scifi

2018. július 27.
2018. július 9.
2018. június 2.
2018. március 21.
2018. március 12.
2017. október 22.
2017. július 8.
2017. február 1.
2016. október 22.
2016. október 17.
2016. augusztus 29.
2016. június 3.
2016. február 20.
2015. augusztus 4.
2015. május 30.
2015. április 5.
2015. március 22.
2015. január 29.

A térben ottragadhatsz, de az időben soha

Nem gondoltam, hogy ilyen véres véget ér ez az este, vidámabb búcsút terveztem. Így viszont ezzel a szépen komponált, filozófikus - cserébe tényleg rövid! - rövidfilmmel búcsúznék, amit Michael Shanks írt és rendezett. Jó éjszakát!

2015. január 8.
2014. december 17.
2014. december 3.
2014. november 25.
2014. november 20.
2014. november 15.
2014. október 30.
2014. október 15.
2014. szeptember 28.
2014. szeptember 24.
2014. szeptember 20.
2014. szeptember 19.
2014. június 25.
2014. június 1.
2014. május 4.
2014. április 29.
2014. április 20.

Batman Beyond

bbeyond.jpgBruce Timm Strange Days-e után megérkezett a Batman 75. születésnapját ünneplő második animációs rövidfilm. Míg Timm a sötét lovag múltjába utazott, addig a másik zseni, Darwyn Cooke a jövőjébe tekint, a Batman Beyond koncepcióját felhasználva. Nekem a Strange Days már pusztán a témája, ábrázolt korszaka, és noir/horror esztétékiája miatt is jobban tetszett, de Cooke filmje is ötletes, frappáns és stílusos, a vége pedig különösen jópofa - nézzétek csak.

2014. április 16.

Transzcendens

transc01.jpgNéha abszolút meg tudom érteni Hollywoodot. De tényleg: mindenkinek sír a szája (és ez alól mi sem vagyunk kivételek), hogy leszarják az eredeti ötleteket, hogy csak a brandekkel foglalkoznak, hogy nem mernek kockáztatni, hogy szinte már minden csak a szuperhősökről, az óriásrobotokról meg az egyéb cool, vagy legalábbis annak gondolt koncepciókról szól, és különben is, rég nem művészetben utaznak, hanem fröccsentett árucikkek tömegtermelésében. Erre megcsinálnak egy Transzcendenst, mondván, hogy tessék, ilyet is tudunk (ez mondjuk épp csak félig hollywoodi, de pszt, ne rontsd el a fasza bevezetőmet). Azaz: egy újonc forgatókönyvíró eredeti sci-fi ötlete (nem képregényen, nem YA-könyvön és nem is kibaszott Hasbro-játékon alapul) és egy Oscar-nyertes operatőr rendezői debütálása a stúdiófőnökök két lábon járó erogén zónája, Christopher Nolan produceri felügyelete alatt, Johnny Deppel, Morgan Freemannel, Cillian Murphyvel (meg úgy mindenkivel, akinek a száma benne volt a castingos mobiljában), és 100 millió dollárral (bár ez manapság már nem sok). És rossz lesz. De nem ám csak úgy simán nemjó, hanem annyira rossz, hogy a fal meg a Sucker Punch adja a másikat. Transformers 5? Pókember 24? Bring it on, máderfákersz!

Ismered az érzést, amikor elkezdesz nézni egy filmet, és még le se ment az első jelenet, még ki se írták a címet, de máris sejted, hogy kegyetlenül hosszú két órának nézel elébe? Igen? És azt az érzést ismered, amikor ez a balsejtelem eloszlik, és átadja a helyét egy remekmű élvezetének? Hát, én sem. Amikor a Transzcendens (kezdjük ezzel: röhejesen felesleges) keretes szerkezetéből megtudjuk, hogy az internet az egész világon megdöglött (a legtöbb helyen áram sincs), és ezt azzal illusztrálják, hogy egy lerobbant ház lakója egy immár használhatatlan laptoppal támasztja ki az ajtaját, elkezdődik az utazásunk a dilettantizmus és a didaktikusság egy olyan sötét bugyrába, amiben még Zack Snyder is kétségbeesne. Szerencsére ennyi kifinomult vizuális utalást elégnek ítéltek a bevezetőre az alkotók, ezért nem kell végignéznünk, hogy egérpadokat poháralátétnek, meghajtókat papírnehezéknek, videókártyákat meg könyvtámasznak használnak. Úgyis lesz még részünk épp elég marhaságban.

A sztori szerint egyébként Depp egy mesterséges intelligencia kialakításán dolgozó tudós, akit technológiaellenes terroristák ölnek meg – de mielőtt beadná a kulcsot, felesége, Rebecca Hall egy forradalmi módszerrel feltölti a tudatát egy számítógépre, és miután onnan kiszabadul az internetre, már megállíthatatlan. Pro-humán Skynetként kezd dolgozni az emberi civilizáció (szerinte) szép új világán, csak hát ezt ugye nem mindenki nézi jó szemmel. Egy idő után már saját felesége sem. A történet egy csomó lehetőséget rejt magában, és látszik a végeredményen, hogy ezt tudták az alkotók is – csak kezdeni nem tudtak vele semmit.

transc02.jpgFelmerülnek érdekes kérdések (tényleg maga Depp karaktere váltott analógról digitálisra, vagy csak egy program használja a feltöltött emlékeit?), és a nyilvánvaló sci-fi aspektusok mellett az egésznek egy szerelmi dráma hivatott emocionális súlyt adni, csakhogy sokkolóan nyögvenyelős, száraz és élettelen minden. A karakterek annyira sincsenek kidolgozva, mint egy Bay-látványpornóban, a cselekmény döbbenetes logikai bukfencek, értelmetlenségek és vadbaromságok mentén botladozik előre, a technológia vs. ember témája pedig gyalázatos naivitással jelenik meg. Pl. egy mesterséges intelligencián dolgozó tudós két év után talán ne döbbenjen meg rajta, hogy az egész világon jelenlévő, mindent látó és halló, bármilyen anyagot nanorobotokkal pillanatok alatt fel- és újjáépítő szuperszámítógép-férje képes figyelemmel kísérni a szívverését, a hormonjait és az érzelmi állapotát. Ezen a forgatókönyvírói készségszinten csak kézamputálással lehet javítani.

Wally Pfister gyalázatos rendező. Jelenetei elkapkodottak, stílustalanok, és kész botrány, hogy Oscar-díjas operatőr létére olyan ötlettelen, dögunalmas képi világot böfög ki, amit egy első évben kibukott filmszakos hallgató is szégyellne. Deppről összesen annyi pozitívum mondható el, hogy legalább nem Jack Sparrow manírjait hozza (ellenben már akkor is halottnak tűnik, amikor még él), Freeman és Murphy tanácstalanul téblábolnak nettó tökfelesleges szerepükben, és mindent, de tényleg mindent, az ötletektől kezdve a kivitelezésig elborít a totális ostobaság. Az összehasonlítás a korábban példaként hozott Sucker Punch-csal csak elsőre tűnik túlzónak: mert igaz, hogy a Transzcendens nem egy röhejesen exploitív, nedves férfigeekálom lengén öltözött, óriásszamurájokat aprító tinilányokkal – viszont az intelligenciaszintje és a kifinomultsága alapján mégis totál ugyanaz a szánalomkategória.

2014. március 22.

Snowpiercer

snowpiercer02.jpgJó tudni, hogy ez a lenyűgöző civilizáció, amit több ezer év alatt felépítettünk magunknak, még egy globális katasztrófát is túlél majd. Lehet, hogy az egész Föld lakhatatlanná válik, lehet, hogy alig néhány száz túlélő marad, lehet, hogy maga az emberiség, mint faj kerül a teljes kihalás szélére, de maga a civilizáció az utolsó értelmes kétlábú legutolsó lélegzetvételig fennmarad. Jó tudni, hogy még ilyen extrém körülmények közt is mindenkinek meglesz a maga helye és szerepe, hogy a társadalmi berendezkedések és viselkedési formulák változatlanok maradnak, hogy ragaszkodunk kényelmünkhöz, az osztálykülönbségek fenntartásához, és ahhoz, hogy marjuk, tépjük, öljük és irtsuk egymást. Mert, na és akkor, ha itt az apokalipszis, attól még nem kell lemondanunk a vérontás jogáról! Anélkül nem vagyunk semmik.

2031-ben, 17 évvel azután, hogy egy, a globális felmelegedést visszafordító kísérlet túl jól sült el, és az egész Földet ellepte a hó, a jég és a gyilkos hideg, az emberiség maradéka egy hajdani luxusvonat fedélzetén utazik körbe-körbe a világon. A vonatot egy komplex osztályrendszer alkotja: a hátsó részében élnek a szegények, nyomorban, félelemben, kiéheztetve és kizsigerelve, elöl pedig a gazdagok, az uralkodók, kényelemben és eleganciában, beleszokva vitathatatlannak vélt felsőbbrendűségükbe. Curtis (Chris Evans), a szegények egyik hangadója megunja a nélkülözést, és úgy dönt, fellázad a rendszer ellen: barátaival (Jamie Bell, John Hurt) és társaival megindul előre, a vonat orrában lévő vezető, Wilford, és az ottaniak által szentnek tartott motor felé.

