.

Ha pedig hinni lehet a 2018-as párhuzamoknak, akkor hónapokig tartó koalíciós tárgyalásoknak néznek elébe a svéd pártok: nyolc éve rekordhosszúságú, 131 napig tartó folyamat végén sikerült a kormányalakítás, és a szakértők most is hasonlóan hosszú alkudozást várnak, de még az új választások kiírásának lehetőségét se zárják ki. És ezért a Magdalena Andersson vezette Szociáldemokraták leginkább magukat okolhatják: jóval simább lehetett volna a kormányalakítás, ha a bírálói szerint túl óvatos, mindenkinek megfelelni akaró kampányukkal nem terelik át szavazóik egy részét a karakteresebbnek ítélt kisebb pártokhoz. A mostani leosztás alapján így is az a legvalószínűbb, hogy Magdalena Andersson egy instabil és törékeny kormány élére áll majd.

Így kell megállítani a szélsőjobbot, vagy pont, hogy nem?

Van azonban egy nagyon fontos különbség 2018-hoz képest: akkor az SD bőven emelkedőben volt, története addigi legjobb eredményét érte el, most viszont Jimmie Åkessont, a párt vezetőjét láthatóan sokkolta a párt választási eredménye. A párt visszacsúszott a harmadik helyre, és 11 mandátumot bukott a négy évvel ezelőtti eredményéhez képest. A neonáci gyökerekkel rendelkező, de mostanra némiképp konszolidálódott SD eddig nemcsak kívülről támogatta a kormányt, de a bevándorlásellenes nézeteit átvették a mainstream pártok is.

Így már se nem tűnhetett establishmenten kívüli, elitellenes erőnek, és nem tudta meghatározni a választás témáját sem, hiszen a szigorúbb bevándorláspolitikában lényegében minden nagyobb párt egyetért. Ebben vitathatatlanul sikerrel járt Åkesson, hiszen radikálisan megváltoztatták a korábban toleranciájáról nevezetes svéd államot, bár vannak, akik szerint ez már sokaknak túlzás volt: Jonas Hinnfors, a Göteborgi Egyetem politológusa azt mondta a New York Timesnak, hogy a svéd társadalom egyre kényelmetlenebbül érzi magát a szélsőjobboldal migrációval kapcsolatos extrém álláspontja miatt. Åkesson és pártja pedig nem fog eltűnni a svéd politikából, már csak azért sem, mert mostanra már az SD szalonképessé vált a jobboldalon, Kristersson a választások előtt egyértelművé tette, hogy teljes jogú koalíciós partnerként számítanának rá. Åkesson pedig máris újra támadásba lendült, és azzal vádolta meg a győztes baloldali blokkot, hogy „iszlamista szavazatokat” mobilizált, és a muszlim szavazóknak köszönhetően nyerték meg a választást. Ezzel nemcsak az eredmény legitimitását kérdőjelezi meg, de visszatérhet ahhoz az elitellenes szerephez, amelyet a Kristersson-kormány támogatójaként épp elveszített.

Aki azonban azt a következtetést vonná le az SD eredményéből, hogy így kell kifogni a szelet a szélsőjobb vitorlájából, ahogy Svédországban tették, nem biztos, hogy jól teszi: az előző cikkben is idézett politológus, a szélsőséges pártok felemelkedését kutató Cas Mudde párhuzamot von a dán helyzettel, ahol Mette Frederiksen szociáldemokrata pártja ugyancsak átvette a szélsőjobb bevándorlásellenes politikáját, most pedig hosszú idő óta a leggyengébb eredményét érte el az idei választásokon. Mudde kiemeli a Guardianben, hogy a fiatalok inkább szavaztak a karakteresebb üzenetet megfogalmazó Baloldali Pártra vagy a Zöldekre (MP), mint a balközépre, mely egyébként egész Európában látható jelenség.

„Még ha a szociáldemokraták a »dán modellnek« köszönhetően szerezték is vissza a hatalmat – ami önmagában is vitatható –, ugyanez a stratégia kockázatot jelent az új koalícióra és a párt választási jövőjére nézve. Ahelyett, hogy továbbra is »mérsékelt« vagy »józan« alternatívát kínálna a Mérsékelt Párttal szemben, Anderssonnak teljes mellszélességgel ki kellene állnia egy progresszív politikai program mellett, mind a szociális-gazdasági, mind a társadalmi-kulturális kérdésekben”

– írja Cas Mudde, aki szerint így nemcsak nagyobb esélye lenne egyben tartani a koalícióját, hanem talán újra vonzóvá tehetné a pártot az új és a fiatalabb választók szemében. Az pedig szintén megfontolandó, hogy a többi, jobbra nyitó európai balközép párt példája szintén nem a dán modell eredményességét mutatja.

Ideológiai konfliktus a kormányalakítás útjában

Andersson számára most jön csak az igazán nehéz feladat: a baloldali blokk magában foglalja a Centrumpártot (C) és a Baloldalt (V) is, azonban egyelőre nem látni, hogy ők megférnének egymással egy koalícióban. A C vezetője már a választások előtt kijelentette, hogy nem hajlandó részt venni olyan kormányban, amiben a V miniszteri posztokat kap, viszont a V nem elégszik meg azzal, hogy kívülről támogassa a kormányt. A piacpárti Centrumpárt a kisvállalkozásokat, a gazdákat és a magántulajdont védi, elutasítja a jóléti szektorban a magánnyereség tiltását és az adóemelést, míg a Baloldali Párt pontosan az ellenkezőjét akarja: teljes profittilalmat az iskolákban, a kórházakban és az idősgondozásban, magasabb adókat a gazdagokra és a nagyvállalatokra, és jóval erősebb állami kontrollt. A konfliktus tehát ideológiai, és egyelőre nem látni, hogy lehet ezt áthidalni.

Az Expressen által megkérdezett politológusok azonban azt tartják mégis legvalószínűbbnek, hogy Anderssonék hosszú és kemény tárgyalások végén csak ráveszik a V-t, hogy maradjon ki a kormányból és kívülről támogassa azt. Vagy a C és a V félreteszik ellentéteiket, és ez érdekükben is áll, ugyanis ha Andersson kudarcot vall, akkor Kristersson próbálkozhat, esetleg új választásokat kell kiírni, és a mostani győzteseknek egyik sem áll érdekében. Szó van még egy mérsékelt koalícióról az S és a Mérsékeltek között, centrumpárti/liberális támogatással, de a blokkok között nagyon ritka az átjárás, ezért a legtöbb szakértő ezt a lehetőséget élből elutasítja.

Marad ugyanakkor még egy lehetőség, ami nem lenne példátlan: egy kisebbségi szociáldemokrata kormány, amelyet a többi baloldali párt csak kívülről támogat. Ezt megkönnyíti a svéd „negatív parlamentarizmus” rendszere: egy miniszterelnök-jelölt akkor is megválasztható, ha nincs ellene abszolút többség a parlamentben. Ahogy Nicholas Aylott politológus fogalmazott: ha egy párt nem akarja aktívan támogatni a jelöltet, de nincs jobb alternatívája, egyszerűen tartózkodhat – ez passzív támogatásnak számít, és így könnyebb kisebbségi kormányt alakítani.

Ez azonban semmire se garancia. 2018-ban is kisebbségi kormány alakult, mégsem tudta kitölteni a hivatali idejét, és végül Andersson egypárti kormány élén zárta a ciklust, mielőtt 2022-ben vereséget szenvedtek. Aligha szeretnék ezt megismételni.