„Azt tanítják, hogy kell egy pap, pedig a lópikulát kell” - a neosámánok mentálhigiénés találkozóján Isten a természet

• Augusztus végén rendezték meg a Napszarvast, a Tudásőrzők Nemzetközi Találkozóját, ami a külsőségek alapján távolról a Kurultáj és egy pszichedelikus new age fesztivál szerelemgyerekének tűnhet.
• Közelebbről nézve viszont egy párszáz fős, alkoholtól, politikától és más tudatmódosító szerektől mentes, szervezett vallásokon kívül álló hitvilág-börze különböző kultúrák ősi gyakorlatait ápoló, jobb híján neopogánynak vagy neosámánistának nevezhető hagyományőrzőkkel a világ minden tájáról Nepáltól Peruig.
  
• A találkozó megalkotója és főszervezője, Sólyomfi-Nagy Zoltán néprajzkutató és antropológus szerint az itt felvonuló kultúrákat a spirituális szellemiség köti össze, tehát a "teremtett világ, a természet rendjén alapuló értékek és tanítások", amik "a lényegi dolgokkal, az élet alapkérdéseivel" foglalkoznak, és így párhuzamba állíthatók a hasonló felfogású magyar hagyományokkal, teremtéstörténetekkel és legendákkal, a megismerésükkel pedig rájöhetünk, hogy "a másság, a különbözőség mögött valahol mindenki ugyanarról beszél."
  
• Az esemény gerincét a különböző úgynevezett tudásőrzők által vezényelt szertartások alkotják, amiken bárki részt vehet, és erős teatralitásuk folytán könnyű célpontot jelenthetnek az örök szkeptikusok számára, de a pszichológiai szempontok szerint is alátámasztható pozitív hatásuk mégis érzékelhető a résztvevőkön.
• Hogy sikerült-e egy felsőbb intelligenciához kapcsolódniuk, nem tudom, de egymáshoz és a természethez biztosan. És a két dolog itt tulajdonképpen ugyanazt jelenti.
  

“Ha ma még senki sem mondta nektek, hogy szeret, akkor én most mondom: nagyon szeretlek titeket” - kezd bele a szertartásába egy megtermett fenyőfa tövében ülő megtermett indián, Álló Medve. Ahogy folytatja, az még ennél is zavarba ejtőbb lehet azok számára, akik a hagyományőrzés fogalmáról valamiféle hátrafele nyilazós, kardozós világ romanticizáló megidézésére asszociálnak. Némi furulyázást követően, nagyjából ötven ember gyűrűjében, kimért, de barátságos hangon meséli el részletesen az élettörténetét, hogy kanadai őslakosként hogyan szakították el a családjától, majd került árvaházba, kitér a fehér nevelőszüleire, az őt érő rasszizmusra és bántalmazásra, az első öngyilkossági kísérletére 7 évesen, a fiatalkori szerfüggőségeire, verekedéseire, letartóztatásaira és depressziójára, hogy végül kilyukadjon élete első szertartásánál, ahová kelletlenül ment el, de ott egy másik őslakos, bizonyos Kősólyom ráébresztette, hogy a folyamat lényege "megtanulni szeretni egymást." Ekkor lépett rá a "Vörös Útra" - ez egy amerikai őslakosok körében népszerű spirituális irányzat, a függőségeiket kezelő programoknak is gyakran a része -, amit azóta is követ, de az előadásmódjából ezen a ponton is feltűnően hiányzik mindennemű vallási prédikációs felhang: nem beszél túlvilágról, ahová a bűneink miatt nem juthatunk el, vagy arról sem, hogy bárkit be kellene fogadnunk a szívünkbe, hogy elkerüljük a kárhozatot.

