Szigorúan eltérített közpénzek

• Hogyan vált a labdarúgás a politikai és gazdasági hatalomgyakorlás központi eszközévé Magyarországon?
• Milyen hatással volt a futball világára a közpénzek áramlása, a stadionépítések, a klubok finanszírozása és a sportsajtó átalakulása?
• Strukturált látlelet készült a magyar labdarúgás elmúlt 16 évéről, a Kényszerítő – 16 év NER-uralom a magyar futballban címmel megjelent kötetet mások mellett a 444 újságírója, Székely Sarolta is jegyzi.

„Meg kellene érteni, hogy a pénzt a vállalkozók termelik meg, és a vállalkozók döntötték el, hogy hova adják. (...) Ez a vállalkozók pénze, ők használták fel, ezért nem közpénz.”
(Orbán Viktor, 2014. április 22.)

Egy újonnan hatalomra kerülő kormány esetében egyáltalán nem ritka, hogy olyan területekhez nyúl először, amelyeket politikailag fontosnak tart, mert úgy gondolja, az előző vezetés elhanyagolta azokat; esetleg gyors és látványos eredményeket lehet elérni; már kész szakpolitikai elképzelése van. Nem tett másként az Orbán-kormány sem, amikor 2010. május 29-én beiktatták. A kiemelt terület, ahol az elsők között avatkozott be, a sportfinanszírozás volt – és itt gyakorlatilag minden imént felsorolt szempont érvényes.

Orbán Viktor számára kiemelten fontos terület a sport, azon belül is a labdarúgás. Tény, hogy az ágazat rendkívül leharcolt állapotban volt 2010 előtt, az állam szemében lényegében mostohagyerek. Az is tény (láttuk), hogy ha hirtelen megnyitják a pénzcsapokat, látványos és gyors „eredményeket” lehet elérni. Az sem ördögtől való gondolat, hogy 2010-re már létezett egy valamilyen szinten kész szakpolitikai terv. Az elért sikerek szakmai minősítése azonban már erősen vitatott, ahogy a finanszírozási gondokat megoldó, az Orbán-kormányzat által kitalált ötleteket és intézkedéseket is számos vita övezte. Ma pedig, 16 évvel a hatalomra jutása – és immár bukása – után megkérdőjelezhetők a szakmai eredmények is.

Orbánék nemcsak a költségvetésből irányítottak több pénzt a sportba, adókedvezményeket találtak ki a szektor számára, hanem egy egészen egyedi finanszírozási formát is kialakítottak: a tao-támogatási rendszert. Ettől azt remélték, a vállalkozói réteg a sportfinanszírozásban betöltheti az űrt úgy, hogy a magyar államnak, a költségvetésnek az ne fájjon – legalábbis szerintük –, a látványos fejlesztések (stadionok, új pályák, öltözők stb.) pedig a rendszer létjogosultságát fogják visszaigazolni egészen addig, amíg jönni kezdenek az eredmények. A „kenyeret és cirkuszt a népnek” elgondolás „cirkusz” részét ezzel igyekeztek kipipálni.

Régóta dédelgetett álmok

Azt, hogy 2010-ben a sporttal indított az Orbán-kormány, bizonyos szempontból nem lehet rendkívül szokatlan és furcsa lépésnek nevezni. Van azonban olyan tényező, ami mégis azzá teszi a történetet, azt, ahogy a tao-támogatási rendszer a hazai szabályozás és sportpolitika részévé vált. Az Orbán-kormányt 2010. május 29-én iktatták be, majd két hét után már a parlament előtt pihent a T/385 számmal jelzett, „Egyes adótörvényeknek a sport támogatásával összefüggő módosításáról” című törvénymódosító javaslat, amit Bánki Erik, Csizi Péter, Szalay Ferenc fideszes és Soltész Miklós KDNP-s képviselő jegyzett. Ez azonban nem kapott túl nagy nyilvánosságot, ami nem véletlen: a kormányváltással járó hírdömping, a gyors egymásutánban érkező események és információk között elveszett ez az egyébként nem túl hosszú életet megélt módosító. Ennek az volt a lényege, hogy „a törvényjavaslat a társasági adóból és a személyi jövedelemadóból érvényesíthető kedvezmények megalkotásával kívánja ösztönözni az adók alanyait arra, hogy hazánkban is aktívabban járuljanak hozzá e sportágak támogatásához.”

