Az "egyéni hibákból kaptuk a gólt" kezdetű edzői önmosdatás az egyik legidegesítőbb dolog a futballban. Eleve visszás, mert hát ki az istennyila állította csapatba az egyéni hibákat elkövető játékosokat, ha nem maga az edző - ergo lehetne szaggatni a saját ruhákat is, ha már -, de ott van az az aprócska, ám egyesek szemében kifejezetten fontosnak tetsző részlet is, miszerint a futball, mint olyan, alapvetően ún. csapatjáték. Nem arra gondolok feltétlenül, hogy "együtt vesztünk és együtt nyerünk", hanem inkább arra, hogy amennyiben tizenegy ember mindössze egyének halmazaként ténfereg a pályán, ahelyett hogy kiérlelt csapatjátékkal menne ellenfele idegeire, megpróbálva felerősíteni az erényeit, és elrejtve a gyengéit, akkor javallott lehet inkább ezzel a ténnyel foglalkozni, és nem ráhúzni a vizes lepedőt néhány kiválasztott egyedre a falkából. De hát José ilyen, így szeretjük szoktuk meg, és valljuk be: igazából már hiányozna is, ha egyszer valamivel kevésbé lenne arrogáns paraszt, amikor a saját hibái kerülnek szóba.

Ipari famegmunkálók, akiknek véletlenül kijött a lépés, a nagyok csődjének köszönhetően képbe került újgazdag kiscsapat, a bírók által szemenszedett csalással megtolt tündérmese. Esetleg a jövő csapatépítésének példás útja, Disney-filmre kívánkozó csoda, klasszis edzővel és néhány finomra csiszolt gyémánthoz hasonlítható játékossal megspékelve. A Leicester City megítélésében nincsen középút: vagy szívből rühelli őket az ember - ez a ritkább -, vagy fenntartások nélkül megadja magát a könnycsatornáira nehezedő nyomásnak, és gyermekkori rajongásának minden szövetével a csapatra aggatja szerelmes érzéseit. Hajtás után nem igazságot tenni próbálunk, hanem megvilágítunk néhány olyan tényt, amely talán kevésbé vált ismertté a XXI. század eddigi legnagyobb sportcsodája kapcsán. II. rész, taktika.

Manchester bilikék és vörös fele mellett London ágyús, olajos, valamint kalapácsos oldalán egyaránt nagy volt az öröm a hétvégén, sőt, mivel megleptésre az eddig csontutolsó Newcastle is miszlikbe szabdalta a Norwich-ot hazai pályán, úgy tűnik, igazából minden csapat elégedetten tekinthet vissza a mögöttünk hagyott fordulóra. Hajtás után megnézzük, tényleg így van-e, végigmegyünk szokásos rovatainkon, és gyönybetűvel tárjuk elétek a forduló krónikáját.

A Liverpool alapvetően egy kedves kis csapat, ha nem akarná mindenki beléjük látni a régmúlt idők nagy világverő brigádját, Istenemre mondom, talán még kedvelném is őket. Nagyjából ugyanez áll Brendan Rodgersre is, aki idegesítő manírjai nélkül egy kifejezetten innovatív, kulturált edző benyomását kelti, kár, hogy a Liverpool irányításával járó médiafigyelem és nyomás megborította az elméjét, és emiatt valamiért állandóan olyan keresztet akar magára venni, amihez semmilyen köze nincs. Nagyjából ez történt ezen a hétvégén is, a pragmatizmustól megtisztított 'Pool ugyanis kifejezetten pofás játékkal rukkolt elő, és kis szerencsével akár a meleg szart is kiverhette volna a Norwichból - de nem tette, ez pedig egyúttal azt is jelenti, hogy a hétvégi Villa elleni meccs könnyen az északír karaktervadász utolsója lehet a Kop becses színe előtt. Hajtás után megsimogatjuk a Vörösök buksiját, még egyszer utoljára a helyére küldjük Diego Costát, és természetesen szokásos rovatainkkal is betámadunk.