Álló Medve a közös imádságot világi és liberális felütéssel indítja: „azért jövünk ide, hogy önzetlenek legyünk, és hogy megünnepeljünk, köszöntsünk minden népet és nemzetséget, azokat is, akik nem olyanok, mint a két lábon járók", majd köszönetnyilvánítással folytatja a fák, a természeti erők, az állatok és az őseik felé, és egy klímaaktivista lelkiismeretességével hangsúlyozza, hogy a Földet az unokáinktól kaptuk kölcsön.

„Szintén elismerjük a kétlábú ősöket, és tudomásul vesszük, hogy őket is bántották és traumatizálták, és ezeket a sebeket, sérüléseket továbbadták nekünk. Ez a nagy szomorúság, a bánat és a gyász ideje. Ugyanakkor a nagy gyógyulás ideje is, mert értjük, hogy a gyógyulás egy folyamat, aminek a során rendben van az, hogy nem vagyunk rendben” - mondja Álló Medve, és ezen a ponton válik egyértelművé, hogy mindez sokkal inkább hasonlít csoportterápiára, mint istentiszteletre: sebezhető emberek tudatosítják magukban, hogy sebezhetők, és hogy más sebezhető emberek veszik őket körbe.

Felhősi Gabriella klinikai szakpszichológus szerint, aki a Napszarvason spanyol tolmácsként dolgozott, lehetséges párhuzamokat vonni a pszichoterápia és az általa itt megtapasztalt szertartások között: „a szertartásokon is jelen van bizonyos mértékig egy traumatudatos szemlélet, a megértés és együttérzés egymás felé. Csoportos, támogató légkörben zajlanak, szó van az érzéseinkről és arról, hogy emberi lényként átélünk örömöt és szenvedést, történnek velünk nehéz életesemények, be tudnak szippantani a rossz hangulatok, érzések, ugyanakkor az élményeinkre képesek vagyunk hatni a tudatunkkal.”

Felhősi kollegája és barátja, a szintén klinikai szakpszichológus Elekes-Czaga Orsolya és férje, Elekes Gábor évtizedekig dolgoztak a 2007-ben bezárt lipótmezei elmegyógyintézetben, ahol egy osztályon sámánterápiás csoportot vezettek „lélekutazásnak” nevezett módszerükkel, sámándobbal, csörgővel és énekkel.

„Kutatásaink és tapasztalataink alapján a sámánok ősi tudása és az alkalmazott eljárások összetett rendszere alkalmas arra, hogy szakmailag megalapozott és körültekintő módon közvetítve gyógyírt jelentsen a mai ember mentális betegségeire. A sámán rítusok és világkép megértéséhez és megfejtéséhez a mélylélektan kulcsot tud adni, ha ezeket nem vallási jellegzetességként értelmezzük, hanem a lélek folyamatainak erőteljes és egyetemes szimbólumait látjuk bennük” - nyilatkozták Elekesék a Transindexnek 2015-ben.

Felhősi szerint a modern pszichoterápia és a sámáni segítés között hasonlóságok és eltérések is húzódnak. Egy alapvető különbség, hogy a terapeuta, bár abban támogatja kliensét, hogy az a saját erőforrásait fedezze fel és hitelesítse, így képes legyen gyógyulni, de – módszertől függően – saját személyiségével is részt vesz a folyamatban. A sámáni világban külső, spirituális entitásnak tulajdonítják a gyógyítást, amelyben a vezető csak közvetítőként van jelen, mindig alázattal a külső, természeti erők felé. Természetesen minden segítőt terhel felelősség, és mindenkinek fontos a saját határaira is figyelnie, és a magára vett terheket lerakni, töltődni, de összességében a terapeutának a kiégés megelőzésére fokozottabban szükséges figyelnie.

„A sámáni világban is létezik például a fókusztechnikához hasonló beavatkozás, amiben a személy lokalizálja a testében a fájdalmat, csak utóbbi esetben azt mondják, hogy a fájdalmat küldd le a földbe, Földanyának, és kérd, hogy segítsen áttranszformálni építő, gyógyító energiává. Ezáltal lehetségessé válik ősi képeken, egyetemes szimbólumokon keresztül a személyiség mélyebb, szellemi aspektust magába foglaló részeinek bevonása a folyamatba” - magyarázza Felhősi.