Vagyis az eredeti elképzelés szerint a rendszer nemcsak a taóból adott volna, hanem a személyi jövedelemadóból is. Nem sokkal ezután azonban a törvényjavaslatot a beterjesztők visszavonták, és helyette 2010. július 1-én benyújtották a végleges verziót. Az idővonal cáfolhatatlanul furcsa, ezért nem zárható ki, hogy Orbánék készültek erre a reformra. Bánki Erik már 2010. március 18-án, a választás előtt is arról beszélt, hogy „át kell alakítani a sportfinanszírozás rendszerét”.

Noha ez volt az első olyan dokumentum, amely ezt az átalakítást pedzegette, a tao-rendszer közvetlen jogszabályi alapjait megteremtő javaslat csak egy évvel később, 2011 júniusában került a parlament elé, majd július elsején hatályba is lépett. Az ezt megelőző napon kormányrendelet formájában tisztázták a gyakorlati működés feltételeit, kereteit, valamint a végrehajtási szabályokat. A tao-rendszerben kezdetben öt látványcsapatsportág vett részt (labdarúgás, kézilabda, kosárlabda, jégkorong és vízilabda), később, 2017-ben a röplabda is bekerült ebbe a körbe.

A TAO-RENDSZER MŰKÖDÉSE

A tao-rendszer lényege, hogy a nyereséges vállalkozások a társasági adójuk egy részét nem feltétlenül az államkasszába fizetik be, hanem sportszervezetek támogatására fordítják. Vagyis csak az a cég tud tao-felajánlást tenni, amely lényegében nyereséges, és van fizetendő adója.

A pénz nem mindig közvetlenül a sportszervezethez kerül, a folyamatban két fő támogatási forma létezik.

• Közvetlen, azaz direkt támogatás (a cég a támogatási igazolás alapján átutalja az adott összeget a sportszervezetnek).
• Közvetett támogatás vagy rendelkezés: a cég felajánlja az adóját/adóelőlegét, amit a NAV utal tovább a sportszervezetnek.

A sportszervezetnek eközben egy sportfejlesztési programot kell összeállítania, amelyben részletesen ismerteti, hogy mennyi támogatást szeretne igényelni, azt mire költené el, és az adott beszerzés/fejlesztés miért és hogyan szolgálja a sportszakmai fejlődést. Ezt – a futballnál maradva – a sportszervezetnek a Magyar Labdarúgó-szövetséghez kell benyújtania, amely tételenként jóváhagyja a programot. A támogatások folyósítására – a közvetlen formánál a vállalat révén, a közvetettnél pedig a NAV átutalásával – csak ennek a jóváhagyásnak a birtokában kerülhet sor. A támogatás fordítható például utánpótlás-nevelésre, versenyeztetésre, képzésre, eszközbeszerzésre, létesítményfejlesztésre vagy az amatőr és utánpótlás szektorban indokolt adminisztratív költségekre. A pénzek felhasználását a sportági szövetségek és az állami szervek ellenőrzik.

A tao-rendszer gyakorlatilag egy teljesen új piacot is létrehozott: a közvetítői réteget. A sportfejlesztési program elkészítése, a támogatás megszervezése, a cégek felkutatása, illetve a későbbi elszámolás ugyanis olyan adminisztratív és szakmai feladatokat jelentett, amelyekhez a sportszervezetek nem minden esetben rendelkeztek saját kapacitással vagy szakértelemmel. Ezekre a feladatokra különböző pályázatírók, tanácsadók és projektmenedzsmenttel foglalkozó szereplők szakosodtak. Így a gyakorlatban a tao-pénzek útja sok esetben nem egyszerűen a vállalattól a sportegyesületig vezetett: beékelődött a láncolatba a közvetítő cég is, amely eleinte 3, majd már inkább csak 2 százalékos közreműködői díjért dolgozhatott.