A Snowpiercer Jacques Lob és Jean-Marc Rochette 1984-es francia képregényéből (Le Transperceneige) készült, és bár annak alapját, a szereplők által bejárt „felfedezőutat” (a vonat végéből az elejébe), és az osztályrendszer keserű kritikáját Bong Joon-ho író-rendező megtartotta, a cselekményt sokkal mozgalmasabbá tette (az eredetiben a két főszereplőt fogolyként kísérik végig a vagonokon a vezetők színe elé), és jóval ravaszabb, sötétebb revelációkkal tűzdelte meg.

snowpiercer04.jpgEvans meglepően érett alakítást nyújt, pedig eleinte már-már mesterkéltnek tűnik a tipikusan tékozló, marcona hős szerepében; de amikor a finálé előtt, kezében az emberiség utolsó cigarettájával elmondja a történetét, és feltárul előttünk a karakter, a gyarló, a megbánással, tragédiával és szégyennel teli EMBER, retrospektíve minden korábbi rezdülése fájdalmasan hiteles lesz. Bong semmi és senki mást sem rak készen elénk, mindenre menet közben derül fény: a vonat természete, rendszere, a szereplők mozgatórúgói folyamatosan tárulnak fel, ahogy a lázadók az ellenségeik és a társaik hulláján egyaránt átgázolva, vagonról vagonra fogyatkozva haladnak előre.

A száguldó vonat és a masírozó forradalmárok stabil, sosem csillapodó lendületet adnak a filmnek, az állandóan fenntartott feszültség nyomasztóan brutális akciókban csapódik le. Bong minden ilyen véres csúcspontot precízen, mesterien rendez meg, az újévi ünnepléssel és totális sötétséggel megkavart tömeges késes-baltás összecsapás intenzitása már szinte elviselhetetlen. A harcjelentek azonban, a legtöbb mai sci-finek hazudott akciófilmmel ellentétben (ld. a hasonló témájú Elysiumot) nem öncélú csörték, hanem a történet mozgatórúgói, a köztük lévő szünetekben pedig olyan erővel tör fel az emberi civilizáció mocska, hogy csak a film tempója miatt nem temeti maga alá a nézőt a depresszió.

Ahogy Curtisék haladnak előre a más-más kihívást, sőt, más-más világot rejtő vagonokban (a design önmagában lenyűgöző, még ha cserébe a külső CGI-képek nem is mindig állnak a helyzet magaslatán), a körülöttük lévő nyomort lassan a dekadencia egyre nagyobb és gusztustalanabb panoptikuma váltja fel. Tilda Swinton fasiszta és szadista parancsnokát a tébolyult mosolyú, fanatikus Alison Pill bizarr tanterme váltja, a végén pedig a mindenható Ed Harris vár, aki alapjaiban rengeti meg Curtis hitét abban a nemes ügyben, aminek élére állt (a vagonok és az ellenségek váltakozása olyan, mint egy videojátékban a pályáké, de ezt ezúttal a lehető legjobb értelemben mondom). A finálé fordulataival ugyan Bong kicsit többet markol, mit amennyit fogni tud, de a film pusztító lavinaként zúduló üzenete és befejezésének ereje felülírja ezeket az aránytalanságokat.

snowpiercer03.jpgA pökhendi, a világvége után is fényűzésben élő arisztokraták leplezetlen viszolygással szemlélik a koszos, véres, büdös szegényeket, ahogy azok elhaladnak köztük. Egy luxusfürdő és egy közepesen átsült steak közt nyilván az jár a fejükben, hogy ezek a tetves aljanépek miért nem maradnak hátul, a helyükön, még csak nem is szart, hanem pusztán a második legrosszabb dolgot zabálva, szép csendben szenvedve, és úgy meghalva, hogy azzal közben nem zavarják az elitet. Lám, ez a vonatba zárt, fagyhalállal körülvett világ semmiben nem különbözik a mostanitól. Illően az eredeti mű letaglózóan pesszimista hangvételéhez, az adaptáció nem sok jót mond az emberi fajról: még a pusztulás torkában is a kiváltságokkal, a hatalommal van elfoglalva, és az elnyomó gazdagok nem is biztos, hogy sokkal rosszabbak az így vagy úgy, de kezük alá játszó szegényeknél, a marakodó, kisbabaevő „hordánál”.

Mindezt az embertelenséget, fanatizmust, személyes kultuszt, őrületet és ignoranciát látva jogosan merül fel a kérdés, hogy egyáltalán érdemes-e az emberiség a megmenekülésre. És ez a Snowpiercer lényege, Bong ugyanúgy megcsavarta a sci-fi akció műfaját, mint A gazdatesttel a szörnyfilmét vagy A halál jelével a krimiét: cinikus, sötét, provokatív vádiratot írt az emberi természethez és társadalomhoz, sőt, egyben kimondta az ítéletet is.  És bizony kurvára lefelé mutat az a hüvelykujj.

2014. február 28.

GeexKomix 71.

dreddunderbelly.jpgDredd: Underbelly

Történet: Arthur Wyatt
Rajz: Henry Flint
2000AD

Miközben Karl Urban néhány hónaponként menetrendszerűen elböffenti magát (erre legutóbb a napokban került sor), hogy a tavalyelőtti Dredd mozifilm folytatása a pénzügyi bukta ellenére– köszönhetően a csinos DVD-eladásoknak – egyáltalán nem reménytelen, „folynak tárgyalások” a stúdióval, és a lassan (és megérdemelten) kultstátuszba emelkedő film rajongói ilyenkor rendre kiugranak a gatyájukból örömükben, a 2000AD nem lógatja a pöcsét, hanem inkább tető alá hozza a saját sequeljét. Persze képregény formájában, hogy máshogy? Arthur Wyatt, aki cirka 10 éve igazolt le a kiadóhoz, a film stílusát hűen követve írta meg az Underbellyt, és ennek megvannak a jó és a rossz oldalai is. A jó nyilván az, hogy a végeredmény egy ugyanolyan szikár, tökös, kemény akciófaszaság, mint Pete Travis mozgóképes adrenalinlökete volt, a rossz pedig nyilván az, hogy ahhoz hasonlóan mellőzi a Judge Dredd hagyományos szatirikus élét, gonosz humorát és cinizmusát. Egy filmadaptáció könnyebben megússza az ilyesmit, de a karakter eredeti médiumában azért kicsit fura ez a „szimpla akcióthriller” megközelítés. Viszont ha ezen túltesszük magunkat, akkor az Underbelly működik. A sztori szerint Mega City One-t ugyan megtisztították a Slo-Mótól, de most egy új drog, a Psych tombol az utcákon, aminek előállítására a Cursed Earth-ből becsempészett mutáns rabszolgákat használják. Mint fogyóeszközöket. Dredd persze Anderson segítségével tudomást szerez az előállítás helyéről, és a bírák megrohanják a kisebb hadsereggel őrzött droggyárat. Ez a jelenet egy iszonyú vagány, brutális finálé lehetne mozgóképen, minimum tíz percben, itt, a helyhiány miatt (az egész comic 34 oldal) csak egy kétoldalas spread jut rá (Flint rajzai azért illően nyersek) – mondjuk a képregény egészére igaz, hogy simán elolvasgattam volna még akár kétszer ilyen hosszan is, vékonyka történet ide vagy oda. Így ez csak egy jópofa demonstrációja annak, hogy ebben a Dreddben is van még kraft. (Rusznyák Csaba)


dreddunderbellyint.jpg

The Bunker #1

Történet: Joshua Hale Fialkov
Rajz: Joe Infurnari

Oni Press

The Bunker (Oni Press) 001-000.jpgA két zsáner, amire mindig vevő vagyok, az emberiség utolsó napjaival és az időutazással foglalkozik, ám ha egy képregény épp ezt a kettőt vegyíti, akkor teljesen biztos, hogy fennakadok a horgon. Fialkov, aki már letett egy-két dolgot az asztalra (I, Vampire, Echoes, Alpha: Big Time), eredetileg digitális képregényben gondolkozott, de úgy tűnik, az Oni Press ajánlata elég meggyőző volt, hogy művét kiadhassák papírformátumban, beleszuszakolva az első öt fejezetet a 43 oldalas nyitószámba. A sztori felütése zseniális: öt jó barát elindul az erdőbe, hogy elássanak egy időkapszulát, ám a földben egy bunker csapóajtajára bukkannak, amire valaki az ő neveiket festette. Odalent egy könyvtárnyi dokumentáció és anyag vár rájuk, valamint levelek, amiket a jelek szerint az ő jövőbeli alteregóik írtak, hogy figyelmeztessék őket: a Földet egy minden képzeletet felülmúlóan pusztító erejű járvány taszítja a kihalás szélére, és ők nemhogy szerepet játszanak majd ebben, hanem egyenesen ők fogják okozni. A kétkedést és hitetlenkedést elmossák a levelekbe csempészett személyes részletek és titkok, azonnal próbára téve a köztük lévő barátságot. Vajon tényleg igaz mindez, és ha igen, mit kezdenek ezzel a tudással? Infurnari kissé szándékosan elmosott és néhol vázlatszerű stílusa szerencsére nem a korlátozott rajztudást akarja elfedni, hanem inkább álomszerű, fojtogató atmoszférát kölcsönöz a történetnek. A digitális verzióhoz képest itt már színeket is kapunk, a jelenben játszódó események kékes, a posztapokaliptikus jövő történései barnás színezetet kapnak: ez a filmekben is használt effekt jelenősen megdobja a hangulatot. A füzet végére csempészett cliffhanger már csak az utolsó szög a koporsómba: ezt a sorozatot bizony érdemes lesz szemmel tartani. (Nagy Krisztián)