A szertartások gyógyító potenciáljához sokat hozzátehet a természethez való viszonyuk is: „természeti helyszíneken kerül rájuk sor, a vezetők alázattal fordulnak a természet felé, tisztelettel beszélnek róla, amitől a résztvevő úgy érzi, nincs egyedül, egy nagy egész része, és mindez egy különös, hálával teli tudatállapotot facilitál, amely idegrendszerileg bizonyítottan csökkenti a stresszt és jótékony hatással van az egész szervezet működésére. Társadalmunkban a hétköznapjainkban annyira a szimpatikus idegrendszeri túlsúlyban pörgünk folyamatosan, hogy már megbillent az egyensúly, így ha nem alakítunk ki stresszcsökkentő és megelőző gyakorlatokat, nem építjük be a megfelelő praktikákat az életünkbe, a természettől távol élünk, akkor sok-sok civilizációs ártalom ér, amelyek fenntartják vagy fokozzák a stresszt, miközben még nem vagyunk elég traumatudatosak, elég tudatosak arra, hogy tele vagyunk sérülésekkel, és így könnyen előfordulhat, hogy folyamatosan tovább sérülünk.”

Tímea, a Napszarvas egy másik tolmácsa szerint jó lenne, ha az egyént gyakran az izoláció felé toló kultúránkba vissza tudnánk emelni azokat a régi közösségi mintákat, amiknek „nagyon komoly megtartó ereje van. Az indiánok valószínűleg még nem tudták, mi az a PTSD, mert ha volt egy harc, és visszatértek a csatamezőről, akkor elvonultak az izzasztókunyhóba a sámánnal, és addig nem tértek vissza a közösségbe, amíg mindezt közösen fel nem dolgozták.”

Felhősi hasonló véleményen van, és példának a hawaii kultúrát hozza fel, aminek egy tradicionális gyakorlata a Ho'oponopono: „ha valami baj, vagy konfliktus keletkezik a közösségen belül, akkor a családok összegyűlnek egy gyakran hosszadalmas, akár több napos szertartásra, amely során sokféle módon tesznek azért, hogy a harmóniát helyreállítsák (ezt jelenti maga a ho’oponopono kifejezés): mindenki bocsánatot kér, megmasszírozzák egymást, a családi rendszer felállításával a régi mintákat közösen tudatosítják és tisztítják. Tehát a közösség komoly erőforrásokat mozgósít azért, hogy visszaálljon a béke, és ezt közös ügynek tekintik. A mi társadalmunkban jelenleg a pszichoterápia a hozzáférhető segítség, gyakrabban egyéni, ritkábban csoportos formában. Bár nagyon fontos és értékes a rendszeres beszélgetés egy ráhangolódó, szakmailag képzett terapeutával, közösségi és természeti lényként még sok egyéb mentálhigiénés igényünk van, amelyek jelenlegi berendezkedésünkben sokunk számára nem elérhetőek.”

A szórakoztató, humoros hangvétel több szertartásnak is fontos eleme. A holland Philip "Aswind" van der Zee például fonallabirintusokat helyez a földre, amikben együtt botladozva és táncolva kereshetik önmagukat az emberek, hevesen gesztikulálva kelta istenekről mesél történeteket, majd ógermánul rappel Odinról (de igyekszik leszögezni, hogy részéről mindennek „semmi köze azokhoz az őrültségekhez, amik félrevezették az embereket a második világháborúban").

Wolf Thundercloud (magyarul nagyjából Viharfelhő Farkas) észak-amerikai őslakos pedig felosztja a közönséget a Farkas, a Teknős és a Medve népére, akiknek külön-külön vezetőket kell választaniuk, rajtuk keresztül békét kötniük egymással, majd együtt táncolniuk.