Közpénz! Nem, nem az!

A vállalkozás tehát eldönti, melyik sportszervezetnek adja a fizetendő társasági adója egy bizonyos hányadát ahelyett, hogy az államkasszába fizetné be. Épp ez volt az a pont, ahol komoly nézeteltérés alakult ki a kormány és a szakértők, valamint a független sajtó között. Míg utóbbi a tao-támogatást közpénznek tartotta, hiszen alapesetben ezek az adóforintok az államkasszába folynának be, a kormány, élén Orbán Viktorral, azzal védekezett, hogy erről a vállalkozások döntenek, mert ők termelték meg azt a pénzt, amivel kapcsolatban úgy döntöttek, az állam helyett másnak adják. Ezt a látszólagos nézeteltérést – hivatalosan legalábbis – a Kúria egy 2017-ben hozott ítélete tisztázta.

A konkrét támogatás, vagyis az, hogy egy-egy sportszervezet mely cégtől kapott és mennyi pénzt, nem volt nyilvános információ. Ezeket az adatokat a Transparency International Magyarország szerette volna kikérni, a közérdekű adatigénylést azonban megtagadták, ezért a szervezet pert indított az adatok megismerhetősége érdekében. A per a Kúriáig jutott, amely a 2017 októberében meghozott ítéletében kimondta: „Az állam adóbevételről, ténylegesen költségvetési bevételről mond le, és azt közvetett módon meghatározott célok finanszírozására irányítja át állami, illetve sportág-szakszövetségi ellenőrzés mellett”, ezért az közpénznek minősül, így pedig a sportért felelős akkori minisztériumnak, az Emberi Erőforrások Minisztériumának ki kell adnia a kért adatokat.

Az Orbán-rendszer sajátossága, hogy a kormány a bírósági ítélet után sem fogadta el a „közpénz” morális és politikai interpretációját, és a törvényi háttér módosításaival (például adótitokra való hivatkozással) évekig próbálta tovább nehezíteni a konkrét céges utalások utólagos megismerhetőségét.

A magyar futball újbóli felemelkedése

Arról azonban még nem esett szó, hogy miért is vezették be Orbánék a tao-támogatások rendszerét, és miért vállalták fel, hogy ezzel állandó támadási felületet hagynak. Hivatalosan több célt is szolgált volna: tömegesítést, vagyis a társadalmi bázis szélesítését, az utánpótlás és az infrastruktúra fejlesztését, és olyan társadalmi programokat is, mint a magyar emberek egészsége. Mindezek mellett a tao egy olyan forrásbevonás lett volna a kormány szerint, amely megteremti a gazdasági önfenntartás lehetőségét. „A stratégiai célok megvalósulása középtávon biztosítja majd az üzleti alapú bevételek növekedését és a sportág önfenntartó képességének kialakulását” – olvasható a Magyar Labdarúgó-szövetség 2013-as Tao-gráf című kiadványában.

Noha a tao nem automatikusan érkező pénzt jelentett a sportszervezetek számára, hiszen azokért lobbizniuk kellett a vállalatoknál, sőt még az MLSZ-nek is rá kellett bólintania a terveikre, mégis megteremtette a lehetőségét annak, hogy kis helyi, amatőr csapatok jobb körülmények között készüljenek, vagy épp megfelelő eszközök álljanak rendelkezésre a gyerekek edzéséhez. Így tudta a kormány még inkább láthatóvá, „sikeressé tenni” a politikát a legkisebb településeken is. A már hivatkozott 2013-as Tao-gráfba például két újságcikket is beillesztettek.