The Bunker (Oni Press) 001-009-horz.jpg

 

Fantastic Four #1

Történet: James Robinson
Rajz: Leonard Kirk
Marvel Comics

fantastic401.jpgA Marvel legrégibb sorozatát többen próbálták már kirángatni az eladási és minőségi átlagból az utóbbi években, de sem Jonathan Hickman, sem Matt Fraction nem jártak különösebben nagy sikerrel, pedig mindkettejüknek voltak jó ötleteik. És nagyon úgy néz ki, hogy nem James Robinson fogja elhozni a megváltást a leghíresebb szuperhőscsalád történetében. Az All-New Marvel NOW! keretei közt MEGINT újraindított széria először is minden ok és értelem, na meg minden magyarázat nélkül vörösre változtatta a család klasszikusan kék jelmezét. Alapból nincs ezzel nagy baj, trendek, irányzatok változnak, új dolgokat mindig ki kell próbálni, de ez így csak egy üres marketingfogás: hű, nézd, a Fantasztikus Négyes vörös-fekete szerelésben feszít, mennyire COOL már! Öh, nem, igazából nem az, de whatever. A sztori címe egyébként az, hogy The Fall of the Fantastic Four, és Robinson az első oldalakat rögtön azzal tölti, hogy beleverje az olvasó fejébe, hogy nagyon sötét, nagyon csúnya, nagyon drámai, sőt, tragikus események következnek, és a család szétesik, és már semmi nem lesz olyan, mint rég. Oké, majd szóljon valaki, ha már abbahagyhatom az ásítozást. Aztán: a csapat Fin Fang Foommal bunyózik a város közepén egy trehányul megírt akciójelenetben, amiben a karakterek folyamatosan kommentálják a hülye olvasó kedvéért, hogy mit és miért csinálnak, úgy, ahogy az legutóbb kb. 30 évvel ezelőtt volt divat. És folytatódik a vészjóslás, a balsejtés, a jaaaaaj, de rossz lesz, a jaaaaj, de nagy bajok jönnek tiráda, mindez Leonard Kirk középszerű rajzaival. Érdektelen és fáradt az egész – ha választani kell, akkor inkább a Fraction-féle kalandozós vonalat kellett volna továbbvinni. Nade, talán egyszer jön még valaki ehhez a címhez, aki művel vele olyasmi csodát, mint mondjuk Byrne a ’80-as években. Reménykedni szabad. (Rusznyák Csaba)

fantastic401int.jpg

Ms. Marvel #1

Történet: G. Willow Wilson
Rajz: Adrien Alphona
Marvel Comics

msmarvel01allnew.jpgManapság, mikor egyre többet éri olyan vád a szuperhősképregényeket, hogy minden történet ugyanolyan, és a karakterek egy sora egymással felcserélhető, nagy öröm belefutni egy olyan új sorozatba, mint ez. A Marvel pár éve azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy az Ultimate univerzumában fekete Pókembert mutatott be Peter Parker halála után (az a sorozat a mai napig nagyszerű), most pedig a mainstream világába vezetett be egy muszlim tinédzserlányt, aki pakisztáni bevándorlók Amerikában élő gyermeke. A nemi, etnikai, vallási diverzifikáció szép dolog, ráadásul olyasmi, amire marha nagy szüksége van a mai amerikai képregényiparnak, de csak az, hogy a kiadó mer előhúzni a kalapból egy muszlim szuperhőst (még ha úgy is, hogy saját sorozatot kap, mint ebben az esetben), történetmesélési szempontból még nem teljesítmény. G. Willow Wilson és Adrien Alphona viszont bőven többé teszik ezt a képregényt holmi politikai korrektséget hirdető marketingfogásnál. A főhős, Kamala egy szigorú vallási értékek által uralt család lázadója, és ez persze nem kifejezetten eredeti, sőt, konkrétan sablonosnak is mondható (még abban sem vagyok biztos, hogy a szülők karakterei alkalomadtán nem erősítik a muszlimokkal kapcsolatos sztereotípiákat). De az író olyan szépen, érzékenyen, finoman, humorosan és emberien ábrázolja a két világ közt rekedt tinédzser lány út- és önkeresésének drámáját, hogy egészen belefeledkezem a kissé Persepolis-ízű sztoriba, és szinte rossz néven veszem, amikor a végén belopakodnak a képregénybe a szuperhőstoposzok, és emlékeztetnek rá, hogy egy eredettörténettel van dolgom. A főszereplő karaktere, a családi dinamika, az iskolai közösségek ábrázolása mind tökéletesen eltalált – Wilson briliánsan ágyazza bele a (kissé Peter Parkeresen) nerdös lányt mind a való világ problémáiba, mind a Marvel szuperhősuniverzumának kontextusába. Alphona pedig gyönyörűen, stílusosan (egy leheletnyit karikatúraszerűen) rajzol, és ami a legfontosabb: Kamala tényleg egy átlagos tinédzsernek tűnik a képeken, nem egy nagymellű, kiglancolt szupermodellnek, aki spontán dögös pózokban kommunikál. Eddig ez messze az év legjobb képregényes debütálása. (Rusznyák Csaba)

msmarvel01int.jpg

She-Hulk #1

Történet: Charles Soule
Rajz: Javier Pulido

Marvel Comics

She-Hulk (2014-) 001-000.jpgA Marvel-univerzumban történő nem konvencionális történetmesélés mindig is a szívem csücske volt, erre nagyszerű példa az Alias Bendistől, az új Hawkeye Fractiontől vagy éppen, hogy témánál legyünk, She-Hulk saját sorozata Dan Slottól. Utóbbi elsősorban a zöld amazon ügyvédi tevékenységére helyezte a hangsúlyt, ahogy interdimenzionális felek közti eseteket próbált megoldani a Goodman, Lieber, Kurtzberg & Holliway iroda Szuperhumán Ügyek osztályán. She-Hulk már John Byrne óta hajlamos volt áttörni a Negyedik Falat, interakcióba lépni a panelekkel, kiszólni az olvasóhoz, Dan Slott szériájában például az iroda alagsorában egy komoly szuperhősképregénygyűjtemény szolgált precedensekkel a jogi ügyekhez. Ugyan az újraindított sorozat (legalábbis az első számban) nem tartalmaz efféle utalásokat, azonban látszik, hogy az író, Soule, gyakorló ügyvéd: Jennifer Walters elsőszámú ellenfele ebben az epizódban Legal, Tony Stark céges jogásza, ütközetük színtere pedig a tárgyalóterem, a vita tárgya pedig egy elhunyt szupergonosz repulzorszabadalma. Dr. Jonas Harrow bűnöző-feltaláló özvegye csak She-Hulkban reménykedhet, hiszen senki más nem mer és nem akar perre menni a Bosszúállók oszlopos tagjával, Földünk sokadszori megmentőjével. A sztori, bár nem túl bonyolult, de hatásos, jó alapötlettel felrázva, de ami igazán egyedi ízt ad neki, az Javier Pulido rajzai. Elegáns stílus, ötletes panelezés, már vizualitásában is élesen eltér a mainstreamben megszokott szuperhősképregényektől, ráadásul nagyszerű színezőt kapott maga mellé: Muntsa Vicente-et, aki legutoljára a Brian K. Vaughan és Marcos Martin által jegyzett Private Eye kapcsán került elő. A sorozatban fel fog tűnni állandó szereplőként Hellcat, de Daredevil és Doctor Doom is tiszteletét teszi a tervek szerint, szóval úgy néz ki, hogy rendszeres olvasó leszek. (Nagy Krisztián)