Felhősi szerint ez a játékosság is jótékony hatású lehet pszichésen: „sok dolog, ami gyerekkorban természetes és elfogadott, nem kellene, hogy megváltozzon felnőttként, a több felelősségvállalás mellett ugyanúgy lehetnénk játékosak, szabadabbak. Ha megnézünk egy természeti népet, ők sokkal többet mókáznak, táncolnak, énekelnek együtt, többször érintik meg egymást. Ha szerencsés vagy, van ehhez egy hasonló családod, baráti köröd vagy munkahelyi közösséged, sok embert azonban nem vesz körbe ilyen közeg.”

Ezeket az igényeket az emberek gyakran ösztönös öngyógyítással, többek között a bulizással összekötve tudatmódosító szerek használatával igyekeznek kielégíteni. Egy névtelenséget kérő látogató Németországból például elmondta, hogy azért kötött ki a spirituális módszereknél, mert belefáradt az éjszakai klubéletbe, de a bátyja kellemetlen pszichiátriai élményei miatt a pszichoterápiától is tart. Bár a sámáni hagyományokban létezik olyan út, ami alkalmaz ilyen szereket, a Napszarvason az alkohollal együtt a droghasználat a törvény betűjén túl is fokozottan tilos. Az állítása szerint életében soha semmilyen kábítószert ki nem próbáló Sólyomfi-Nagy Zoltán ezt azzal indokolja, hogy „ezeknek a spirituális dolgoknak kemikáliák nélkül is van tudatmódosító hatása, és mivel itt nagyon sok szertartás zajlik, ezek egymást megnehezítenék, kiütnék vagy lehetetlenné tennék.”

Nehéz pontos tudományos kategóriákkal leírni a Napszarvason jelenlévőket, legyenek azok tanítók vagy látogatók. Teisenhoffer Viola antropológus és a rendezvény portugál tolmácsa szerint ”például akiket itt látunk magyar résztvevőket, közülük sokan «útonjárókként» definiálják magukat." Történelmileg jellemzően a kereszténység előtti és szervezett vallásokon kívüli hagyományok jelenkori képviselőiről van szó, amit Teisenhoffer elmondása szerint a szakirodalom leginkább a „neopogány" és „spirituális" kifejezésekkel szokott leírni, de szerinte ez a jelenség komplexitása miatt csak egy hozzávetőleges meghatározás.

Sólyomfi-Nagy Zoltán szerint, aki maga is antropológus, ezek a szavak nagyjából tényleg lefedik a kínálatot, a „neosámánista" vagy „újtáltos" kifejezéseket is relevánsnak érzi, de igyekszik hangsúlyozni, hogy ezek olyan kategóriák, amik mind egy kicsit szűknek bizonyulnak, ha a találkozón résztvevők teljes spektrumát nézzük, és a Napszarvas semmiképpen sem egy konkrét történelmi korszak megidézésről szól.

Sólyomfi-Nagy ateista családból jön, ahol elmondása szerint nem akartak semmit rákényszeríteni, így volt lehetősége „tiszta lappal" a spiritualitás felé fordulni, aminek az lett a következménye, hogy elkezdte magát egyre mélyebbre és mélyebbre ásni a magyar történelemben. "Szerintem nem szabad lezárni a múltat egy vonal előtt, hogy az már nem érdekes, nem volt ott semmi, meg azok ott nem hittek semmiben. Ugyanúgy nem léteznénk, ha nekik nem lett volna egy erőteljes világképük, kiállásuk, nem küzdöttek volna ennyit. Nem 1000 évvel ezelőtt kezdődött a magyarság, hanem jóval korábban, akkor is, ha más volt a világképük, meggyőződésük, ők is az őseink voltak, és nekik is meg kell adni a tiszteletet" - mondja.

