Az IT-szektorban, a marketingben, a gyógyszeriparban és a bankoknál 2300-3000 forintos órabérrel, céges iPhone-nal, laptoppal, sporttagsággal, egészségbiztosítással és bónuszokkal csalogatnak a gyakornoki álláshirdetések. A kortárs kultúrában ezzel szemben az ingyenmunka belépőjegyé vált. Bár más szektorokban gyakran fűt-fát ígérnek a pályakezdőknek, a művészeti szférában a honorárium legfeljebb egy brandelt póló, vagy (ha a gyakornok külön igényli) egy ajánlólevél. Amíg az üzleti szektor „versenyképes és ösztönző jövedelemmel” próbálja magához édesgetni a munkaerőpiacra belépő hangyaszorgalmú fiatalokat, a kulturális intézményekben a juttatás maga a lehetőség, hogy jelen lehetsz és tevékenykedhetsz a kultúra exkluzív terében.

Nem ritka, hogy egy idealista, kispályás kulturális munkás egymás után több intézménynél is vállal fizetés nélküli gyakornoki munkát annak reményében, hogy az újabb és újabb helyek változatos szakmai tapasztalatot, erős kapcsolati hálót vagy egy későbbi, fizetett állás lehetőségét jelentik. A gyakornokság könnyedén lehetne win-win szituáció is. Amíg a pályakezdő tapasztalatot és kapcsolatokat szerez, az intézmény olcsó vagy ingyenes munkaerőhöz jut és elsőként csaphat le a fiatal tehetségekre. A kortárs kultúrában azonban az ingyenmunka a szakmai utánpótlás bevett gyakorlata lett, a szakmába lépés küszöbévé vált. Így a gyakornokság sokak számára nem egyszeri, átmeneti időszakot jelent, hanem egymást követő, több intézményben végzett fizetetlen munkák láncolatát.

Eközben a független kulturális projektek is alulfinanszírozottak, adománygyűjtő kampányról kampányra, pályázatról pályázatra kénytelenek tengődni úgy, hogy az állami finanszírozási rendszer szörnyfilmbe illő torzulásairól naponta derülnek ki részletek az NKA körüli botrányokban. A Hankó Balázs letartóztatását ünneplő Magyar Pétertől és pártjától sokan várják a kutyaszorítóba került kortárs kultúra felszabadítását, bár a kormány egyelőre csak látszatmegoldásokat tud felmutatni.

A Lelkes gyakornokot keresünk! projektben az MKE kortárs művészetelméleti és kurátori mesterszakos hallgatói művészeti munkákon és egy kapcsolódó kiadványon keresztül tárták fel a kulturális szféra gyökérbetegségeit, például a gyakornoki pozíciók gyakran félrevezető és kiábrándító természetét. A valódi, hasznosítható szakmai tapasztalat helyett sokszor kávéfőzés, beszerzés, fordítás vagy közösségi média posztok gyártása jut feladatul a gyakornoknak, ehhez képest a befogadó intézmény felvételi követelményei sokszor aránytalanul magasak. Őze Eszter kutató és egyetemi óraadó így fogalmazott a Lelkes gyakornokot keresünk! kiadványában: „Azért kell létrehoznod egy csodálatos életrajzot, bemutatnod, hogy írsz és ismered az Excel összes műveletét, hogy aztán végül pogácsát szervírozz.”

A térítésmentes gyakornoki rendszer résztvevője felfele köp majd önként alááll. Aki már a karrierje legelején hozzászokik a kompenzáció hiányához, később is sokkal könnyebben mond igent fizetetlen felkérésekre. A hivatástudat így könnyen a fizetés helyére lép, tovább éltetve a dohos műteremben nélkülöző kopott dzsekis művészzseni túlromantizált karakterét.

A művészet „hasznosságát” még 2026-ban is sokan megkérdőjelezik, hiszen a művészi munka eredményét nehezebb azonnal pénzre váltani. A kulturális szektor gazdasági hatása messze túlmutat a művészeti szférán, az idegenforgalomtól és a vendéglátástól az ország nemzetközi szexepiljéig számos tekintetben építünk arra, amit a művészet létrehoz. Mégis nehezen tekintjük munkának, amit egy művész a napjával csinál. Őze Eszter szerint ennek egyik oka, hogy a művészi alkotásra elsősorban az önkifejezés felszabadító eszközeként tekintünk, mintha az, hogy valaki élvezi amit csinál, kizárná, hogy közben dolgozik is.

A fizetetlen munka a művészvilág ranglétrájának első fokán rekedt gyakornokokon kívül leginkább magukat a kiállító művészeket érinti. Egy kiállítás esetében a szállító, a nyomda, a keretező, a teremőr és a takarító is kézhez kapja a jussát, miközben a kiállított alkotó gyakran nem kap tiszteletdíjat, sőt az anyag-, műterem-, szoftver-, eszköz- és szállítási költségeit is maga állja, a megjelenési lehetőségért cserébe, miközben az őt befogadó intézmény az általa létrehozott művekből építgeti a renoméját. Sok képzőművész csak az elnyert ösztöndíjak és az eseti műtárgyeladások révén találkozik pénzzel, bár a kortárs művészek egy részének - például a performanszművészeknek, az efemer- és videóművészeknek - itt sem lejt a pálya, ugyanis ezek a művek nehezebben illeszthetők be a hagyományos műtárgypiaci modellbe. Emiatt a művészeti munka túlnyomó része nemcsak egyszerűen alulfizetett, hanem abszolúte térítésmentes. A betevő falatot sokan csaposként, baristaként, futárként, alkalmi munkából, másodállásból, haknizásból vagy külföldről próbálják előteremteni. A következmény tömeges szakítás a szakmával. A pályán maradás sokszor csak családi támogatással, saját lakással vagy rugalmas másodállással lehetséges, vagyis a rendszer nemcsak szakmailag, hanem társadalmilag is szelektál, kegyetlenül kiveti azokat, akik nem engedhetik meg maguknak az ingyenmunkát.