She-Hulk (2014-) 001-008-horz.jpg

Winter Soldier: The Bitter March #1

Történet: Rick Remender
Rajz: Roldan Boschi
Marvel Comics

wintersoldierbitter01.jpgNyakunkon az új Amerika Kapitány film, ami az Ed Brubaker által (Buckyból) kreált Winter Soldier karakterét hasznosítja, szóval evidens, hogy az ő képregényét is le kell porolni, ha már a Marvel úgyis megint a sorozatújraindításos játékot játssza (ld. Fantasztikus Négyes). Brubaker szériáját egy idő után sajnos kénytelen voltam feladni anno, egyszerűen ellaposodott. Viszont most Rick Remenderrel új életre kel: az író visszaröpíti a cselekményt a hidegháborúba (nem flashbackek formájában, az egész sztori 1966-ban játszódik), és Nick Furyt teszi meg főszereplőnek. (Az IGAZI Nick Furyt, nem azt az Ultimate/mozis verzióról mintázott Nick Fury Jr. közröhejt, amit látva folyton sírnom kell a kiadó teljesen értelmetlen vadbaromsága miatt.) Szóval, igen, a cím ellenére Fury (és társa, Ran) a főszereplő – retcon nélkül nehéz is lenne máshogy megoldani, hisz Brubaker háttértörténete szerint a Winter Soldier ekkoriban a szovjetek agymosott, önálló akarat nélküli szuperkéme volt, aki a The Bitter March első részének végén így értelemszerűen antagonistaként bukkan fel, ahogy a főhősök egy Hydra bázisról menekülnek. Remender kémkalandja egy hófödte hegycsúcsok közt rejtőző kastélyba vezet, amelynek lakói természetesen világuralmi terveket szövögetnek. A hősök harc közben vagány, férfias szövegeket nyomatnak, túllicitálnak egymáson a rosszfiúk lekapcsolásában, üldöznek és menekülnek sítalpon és szárnyakon, ölnek pisztollyal, késsel és lángszóróval… – ja, és van a képregényben egy dögös Hydra csaj is, aki csókolózás közben gyilkos férgek százait okádja partnere szájába. Nyamm. Boschi rajzai mindeközben dinamikusak és oldschoolak, amilyennek lenniük kell. Olyan remek kis ponyva ez, hogy a fal adja a másikat. (Rusznyák Csaba)

wintersoldierbitterint.jpg

2014. február 24.

A felfedező

james_smythe_a_felfedezo.jpgEnnek a könyvnek hat szereplője van, és mind a hat jól meg is hal, beleértve magát a narrátort is.

Upsz. Bocs a spoilerért. :(((

Valójában persze nem lőttem le semmi poént, James Smythe ugyanis ezzel a mondattal indítja regényét:

„Amikor felfogtam, hogy sohasem fogok hazajutni – amikor egyedül én maradtam a legénységből, a többieket a sztáziságyukba dugtam, mint merev, vákuumcsomagolású akciófigurákat –, az első dolgom volt összeírni mindenkit, akit sohasem látok többé, hogy dagonyázhassak a tudatban, hogy pancsolhassak a hiányukban, ameddig csak tudok.”

A főszereplő-narrátor, Cormac Easton ettől még akár életben is maradhatna valamilyen csoda folytán, de az 50. oldal tájékén bekapcsolja az űrhajó önmegsemmisítő funkcióját, onnantól pedig végképp nincs visszaút. A második rész elején aztán hősünk, mintha mi sem történt volna, felébred az űrhajón. A többiek ott fekszenek a sztáziságyaikban, de nem halottak, csak alszanak. És ott fekszik Cormac Easton is. A másik, vagyis a mi Cormacünk, aki már átélte az űrhajó pusztulását, az első sokkból magához térve rádöbben, hogy valamiképpen visszaugrott az időben az utazás kezdetéhez, ahhoz a pillanathoz, amikor az Ishiguro legénysége felébred a sztázisból. Határozottan nem szellem alakban van jelen, hanem a maga fizikai valójában; testén ott vannak az utazás közben szerzett sérüléseinek mementói. De nem akarja (meri) felfedni magát, inkább elbújik és – szó szerint – a színfalak mögül nézi végig azt, amit az események résztvevőjeként egyszer már átélt.

A felfedező kapcsán indokoltan lehetne emlegetni a Gravitációt (lásd: kozmikus magány), a Holdat (lásd: az identitás alapjainak megkérdőjelezése) vagy a Solarist (lásd: küzdelem a feldolgozatlan traumákkal), elsőként még is egy sorozatot kell idecitálni. A témáját illetően a Lost csak áttételesen kapcsolódik James Smythe regényéhez, abban viszont nagyon is hasonlítanak egymásra – az időutazós szálon kívül –, hogy mindkettőben a történetmesélés trükkjei jelentik a legnagyobb attrakciót. J.J. Abrams sorozatának az volt a legravaszabb húzása, hogy az expozícióit (vagyis az alaphelyzet és a szereplők bemutatását) a flashbackek és később a flashforwardok segítségével a végtelenségig nyújtotta.Egy idő után persze nyilvánvalóvá vált, hogy az epizód végi csavarok és a WTF-pillanatok merőben l’art pour l’art jellegűek, és az íróknak fogalmuk sincs, hova akarnak kilyukadni. Az információk kreatív adagolása Smythe-nek is nagyon megy, rá viszont nem lehet azt mondani, hogy öncélúan, hatásvadász módon zsonglőrködik a dramaturgiával és a karakterekkel.

Kezdjük ott, hogy A felfedező, az 50. oldalon bekövetkező mindfuck-fordulat ellenére sem egy túlbonyolított, követhetetlen regény. Az önálló novellának is beillő első részben Smythe szimplán csak elmesélteti a főhőssel az expedíció történetét. Az újságíró-asztronauta először felsorolja, hogy ki hogyan halt meg, aztán precízen, naplószerűen rögzíti a tényeket, az üzemanyag fogyását, az elkerülhetetlen vég közeledését. Közben a szerencsétlenül járt utastársakról, és az otthon hagyott feleségéről is bevillan neki egy-egy kép, de ezek a figurák itt még megmaradnak sablonos mellékalakoknak, és Cormac karaktere se mélyül el különösebben.

A második felvonásban aztán a papírmasé figurák elkezdenek szép lassan megtelni élettel, ahogy a halálból visszatért (?) és az űrhajó falaiban bujkáló Cormac még jobban elmerül a saját emlékeiben, és felidézi az expedíció kezdeteit, a felkészülés hónapjait is. (Ezen a ponton kapunk némi, többnyire találó társadalom- és médiakritikát is.) Kívülről természetesen máshogy – szó szerint más perspektívából – látja az egyszer már átélt eseményeket. Ennek van egy praktikus folyománya: fokozatosan összeáll benne a kép és kiderül, hogy miért haláloztak el utastársai. De nem csak a többieket, hanem 1. Cormacet, vagyis saját magát is figyeli, ami nem csak a helyzet abszurditása miatt letaglózó élmény, de azért is, mert újra és újra szembesülni kénytelen azzal, hogy emlékei mennyire nincsenek összhangban azzal, ahogy kívülről látja a történéseket. Csak most, utólag érti meg, hogy mi volt a motivációja, miért tartotta annyira fontosnak az expedíciót, hogy lemondjon érte mindenről, beleértve az egyetlen, valódi emberi kapcsolatát.

A felfedező tehát, nem meglepő módon, egy belső utazásról szól, mint minden olyan jó sci-fi, amelyben nem a technika, hanem az ember a főszereplő. Cormac olyan helyzetbe kerül, hogy nem tud nem szembenézni saját félelmeivel és szorongásaival, az önanalizáláson, az emlékekben való vájkáláson kívül pedig másra nincs is lehetősége. A felfedező így aztán legalább annyira lélektani (mono)dráma, mint sci-fi, miközben, Smythe könnyed stílusának és dramaturgiai érzékének köszönhetően, izgalmasabb, mint egy akcióthriller.

2014. február 19.
2014. február 7.

GeexKomix 70.

foreverevil05.jpgForever Evil #5

Történet: Geoff Johns
Rajz: David Finch
DC Comics

Magam is meg vagyok lepve, de egyre élvezetesebbnek találom a DC aktuális nagy crossoverét (az első az Új 52 óta, ami egy egész rakás sorozatra kiterjed), a Forever Evilt. Pedig mindaz, amiből kinőtt (jelesül a Trinity War), egyenesen katasztrofális volt, és nem sokon múlt, hogy ebbe az eventbe már bele sem kezdtem, aztán pedig az nem múlt sokon, hogy félbe nem hagytam, ugyanis az első néhány rész nem bizonyult valami acélosnak. Szóval: a Földet megszállja a Crime Syndicate, ami a Justice Leage egy alternatív világbeli, gonosz verziója, a maga aljas Batmanével, Supermanével, Wonder Womanjével és így tovább. Az első támadásuk olyannyira sikeres, hogy lényegében szűk órák alatt eltakarítják az útból a hősöket, és átveszik az irányítást a világ fölött. A DC Univerzum saját gonosztevőinek nagy része felsorakozik mögöttük, kivéve néhányat, akiknek nem fűlik a foguk az idegen uralomhoz – az élükön természetesen Luthor áll. Csapata az ellenálló Batmannal és Macskanővel szövetkezve igyekszik visszavenni a Földet a Crime Syndicate-től, ám nem tudják, hogy annak tagjai nem puszta hatalomvágyból jöttek erre a világra: a sajátjukat elpusztította valami sötét, óriási erő, ami ide is követte őket. A Trinity War mindenféle erőltetett, karót nyelt ősmisztikus baromsága után Johns visszatér az oldschool egyszerűséghez – és visz bele egy ügyes csavart. A világot nagyrészt gonosztevőknek kell megmenteniük más gonosztevőktől, és az író baromi jól bánik ezekkel a karakterekkel. Mind a Crime Syndicate, mint a Luthor vezette ellenállás tagjai jól meghatározottak, mindegyiküknek megvannak a remek pillanatai, néha pedig (mint Luthor és Bizarro groteszkül kedves viszonyánál, vagy Batman realizációjánál, hogy ezeknek a rosszfiúknak most nem fog parancsolni, még akkor sem, ha egy oldalon állnak) Johns kifejezetten kitesz magáért. A jelenleg többnyire silány DC-s felhozatalhoz képest meglepően jól megírt és jól megrajzolt sorozat, ami érezhetően még mindig tartogat meglepetéseket. (Rusznyák Csaba)