A Napszarvason jelenlévő kultúrák képviselőinek istenképe érezhetően eltér attól, amit a szervezett vallások, vagy ahogy Sólyomfi-Nagy is hívja, „könyves vallások" hirdetnek. „Gyakorlatilag minden szertartáson jelen van valamilyen formában a négy elem, a tűz, a föld, a víz és a levegő, illetve a négy égtáj. Nagy általánosítással élve itt maga a természet az Isten, ezért beszélnek például Földanyáról vagy Égapáról" - magyarázza Teisenhoffer.

„Az intézményes vallás a kontrollról szól: majd mi megmondjuk, mit tehetsz, meddig mehetsz el. Dogmatikus, amivel ki is öl belőle mindent, ami a Teremtővel való kapcsolódást élővé tenné. Azt tanítják, hogy kell egy pap, de hát a lópikulát kell. Képzeld el, ha mindenki felfedezné magában ezt a csodát, hogy ő képes minderre egyedül is, akkor nem lenne szükség ezekre az elnyomó intézményekre" - fejti ki Tímea, hogy bár katolikus család gyerekeként próbálkozott vele, miért nem találta egyik intézményesített vallást sem megfelelőnek, és fordult az érdeklődése a spiritualitás felé. A Napszarvasra annak megalapítása, tehát 2015 óta jár.

Teisenhoffer elmondása szerint „a történelmi vallások többnyire ellenzik ezeket a gyakorlatokat, és a magukat spirituálisnak vagy útonjáróknak meghatározó emberek számára az útkeresés igénye éppen abból jön, hogy elégedetlenek ezeknek a vallásoknak a kínálatával. Az intézményes vallások kanonizáltak és hierachikusak: a gyakorlatot a vallási vezetők csoportjai határozzák meg, a rítusok kötöttek. Ha például elmegyünk egy katolikus temetésre Békéscsabán vagy Sajószentpéteren, hasonló dolgokat fogunk látni. Nem nagyon lehet improvizálni, adott a szöveg, és az is, hogy pontosan mikor és mit kell csinálni. A «spirituális» vagy «neopogány» felfogás ehhez képest nagy szabadságot ad a rítusok megvalósításában, még ha valamennyi kötöttség itt is van."

„Őszintén megmondom, hogy ha nekem valaki azt mondja, hogy nála van az igazság, tudja a tutit, és azt gondolja, az ő fenekéből jött ki a fény, én már ki is mentem az ajtón. Ez az, ami itt nincs. Azt gondolom, egy jó tanító és jó gyógyító nem követőtábort épít, hanem felszabadít, és előhozza belőled azt, hogy igen, te ezt meg tudod csinálni, ez benned is ott van. Nem egy függőségi viszonyt épít. Tanítani egy szolgálat. Az igazi tanító akkor örül a legjobban, ha a személy, aki hozzá fordult, jól van, és rátalált valamire, amitől gazdagabb lett” - mondja Tímea, akinek az erdeti foglalkozása tanár.

Ezzel együtt Sólyomfi-Nagy hangsúlyozza, hogy ha nem is az előadások szintjén, de mindenféle vallású embert szívesen látnak. „Biztos nagyon sok keresztény szemléletű ember jön, vagy például a török vendégek között lehetnek, akik inkább az iszlámot követik, de én ezt nem kérdezem senkitől, mert nem ez a lényeg" - mondja. Szerinte a hitrendszerek kialakulása szempontjából sokat számít, hogy milyen kulturális és földrajzi környezet, vagy éghajlat veszi körül az embereket, ami nagyban befolyásolja a világképüket, „ezért alakulnak ki különbözőségek, de ha a teremtett világ nyelvét követjük, akkor megértjük egymást, jöjjünk akár Grönlandról, akár a Szaharából." Ahogy Zsoltnak, a Napszarvas egyik látogatójának is mondta egyszer a tanítója: “a Teremtő a Nap, és a vallások a bolygók.”