A MOM nevet hosszú évtizedeken át minden magyar jól ismerte, hiszen márkanévként szinte minden háztartásban feltűnt – ha másként nem is, akkor legalább az ott gyártott filléres Fotobox fényképezőgép, vagy épp asztali órák révén. Az épp százötven évvel ezelőtt, a Kolozsvári Egyetemen létrejött, majd rövidesen Budapestre költöző üzem 1905-ben foglalta el a később legendássá vált Csörsz utcai területét, ahol a rendszerváltásig sorra nőttek ki a földből a kisebb-nagyobb épületek, nyomtalanul eltüntetve például a mai pláza helyén a század első éveiben működő, mai fülnek furcsán hangzó elmegyógyintézetet, a Hülyék Intézetét.
A piac hirtelen átalakulása, a Szovjetunió összeomlása, a privatizációs hullám, az importból olcsóbban elérhető termékek özöne, és a városfejlesztés iránya végül egyszerre írta alá az ipari örökség sokszor műemléki védelemre érdemes épületeinek halálos ítéletét, nyilvánvalóvá vált tehát, hogy a Sas-hegy, a Gellért-hegy, a Várhegy és az Orbán-hegy közt, a mai BAH-csomópont tőszomszédságában egy ilyen méretű iparvállalatnak egyszerűen nincs többé maradása.
A hosszú időn át katonai és polgári geodéziai műszereket, finommechanikai, laboratóriumi és számítástechnikai eszközöket, valamint a már említett, mindenki számára elérhető, egyszerű termékeket ontó, a Csörsz utca mentén sorakozó csarnokok 1997-1999 között sorra váltak romhalmazzá. Helyükön 2001-re született meg a MOM Park bevásárlóközpont (ép. Puhl Antal DLA, Dobrányi Ákos) óriástömbje, a szintén Puhl által jegyzett, a gyár egykori magasságával vetekedő irodaépületek, valamint az újonnan létrehozott teret körbevevő, változatos méretű otthonokkal telezsúfolt társasházak is (ép. Noll Tamás).
A közvélemény biztosra vette, hogy ezzel az üzem minden része nyomtalanul eltűnt, így aki emlékezni akar a dicső múltra, annak be kell érnie a hazai szocreál és a Bauhaus találkozásából született MOM Kulturális Központtal (ép. ifj. Dávid Károly, 1950-1951), a háború után eltűnt modernista gyárcsarnok csúcsán álló hatméteres Íjász (Haich Erzsébet, 1939) kétezres évek végi másolatával, és az évek óta rettenetes állapotban lévő emlékművel (ez teljes szépségében itt látható), ami a környéken megfordulók jó része számára szinte láthatatlanul bújik meg a lakóházak egyikének sarkában.
Az igazság ennél persze bonyolultabb, hiszen az üzemépületek egyike nem szimplán csak túlélte a bontást, de néhány évvel korábban teljesen átalakult.
Cikkünkből kiderül,
miért kapott esélyt a két épület arra, hogy túlélje az elkerülhetetlennek tűnő véget,
ki gondolta úgy, hogy az egyiket amerikai stílusú felhőkarcolókat idéző, ma is a vegytiszta kilencvenes évek-érzést sugárzó toronnyá kell alakítani,
miért jelentett ez újdonságot a rendszerváltás utáni évek építészetében,
ki állt a nagyravágyó projekt mögött, és igaz-e, hogy önjelölt Bruce Wayne-ként az ország legfényűzőbb irodáját építette fel a felső szinteken,
mi köze mindehhez a hatvanas és hetvenes évek egyik legismertebb magyar zenészének,
hogyan hasznosítják ma a tornyot.
Ezt a cikket is elolvashatod, de rengeteg újdonság is vár rád a következő hónapokban előfizetőként.
Már előfizetőnk vagy?