foreverevilint.jpg

Adventure Time 2014 Winter Special #1

Történet és rajz: Luke Pearson, Jeremy Sorese, T. Zysk és mások
KaBOOM! Studios

Adventure Time 2014 Winter Special 01-000.jpgUtoljára talán a Cartoon Network kísérletezős kedvű, vérfrissítésre kész időszakában éreztem úgy, hogy itt valami egészen más, több rétegben is élvezhető rajzfilmekbe botlottam: ekkor indult útjának a zseniális Genndy Tartakovsky számos, azóta is időtálló kreálmánya, a Dexter’s Laboratory, a Samurai Jack és a Powerpuff Girls. Sikerült olyan animációs gyöngyszemeket teremteni, melyek gyerek- és felnőttfejjel egyaránt élvezetesek és humorosak voltak: úgy szórakoztatta a kisebbeket, hogy közben folytonosan popkulturális utalásokkal kacsintott ki a szüleikre, és egészen komoly témákkal is foglalkozott. Pendleton Ward valami nagyon hasonlót művelt 2010-ben, amikor sikerült meggyőznie a Cartoon Networkot, hogy adjon esélyt a sorozatának, amelyben a világ utolsó kisfiúja és utolsó kutyája kalandozik egy színes, mesés, fura lakókkal teli világban. Ebből valami olyan sült ki, amire talán senki nem számított, legkevésbé maga Ward: egy posztapokaliptikus, horrorisztikus cukorvilág, ami tele van felderítetlen romokkal, és amiben az utolsó embergyerek hű kutyájával Dungeons & Dragons szerepjátékba illő kalandokra indul. Mind a karakterek, mind a vizuális világ, mind a témák, mind a szinkron telitalálat: Finn ősnemezisét maga Ron Perlman szinkronizálja, az egyik epizód a Holtak hajnalának feldolgozása (szó szerinti dialógusokkal az eredeti, 1978-as filmből), a szexualitás, a halál, a barátság témája minduntalan felmerül nagyon finom, intelligens megközelítésben: mindez egy gyerekműsorban. Ez csak a jéghegy csúcsa, a sorozat mélységeinek feltárása megér egy külön cikket. Ami jelen pillanatban lényeges az az, hogy az Adventure Time! képregényváltozata mindenben hű marad az éppen ötödik évadánál tartó nagyobb testvéréhez: a nagy kiadóktól teljesen független írók és grafikusok a legjobb formájukat hozzák, és szinte lubickolnak rájuk bízott rövidebb-hosszabb történetekben. Gyerekmatiné sosem volt ilyen szórakoztató felnőttfejjel. (Nagy Krisztián)

Adventure Time 2014 Winter Special 01-004-horz.jpg


Rover Red Charlie #3

Történet: Garth Ennis
Rajz: Michael Dipascale
Avatar Press

roverredcharlie03.jpgMár megint valami globális zombijárvány – vagy olyasmi. Az emberek a 28 nappal később, vagy – ha már Avatar és Garth Ennis – még inkább a Crossed sztorijához hasonlóan dühöngő, gyilkos, agyatlan vadbarmokká válnak, a világ pedig annak rendje és módja szerint, szépen csordogál lefelé a vécén. Csakhogy ezúttal Ennis belevisz a történetbe egy jópofa gimmicket: a főszereplő három kutya, Rover, Red és Charlie, akik döbbenten és tanácstalanul nézik, ahogy az „etetők” irtják egymást, és mindent lerombolnak maguk körül. Bár az első két részben is volt vér és gonoszság, az író meglepően visszafogta magát saját munkáihoz, és főleg, saját avataros munkáihoz képest – de a harmadikban csak előbújik a szög zsákból. A főszereplők kiszabadultak a pokollá vált Manhattanből, és az idillinek tűnő vidéken szembetalálják magukat egy bazinagy kutyával, ami hagyján, hogy egy embert tart láncon, de ráadásul, a seggét nyalatja ki vele – és ez nem költői túlzás. Szóval a világ enyhén szólva kifordult magából, és Ennis ezt a maga sajátosan szofisztikált, cizellált, visszafogott módján adja tudtunkra. Egyébként persze rohadtul vicces és beteg az egész, de ennél azért többről van szó: a „kutyával mindent el lehet adni” szabály még a gore-ral zsúfolt apokalipszisre is vonatkozik, így a Rover Red Charlie a szerző tapintható gonoszsága mellett őszintén megható és melegszívű is. A kutyák nagyszerűen kitalált, nemcsak fajtájuk és külsőségeik, de jellemvonásaik mentén is jól megkülönböztethető karakterek, nyelvezetük ügyesen kitalált (ember = etető, víz = splash, hűtő = hideg doboz; bár a következetesség itt-ott csorbul, mert ahhoz képest, hogy pl. a „sziget” szót nem ismerik, a „bitch” használatával igen jól boldogulnak), a kutyaszemmel bemutatott világ pedig részről részbe szépen tágul és gazdagodik. Az meg természetes, hogy a felvetett témák (bátorság, másoktól való függés, a tudatlanság átka és áldása) nyilván jól leképezhetők lennének emberi figurákra is. Michael Dipascal rajzai korrektek, a kutyák realisztikus, egyben kifejező ábrázolása egész jól megy neki, viszont szerencsés, hogy a sztori mostanra kikerült a nagyvárosból, mert annak kaotikusságát csak igen szerényen tudta megjeleníteni. Ez így első (harmadik) blikkre kifejezetten érdekes, szórakoztató és ötletes, mindenképpen jobb, mint Ennis Crossed-ja, ami azóta önálló franchise-zá nőtte ki magát. (Rusznyák Csaba)

roverredcharlieint.jpg

The Adventures of Apocalypse Al #1

Történet: J. M. Straczynski
Rajz: Sid Kotian
Joe’s Comics

Apocalypse Al 001-000.jpgStraczynski 2013-ban indította újra be a saját imprintjét az Image kiadó szárnyai alatt, mely egy nagyszerű (Ten Grand), egy vérszegény (Protectors Inc.) és egy egyenesen pocsék (Sidekick) sorozatot eredményezett. A 2014-es évet nyitó Apocalypse Al könnyed noir komédia, melynek főszereplője a megtévesztő cím és borító ellenére egy tökös magánnyomozónő, Allison Carter, akinek specialitása az elveszett és szabadon kóborló apokalipszisok megtalálása és hatástalanítása. Megbízói jobbára a titokzatos Bizottság tagjai, akik kemény és megbízható aranyérmékben fizetnek, azonban meglehetősen szűkszavúak a munkák veszélyfaktorának részleteit illetően. Allison legjobb barátai zombik, leghatékonyabb informátora pedig Max, a próféta, aki egy pasadenai híd alatt él, és folyamatosan pergő Youtube-csatornája van a jövő eseményeire. Ennek egyetlen hátulütője, hogy így elég kevéssé beszámítható és összeszedett, amikor a segítségét kéri, hogy megtalálja a Kulcsok Könyvével kísérletező mániákust, aki kaput akar nyitni a Pokolba. A sztori kissé olyan, mintha Straczynski görbe tükröt tartana a saját éppen futó másik sorozatának, a Ten Grandnek, de az ügyesen elhelyezett poénok jobbára ülnek, és a hasonló zsánerű The Real Ghostbusters rajzfilmszéria írásán edződött polihisztor úgy tűnik, még képes a megfelelő mederben tartani a hangulatot, a humor egyelőre se nem erőltetett, se nem sótlan. Az első szám alapján, mely jól láthatólag csak egy expozíció a történet velejéhez, nehéz messzemenő következtetéseket levonni, de az új jövevény, Sid Kotian éppen csak átlag feletti rajzstílusa ellenére is egyelőre bizalmat szavazok a meglehetősen nőies külső és férfias belső jegyekkel rendelkező Allisonnak. (Nagy Krisztián)