Nagyon úgy néz ki, hogy minden kirakós a helyére került Pellegrini puzzle-jében, mert a City csak nem akar kifingani. Szombaton konkrétan a szezon egyik legnehezebb idegenbeli meccsét (a Kristálypalotánál mindenki utál majd játszani, higgyétek el) húzták be tartalékosan, ami attól függetlenül is kurva nagy szó, hogy áldozati báránynak otthagyták azt az Agüerót, aki idén még bele sem lendült úgy igazán. Ez utóbbi tény amúgy meglehetősen baljós jövőképet fest az ellenfeleknek, akik egyelőre nemhogy nincsenek elfoglalva különösebben a strandkorlátkékek üldözésével, de a Leicester mögül sem akaródzik nekik kitenni az irányjelzőt. Hajtás után darabokra elemezzük a hét meccsét, belerúgunk Mourinhóba, felszopjuk a Barca legújabb célpontját, sőt, kicsit még Theo Walcottól is magunk alá élvezünk.

"Jelenlegi állapotában a United nem bajnokesélyes" - szögezte le az elfogultsággal nemigen vádolható Gary Neville a Sky-on, és a Swansea elleni bajnokin látottak fényében nem is igen lehet vele vitatkozni. Hajtás után ennek szellemében most kicsit a United körül forog majd a világ, megénekeljük a nagyszerű Gary Monkot, és megpörgetjük szokásos heti rovatainkat is.

Wenger kis híján saját kivont szablyájával szúrta magát tökön, de mivel a Liverpoolra nem vonatkozik a lesszabály, Rodgers ügyesen alkalmazkodva csent el egy pontot a szezon legfaszább 0-0-járól.  Hajtás után jönnek szokásos rovataink, beleszállunk Wengerbe, és pajzsra emeljük az angol futball n+1. csiszolatlan gyémántját is.

A bambulásba torkolló első fordulót kifejezetten pattogós második követte Angliában, és ezt az sem homályosítja el, hogy a United megint enegrgiatakarékos üzemmódban húzta be a három pontot a nyitómeccsen. A Spurs szpörszözött, az Arsenal viszont nyert, a hét nagy sztorija azonban így is a tabellán a Leicesterre tapadó Manchester City-é volt, ők ugyanis a regnáló bajnoknak osztottak le egy istenes parasztlengőt. Hajtás után a hét meccsével, statjával, emberével és képével támadunk - ezeket a rovatokat egyébként érdemes lesz megszokni, ugyanis az egész szezonban hasonló mederben igyekszünk majd terelgetni az összefoglalókat.

A Chelsea csak megbotlott, az Arsenal viszont mindjárt el is taknyolt a PL nyitófordulójában, amire - egy jófajta népsportos fordulattal élve - igen jelentősen rányomta a bélyegét a nagy meleg, és a meglehetősen, khm, idény elejinek mondható forma. Beszédtéma ettől függetlenül is akadt bőséggel, és amúgy is, tökéletesen ismerjük az ajándék ló rágószerveiről szóló mondást, úgyhogy szájhúzogatás helyett hajtás után inkább belevetjük magunkat a tutiba. A hét meccse, a forduló statja és képe, avagy jön minden, ami szem-szájnak ingere.

Tényleg csak bukott szélsőkből lesznek fullbackek? Egyáltalán, minden játékos ugyanolyan, aki a védelem szélén játszik? Kis fogalom-magyarázattal egybekötött elemzés arról, miért járt jól mindenki azzal, hogy Clyne a Liverpoolhoz szerződött. Pass&Move, második rész.

Régi és nagy igazság - talán anno a az ős-nst hasábjain olvastam, de ez nem biztos -, hogy mindenki olyannak látja a futballt, amilyen a kedvenc játékosa. Ez alapján én bajban vagyok, rég nincs igazi kedvencem, bár a végtelen intelligenciával és kifinomult ütemérzékkel bíró középső középpályásokat mindig is bírtam. Nagy kár, hogy mint minden luxury player, a mélységi irányító is épp kikopóban van a modern fociból, de még nem biztos, hogy nem fogom hasonlóképpen kedvelni azokat, akik helyettük jönnek. Hajtás után rövid helyzetelemzés, és óda a PL tökéletes középpályásához, azaz bemutatkozik taktikai rovatunk, a Pass&Move.