Míg egy iparművész vagy színész legalább reménykedhet szerződésekben és fizetett megbízásokban, egy festő, szobrász vagy vizuális művész számára a szakmájában a jogtisztán bejelentett, stabil, fizető állás mesebeli kategória. Pedig nem képezünk tömegeket, évente alig 75 diplomás képzőművész kerül ki a hazai egyetemekről. A folyamatos bizonytalanság azonban még a szűk szakmán belül is tömeges pályaelhagyást eredményez, a becslések szerint a diplomázók több mint fele bedobja a törülközőt. A Lelkes gyakornokot keresünk! mintegy száz hallgatót érintő kutatásában 86 százalék társadalmilag kirekesztőnek találta a gyakornoki rendszert és közel 60 százalék csak a fent említett családi támogatással, ösztöndíjjal vagy a szektoron kívüli fizetett munkával tudta megengedni magának grátiszmunkát.

A rendszer szisztematikus válságát nem intézik el mindenhol egy vállrándítással. Írország a Covid alatt a kulturális szektor leépítése helyett bevezette a Basic Income for the Arts (BIA) programot, amely 2000 képzőművésznek, zenésznek, filmesnek, színésznek, cirkusz- és iparművésznek heti 325 eurót, vagyis az ír minimálbér nagyjából 60 százalékát biztosította. A hároméves tesztidőszak és a széles társadalmi támogatás után a program idén állandósult, így Írország világelsőként biztosít alapjövedelmet alkotók számára. A BIA támogatási ciklusa három évig tart, jelentkezni 18 éves, Írországban élő és dolgozó alkotók tudnak. A jogosultság igénybevételéhez nincs szükség rászorultsági vagy jövedelemvizsgálatra, csak a művészeti gyakorlatot kell bizonyítani három igazolással, amelyek közül legalább kettőnek művészeti vagy szakmai szervezettől kell származnia (például köztéri megbízás, kurált kiállításon való szereplés vagy művészeti díjra való jelölés). A hatásvizsgálatok nem a szkeptikusokat igazolták. A támogatottak ingyenélés és naplopás helyett produktívabbak lettek, életkörülményeik és jóllétük stabilizálódott.

Az ír példa sikere különösen tanulságos itthon, ahol a segélyezetteket gyakran „ingyenélőként” vagy „dologtalanokként” bélyegzik meg és a támogatásokkal szembeni egyik halhatatlan ellenérv, hogy azok majd elmarják a munkamorált. Pedig az alapjövedelem nem a munka helyett adott pénz, hanem az az összeg, ami megteremti a munkavégzés feltételeit. A kérdés végső soron az, hogy mit tekintünk munkának és kik számára biztosítunk lehetőséget annak elvégzésére.

Magyarországon is találunk példát a művészek hosszú távú anyagi támogatására, ilyen a NER kulturális politikájának egyik fontos intézménye, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) életjáradéki és ösztöndíjprogramja. Az Akadémia rendes és levelező tagjai életük végéig havi 455 ezer / 353 900 forintos járadékot kaphatnak, ami évente közel kétmilliárd forintos közpénzkiadás. Ez a díjazás azonban eddig egy szűk, intézményileg és/vagy politikailag kiválasztott körre korlátozódott.

Egy szélesebb körre kiterjedő rendszer költsége egy durva becslés szerint nem lenne óriási kiadás. Seregi Tamás számítása szerint, ha egy magyar BIA-hoz hasonló program hatására a képzőművészek körében is csökkenne a pályaelhagyás, akár csak 20 százalékkal, és hozzászámoljuk a néhány tucat hazai filmrendezőt és zeneszerzőt, valamint a mintegy ezervalahányszáz magyar irodalmárt, nagyvonalúan kerekítve ötezer fős célcsoportot kapunk. Seregi nyomán személyenként havi 150 ezer forinttal számolva a projekt évi 9 milliárd forintból megoldható lenne, vagyis ennyi állami pénzből tarthatnánk fent a hazai művésztársadalmat.

Minden változik, a lényeg nem: a magyar kultúra szerkezeti eredetű kórsága ráolvasással és félmegoldásokkal nem orvosolható, bár egyelőre nem látszik készülőben radikális átrendezés sem. A Tisza programja kiszámítható bérpályát, lakhatási programot, az NKA átalakítását, politikamentesebb és átláthatóbb kultúrairányítást valamint 25 százalékos ágazati béremelést ígért. Ezekből eddig nem láthattunk sok mindent megvalósulni, az MMA túlprivilegizált és túlfinanszírozott szerepe és vezetősége a kormányváltás ellenére is stabil, delegáltjaik az NKA döntéshozó testületében ülnek. A vállalt 25 százalékos béremelés időközben eléggé lesoványodott, Magyar Péter az Országgyűlésben már 10,7 százalékos emelésről beszélt.