Apocalypse Al 001-003-horz.jpg

The Twilight Zone #2

Történet: J. M. Straczynski
Rajz: Guiu Vilanova
Dynamite Entertainment

ttz1403.jpgA The Twilight Zone az egyik legjobb dolog, ami valaha történt a televíziózásban, J. M. Straczynski pedig az egyik legjobb író, akinek valaha köze volt az amerikai képregények világához – úgyhogy a kettő összeházasításának elvileg valami kivételes nagyszerűséghez kell vezetnie. Még nem kizárt, hogy így lesz, bár két rész után inkább vannak kétségeim, mint reményeim. A TTZ-nek jópár képregényes inkarnációja volt már, a legkorábbi még 1961-re nyúlik vissza, vagyis alig két évvel az eredeti tévésorozat debütálása utánra. Most a Dynamite Entertainment látott fantáziát benne, hogy újraélessze a franchise comic-változatát, és ehhez rögtön megnyertek két igen jól csengő nevet, egyrészt magát Straczynskit, másrészt a borítókért felelős Francesco Francavillát. (Guiu Vilanova, a sorozat rajzolója kevésbé impresszív fogás, de egész korrektül ellátja a feladatát – ellenben a színezés zavaróan stílustalan). A sztori szerint egy Trevor nevű, dollármilliókat sikkasztó vállalati nagykutya tudja, hogy simlisségei előbb-utóbb napvilágra kerülnek, és hogy elkerülje a végeláthatatlan börtönéveket, felkeres egy olyan titkos céget, ami teljesen új identitást ad neki – nem csak a nevét változtatják meg, de vérét, külsejét, ujjlenyomatait is. Mire végeznek vele, nem hogy az anyja, ő maga sem ismer magára. Csakhogy a vállalat, ami minderre képes, ezután valaki másnak adja az ő „eltörölt” identitását: Trevor hirtelen saját arcát látja a tévében, ahogy nem létező gerincességével felelősséget vállal tetteiért a törvény színe előtt. Csoda, ha ezután kissé összezavarodik? Straczynski kiválóan építette fel az első részt, de a másodikkal megbicsaklik a lendület. Trevor túl erőltetett, mesterkélt, sőt, egyenesen ostoba és hiteltelen körülmények közt válik üldözötté, és ez a fordulat az egész képregényre rányomja a bélyegét. Mindaz a lelki dráma pedig, amiről a sztori a thriller váza alatt szólni akar, és ami igen érdekesnek, izgalmasnak ígérkezik – hogy ti. mi történik, ha azt látod, hogy másvalaki sokkal jobban tudja élni a te saját életedet – egyelőre meglehetősen elnagyolt. Van ebben potenciál, de Straczynskinak bele kell húznia, hogy tényleg legyen belőle valami. (Rusznyák Csaba)

ttzint.jpg

2014. február 6.

Robotzsaru

robocop1401.jpgA kérdés eleve nem az volt, hogy a Robotzsaru-remake egyáltalán bekötheti-e majd az eredeti cipőfűzőjét, mert nyilván nem. Erre senki esélyt sem látott, és jó okkal, ez az ok pedig több az általában amúgyis igaz, „minden remake szar” tételnél. Verhoeven filmje csak ott és akkor tudott úgy működni, ahogy, azaz gondolj bele: a sötét cinizmusából, a velejéig gonosz média- és társadalomszatírájából, a műfajban máig megfejeletlen ultrabrutalitásából mi menthető át reálisan a mai álomgyárba, ami sokkal polkorrektebb, konformistább és gyávább, mint a ’80-as években volt? Én aztán igazán utálom a „régen minden jobb volt” mantrát szajkózni, meg Hollywood is mindig Hollywood volt, 10, 20 és 60 éve is, de attól még a tények makacs dolgok. Szóval a kérdés inkább az volt, hogy ez a remake – ha már egyszer el „kellett” készülnie – legalább önmagában megállja-e a helyét. És bizony meg, még ha elődjével ellentétben nem is fog nyomot hagyni.

Az író és José Padilha, a kiváló Elite Squad 1-2 (ezekről hamarosan bővebben) Brazíliából importált rendezője a fenti stúdióviszonyoknak és a mostani zeitgeistnak megfelelően értelmezték újra az eredeti film történetét és témáit. Könnyű lenne leírni a remake-et azzal, hogy a ’87-esben minden jobban működött (és valóban, kezdve a száraz és tragikus Peter Wellerrel , aki az itteni fináléban cameózik – Joel Kinneman határozottan gyenge utánzat), de Padilha a sztorit, a súlypontokat, a hangvételt és a stílust illetően is eléggé eltávolítja a saját verzióját Verhoevenétől ahhoz, hogy kénytelenek legyünk önálló alkotásként tekinteni rá.

A kaotikus detroiti állapotokat az amerikai külpolitika divatos, de jól előadott, és a cselekmény egészébe intelligensen beleszőtt ostorozása helyettesíti (egy ED-209-es már a nyitójelenetben szitává lő egy iráni gyereket – persze explicitást ne várjon senki), Murphy személyes bosszúja pedig másodlagossá válik az egész országot az orránál fogva vezető, a médiát gátlástalanul felhasználó vállalat mocskosságainak leleplezése mellett. Samuel L. Jackson médiaguruja az eredeti film szatirikus élének ugyan csak az árnyéka, de így is hatásos – Padilhának láthatóan kevésbé van kedve vaskosan kiröhögni a világ működését, mint anno Verhoevennek volt, ő jóval komolyabbra veszi a figurát (persze lehet, hogy külső behatásra - ötletei java részét saját bevallása szerint megvétózták).

robocop1402.jpgA fokozatosan emberi öntudatára ébredő gép motívuma helyett a remake emocionális gócpontjában a címszereplő családjához való, kevésbé katartikus, de szépen végigvezetett viszonya áll – Murphy itt nem hal meg, nem törlik az emlékeit, viszont érzelmeit, emberségét az őt „megmentő”, vagy inkább őt létrehozó OmniCorp vállalat aktuális érdekeinek megfelelően manipulálják. Létezését eleve csak az indokolja, hogy az amerikai nép tart a világ minden pontján (agresszív, szitává lövős) békefenntartást végző harci robotok határokon belüli használatától – csak egy érző, „szerethető”, vagyis emberi terméket tudnának elfogadni. A cég így Murphy segítségével kényszerül eltörölni a gépek rendőri alkalmazását tiltó törvényt, ami potenciális milliárdoktól fosztja meg a részvényeseket.

A főhős tehát még csak nem is az OmniCorp egy „őszinte” tudományos áttörése és forradalmi terméke, hanem pusztán egy marketingfogás, egy eszköz az elzárt pénzcsap megnyitásához. Ennek a vállalati seggfejességnek az origójában Michael Keaton nagyszerűen hozza az elvtelen, de a reagani elődjénél a kornak megfelelően simulékonyabb, szemétláda vezérigazgatót (bár kicsit még így is sajnálom, hogy a korai tervekkel ellentétben nem Hugh Laurie kapta ezt a szerepet). Akcióból nincs túl sok - az agyatlan CGI-parádé vádját nyugodtan lehet ejteni - viszont ami van, az a PG-13-as besorolás ellenére is nyers és vad, Padilha rendezése pedig lendületes és iszonyúan energikus – Hollywood nyert magának egy második filmest Paul Greengrass mellé, aki tudja, hogy kell jól kezelni a kézikamerát. A film legjobb jelenete azonban se nem akciódús, se nem szatirikus. Padilha megmutatja, hogy mi maradt Murphy testéből, és ez a látvány olyan szívbemarkolóan, idegtépően, gyomorforgatóan kegyetlen és horrorisztikus, hogy egyenesen David Cronenberg húsrémálmai sejlenek fel. Azt hiszem, ez nem rossz egy mai blockbustertől.

2014. február 3.

Super Bowl spotok

Míg a fél világ az éjszakai Super Bowl eredményén röhög, mi összeszedjük a szünetekben leadott geekfilmes spotokat: Amerika Kapitánytól Jack Baueren át Pókemberig mindenki kemény ass-kicking módban van. Megjegyzés: egy fél perces reklámidő idén (mint tavaly) 4 millió dollárba fájt a hirdetőknek.

Halálos iramban 8 Need for Speed
Még mindig nem látom sok értelmét ennek a filmnek, annak meg főleg nem, hogy Aaron Paul erre pazarolja magát, de meg kell hagyni, ezt a fél percet faszán összevágták.



A csodálatos Pókember 2
Az új Pókemberhez nem csak két spot érkezett (az első még pár napja), de a Super Bowl alatt felnyomtak a netre egy négy perces sizzle reelt is. Elnézve a trailereket, azt hiszem, Gwen szarban van. A film meg kezd egyszerűen csak "túl soknak" tűnni.


Amerika Kapitány: A tél katonája

Ez ellenben még mindig mocskosul jól néz ki. A félperces spot mellé jött egy teljes hosszúságú, második trailer is, annyi akcióval, ami csak a csövön kifér.

Transformers: A kihalás kora
Őszintén? már meg sem próbálom követni, mi történik. Mindenféle színes fémdarabok röpködnek mindenfelé. Yay! Vagy mi.

24: Live Another Day
London elég szarul fest, de sebaj: Jack Bauer is back (meglettem volna a teátrális üvöltés nélkül a végén).

Monuments Men
George Clooney új filmje nagyon coolnak tűnik, de a tengerentúli kritikusok már szétcincálták. Oh, well...

Csak a rend kedvéért: Pompeii, 3 Days to Kill és Noah Super Bowl trailerek, amiket már pár nappal ezelőtt is meg lehetett nézni.

2013. december 26.

No.6

No601.jpgA vakító napsütésben gyönyörűen ragyogó, makulátlanul tisztán tartott, a legprecízebb feng-shui alapján berendezkedett utópisztikus városok láttán valahogy úgy van vele az ember, mint Józsi bácsi, miután megnézte a Csillagok háborúját: nem hiszi el. Szép, szép, de zsigeri szinten bujkál bennünk egy megfoghatatlan érzés, ami nem enged a minden földi jóval kecsegtető csábításnak. Biztos találkozott már mindenki azzal a bizonyos sci-fi alapvetésnek számító felütéssel, amikor a főhős idilli élete és az ezt biztosító paradicsomi körülmények egyszeriben felborulnak, mert kiderül, hogy valami mégis bűzlik, még sincs minden akkora rendben, és elindulunk egy legtöbbször izgalmas felfedezőútra, hogy rájöjjünk, már megint a hataloméhes, korrupt ember kavarja a lecsót a felszín alatt. A 2011-es év egyik különleges animéje, a No.6 szintén ennek a toposznak terít meg, ám a sötét jövőképes, mátrixos, összesküvéses, titok-a-titokban menüsort nem átall megbolondítani némi homoszexualitással, moralizálással, példabeszéddel és ingujjból előhúzott Gaia-messiással.

A No.6 világa alternatív jövőképet vázol fel: Földünket majdnem tönkre vágtuk a globális háborúkkal, így amikor már csupán hat talpalatnyi, az életben maradásra alkalmas hely marad a bolygón, csak sikerül megkötni a békét és betiltani a hadviselést. A sorozat a helyszínéül szolgáló Hatos Zónáról kapta a címét, ami egy óriási fallal körülvett, ideális társadalmat létrehozó közösséget takar. A Zónát tudósok tervezték meg, mindenkinek van munkája, kap lakást, besorolásától függően. Az elit természetesen a tudományok terén jeleskedő réteget takarja, ők hatalmas, szemkápráztató birtokon élnek, robotok szolgálják ki őket és a többi szokásos huncutság. Főszereplőnk, Shion, már 12 évesen nagy reménységnek számít, minden esélye megvan rá, hogy bekerüljön a Különösen Tehetségesek közé. A város megtervezésében résztvevő anyjával él egy pofátlanul nagy és szép birtokon, ám valahol szíve mélyén elégedetlen.

No602.jpgEgy viharos estén aztán örökre felborul eddigi élete, mert menedéket biztosít egy szökött fegyenc fiúnak, Nezuminek (a neve azt jelenti: Patkány). Nezumi karján lőtt seb, szemében vadság csillog, Shion mégis baráti jobbot nyújt neki – aminek egyenes következménye, hogy a mindent látó Nagy Testvér másnap már lakoltatja is ki a kis családot. Shiont kizárják az iskolából, parkőrként kap állást, anyja pékséget nyit a zsúfolt, teljesen átlagos Elveszett Városnak csúfolt körzetben. Négy év telik el így, aztán egy napon Shion és kollégája egy feketére aszott hullát találnak a parkban, majd a kolléga rövid időn belül csatlakozik a fonnyadtak klubjához, Shion szeme láttára aszalódva feketére, a procedúra végén pedig egy büdös nagy darázs fúrja ki magát a szerencsétlen nyakából. Shiont gyilkosság vádjával a helyi Men in Black a javítóintézetbe szállítaná, ahonnan még senki nem került elő élve, csakhogy az odavezető úton a daliássá serdült Nezumi megmenti, és a falak külső tövében deszkákból és hullámpalákból ácsolt söpredékvárosba viszi, ahol szabadon élheti áram- és központi fűtésmentes életét. Anyja azonban továbbra is a sötét végzet ígéretét hordozó város „foglya”, Nezumi pedig titokzatos múltjából kifolyólag letett esküjének él, miszerint a földdel teszi egyenlővé a Hatos Zónát.

Az első két epizód korrekt tempóban és hangulattal alapozza meg a No.6 történetét, amit ugyan jogosan érhet a „láttuk már” vádja, azonban ezt rögvest elhárítja a későbbi részek szétszórt fókuszálatlansága, a cselekmény- és a szereplőközpontúság Morze-jelekként való váltakozása. Hogy ez szántszándékos húzásnak, vagy szerencsésen elsült ügyetlenkedésnek köszönhető, nem derül ki. A kutya valahol az adaptálás környékén lehet elásva, mert a No. 6 egy bizonyos Atsuko Asano nevű hölgy regénysorozatának előbb mangára, majd animére átültetett változata. A regény első része még 2003 őszén jelent meg, azt követte évente egy újabb kötet, míg a sorozat kilenc részre nem hízott. A rajzfilmesítésben a Bones látott fantáziát, így készült el Kenji Nagasaki rendezésében a 11 részes animeverzió.

No603.jpgA kötetek közti egy év nem kevés idő, pláne ennyi rész esetén, így valószínűnek tartom, hogy a regények különálló részei más és más hangulatot, mondandót tükröznek, ennek eredményeképp a viszonylag rövid futamidejű anime egyes epizódjai már éles kontúrok mentén különülnek el. A 11 rész – sok más animével ellentétben, pl.: Angel Beatz! – pont elég a két, egymás felé talán-talán gyengéd érzelmekkel viseltető számkivetett srác sztorijának elmesélésére, sőt, meg merem kockáztatni, tízbe is belefért volna. Alapvetően jó a cselekményt a karakterfejlődéssel és a szappanoperás világbemutatással felváltva előtérbe helyező felépítés, bár a darazsas mystery plotot a tél beköszöntére hivatkozva parkolópályára tenni, még ha szükséges is, nagyon átlátható trükk. A sorozat közepén felesleges jelenetek követik egymást, amikben röhejes erőfitogtatáson és a Nezumi karakterét körbevevő titokzatosság unalmas és érdektelen sulykolásán kívül érdemi dolog alig történik. Az utolsó két rész deus ex machina-szerű feloldása, a világot megrengető események kvázi hirtelenszerűsége, illetve eme kettőnek a nem kellőképpen, sőt, pongyola módon történt megágyazása hagyott bennem némi elégedetlenséget.

Mindezek ellenére az összkép mégis pozitív. A fal tövében zajló élet bemutatása hangulatos és magával ragadó, még úgy is, hogy a halott pusztaságban élők gazdasági és társadalmi rendszeréről alig tudunk meg valamit. Az egységes képet minduntalan összemaszatolják az új információk és szereplők, ám ezt képes feledtetni a kellemesen felnőttes hangnem, gondolok itt az ex-újságíróra, Rikigára, aki a falon kívül pornóújságot szerkeszt és prostikat csempész be a városba, a felsőbb rétegek beteges ízlését kielégítendő. Az idétlen vígjátékok átkát sajnos nem sikerül teljes mértékben elkerülni, a komikum a Kutyatartó (aki egy lepukkant hotelt üzemeltet, amiben az alvó emberekhez odabújó kutyák szolgáltatják a fűtést éjjelre) és Rikiga személyében időnként a felszínre tör. Szerencsére mind minőségét, mind mennyiségét tekintve a tolerancia-küszöböm alatt maradt, de a kezdetben megütött komoly tónust egyetlen másodperc alatt képes volt szilánkosra zúzni. A humornak nem vagyok ellene, az öncélú idétlenkedésnek annál inkább. Sajnos a japánokra jellemző, hogy egy kicsit nem figyelnek, és máris hajlamosak elmenni a majomkodás irányába (lásd Darker than Black magánnyomozója…).

No604.jpgA No.6 nem csupán ezzel tett próbára. Mivel nem szeretem idő előtt ellőni a poént, ezért bármit nézek meg, a lehető legkevesebbet olvasok el róla előtte. A sorozat kellemes sci-fi alapjába sok minden belefér, és habár nem tiltakozom a shounen ai-k ellen (boy’s love – férfiak közötti romantikus kapcsolat bemutatása; félreértések elkerülése végett: nem pornó, nem öncélú, épp ellenkezőleg, romantikus és érthető módon felépített vonzalmak állnak a középpontban, a fiatal nők zabálják Japánban), azért meglepetésként ért, amikor Shion és Nezumi olyan pillantásokat váltott, vagy épp egymás haját simogatták. Hozzátenném, túlzásba ezt sem vitték, szépen belesimul a történetbe, sőt, Nezumi részéről motivációként szolgál, így aztán a sztorit is előrelendíti.

Miként jellemezhetném egy mondatban a No.6-t? Kellemes gyöngyszem, ami ugyan sem az animáció, sem a történet terén nem magaslik ki, de rövidsége és szerteágazó témái miatt egyszer mindenképpen bevizsgálandó annak, aki szereti a lélekkel és szívvel készült animéket. Soha rosszabbat!

2013. november 29.

GeexKomix 68.

blackscience01.jpgBlack Science #1

Történet: Rick Remender
Rajz: Matteo Scalera
Image Comics

Nem számít, éppen mit csinálsz, bármit olvasol, nézel, vagy akár ha eszel, vagy kefélni készülsz, most azonnal félbehagyod, beszerzed a Black Science első részét, és aztán megköszönöd nekem a tanácsot. Nem kellene meglepődnöm rajta, hogy Rick Remender új képregénye szenzációs, egyrészt mert, hé, Rick Remenderről van szó (gondolom, már mindenki olvasta a Fear Agentet – aki nem, szégyellje magát, épp elég sokszor emlegettük már itt), másrészt meg, mert az Image Comics egyébként is valami elképesztő sikerszériát tudhat magáénak az utóbbi egy-két évben. Kb. hetente jelenik meg egy-két új sorozatuk, és nem egy közülük, baromi jó. Utoljára egyébként a Saga robbant akkorát tavaly, mint most a mindenfelé teljes joggal szanaszét dicsért, és a boltok polcairól pár óra alatt elkapkodott Black Science. Remender vad, gyönyörű, őrült sci-fit írt, ami, hasonlóan a Fear Agent egykori debütjéhez, már az első oldalak után mélyvízbe alámerülő hullámvasútra ültet, és még percekkel a megállása után is kóvályogsz tőle. Grant McKay egy anarchista tudós, aki veszélyes (fekete) tudományt használva, családjával és csapatával párhuzamos világokat fedez fel – pontosabban fedezne fel, ha jutna ilyesmire ideje, miközben kétségbeesetten rohan az életéért. A Fear Agenttel ellentétben a Black Science-ben a komédiának az írmagja sincs meg (a hal- és békaemberek jelenléte ellenére), kemény, eszeveszett tempót diktáló, súlyos tétekkel komolyan dobálózó, lehengerlő sci-fi-kalandról van szó. Az első rész csupa tempó, tempó, tempó, őrült ötletek, fantasztikus helyszínek, hajszál híján való megmenekülések, és Remender a háttérsztorit, a karakterrajzot, vagyis mindent, amitől a képregény ténylegesen életre kel, mesterien ágyazza bele magába az akcióba – nem áll meg dumálni, és magyarázni, amit tudnunk kell, azt menekülés és harc közben tudjuk meg. És a képek… az olasz Matteo Scalera karakteres arcokkal, szuperdinamikus vonásokkal, filmszerű élményt nyújtva dolgozik, de vizuálisan Dean White színvilága a képregény legnagyobb erőssége. Lehengerlő az a „másvilágiság”, amivel a lilás és zöldes árnyalatok lerohanják az olvasót, minden csodálatos, elegáns és eleven. Erről a sorozatról még sokáig, nagyon sokáig fogunk beszélni. (Rusznyák Csaba)

BlackScience01int.jpg

Aquaman #25

Történet: Geoff Johns
Rajz: Paul Pelletier
DC Comics

aquaman25.jpgÚjabb Geoff Johns-korszak ér véget. Ez ugyan nem annyira meghatározó és kiemelkedő, mint az író Green Lanternje volt, de azért így is figyelemreméltó, hogy ebből az elhanyagolt, sőt, alkalomadtán nevetség tárgyává vált, és 2011 környékén már nagyjából senkit nem érdekelt karaktert újra relevánssá, naggyá, fontossá tette. Az Aquaman 25 a mintapéldája annak, hogy kell lezárni egy kétéves sztorifolyamot. Itt van minden és mindenki, ami, és aki számít, összeértek a szálak, lelepleződtek a titkok, világossá váltak a frontvonalak. Az első, a képregényolvasókat anno nem kis meglepetésként ért horrorisztikus sztori lényei, Atlantisz ősi rejtélye, a főhős valódi származása, az őrült király mind erőlködés nélkül, a maguk természetességében fonódnak egymásba, olyan hozzáértő írói kéz alatt, ami bő két évvel ezelőtt, az első oldalaktól kezdve tudatosan építette fel a történetet. Egyetlen apró problémám a lezárással az, hogy lehetett volna kicsit eposzibb, kicsit terjedelmesebb (elbírt volna egy duplaszámot, mint pár hónapja a Green Lantern finise), így, pár oldalba zsúfolva, a végső összecsapásban nem realizálódik annak teljes potenciálja (Paul Pelletier képei kissé generikusak, de a maguk nemében szépek, és elérik a kellő hatást). Viszont Johns szépen kikerekíti a sztorit arra, ami igazán fontos: a szereplők sorsára és érzelmeikre. Így, amikor a főhős elfoglalja az őt megillető helyét, Mera pedig megjelenik az oldalán, és mosolyogva leül mellé, annak, aki az elmúlt két évben végigkövette hányattatásaikat, nem marad el a katarzis. Összességében ez a 25 rész egy nagyszerű történetfolyam egy olyan karakterrel, akivel ezt a legtöbben nem tartották elképzelhetőnek. Johns utódja Jeff Parker lesz – nem lesz könnyű dolga. (PS: a tökéletesen lezárt, kerek sztori végére kár a jövő évi nagy Justice League crossovert (Rise of the Seven Seas) felvezető epilógusért, de ez sajnos manapság a műfaj sajátja.) (Rusznyák Csaba)

Aquaman25int.jpg

Manifest Destiny #1

Történet: Chris Dingess
Rajz: Matthew Roberts
Image Comics

manifestdestiny01.jpgAmíg a Black Science-úthenger át nem ment rajtam, addig a Manifest Destinyt készültem kikiáltani az utóbbi idők legjobb debütjének. És bár így már csak második lehet, a második helyezett meg általában a kutyát sem érdekli, azért igazságtalan volna, ha Remender gyönyörű sci-fi tébolydája miatt nem jutna elég reflektorvény Chris Dingess sorozatára. A XIX. század elején vagyunk az Újvilágban. Jefferson elnök parancsára egy expedíció járja a még ismeretlen amerikai vidéket katonákkal és finoman szólva kétes jellemű zsoldosokkal/bűnözőkkel – valamilyen rejtélyes ellenség felbukkanására számítanak, bár hogy pontosan mifélére, ők sem tudják. De nem várnak hiába. Dingess a felfedezésre váró amerikai vadont köti össze szépen a fantasyvel, avagy mi lett volna, ha a pionírok tényleg egy teljesen más világot találnak, és messze nem csak az indiánok miatt. Az első rész még csak óvatos ízelítőt ad abból, hogy nagyjából mire lehet számítani. A képregény lassan, megfontan építkezik a cliffhanger felé, a fokozatosság, ahogy elejtett szavakból és megjegyzésekből, gyanúkból és kételyekből eljutunk a fantasyvel való tényleges találkozásig, a misztikum egy fantasztikusan erős, egyszerre félelmetes, izgalmas és lenyűgöző érzetét kelti. A füzetvégi támadás ennek megfelelően kivitelezett: hangok, testrészek, majd egy rejtélyes és hatalmas alak sziluettje a Nap ellenfényében (az egyébként is remek munkát végző Matthew Roberts fantasztikus egészoldalas képe), és végül a reveláció. A Manfiest Destiny első száma csupa expozíció, de mesterien tálalva – ez a karakterekre is vonatkozik, a kapitánytól a hadnagyon át (a kettejük közt lévő bajtársi kapcsolat különösen hatásos) az elítélt Jensenig, akivel Dingess az antihős, a gazember és a karikatúra közti határvidéken egyensúlyoz, egyelőre hibátlanul. Apró, de lényeges eleme még a képregénynek az egyik főhős rabszolgája, York – pusztán mert akkoriban a rabszolgaság természetes volt, és Dingessnek, sok pályatársával ellentétben, nem kenyere a múlt idealizálása. A Manifest Destiny képes volt arra, amire egyre kevesebb képregény: meglepett. (Rusznyák Csaba)

manifest01int.jpg
Sex Criminals #3

Történet: Matt Fraction
Rajz: Chip Zdarski
Image Comics

Sex Criminals 003 (2013) (Digital) (Darkness-Empire) 001.jpgRá kellett döbbenjek, hogy Matt Friction (aki számomra a legtúlértékeltebb és –érdektelenebb szuperhősök közül tette szerethetővé Hawkeye-t) még a legpocsékabb kétsoros szinapszisból is ki tudja hozni a maximumot, és még rá is dob egy lapáttal. Mert hát lássuk csak: „Suzie, a könyvtároslány azzal a természetfeletti képességgel bír, hogy ha orgazmust ér el, szó szerint megáll körülötte az idő. Ez rányomja bélyegét az életére, ám egy nap találkozik Johnnal, akit ugyanezzel a képességgel vert meg a sors...” valami romantikus melodrámát ígér, ami egyúttal meglovagolja a soha ki nem apadó szuperhőstémát is. Legalábbis első ránézésre... A szexualitást hasonlóképpen a középpontba állító Sex (kiégett szuperhős visszatér hőstettei korábbi helyszínére, de már csak az extrém szexuális élvezetek képesek valamennyire visszaadni az életkedvét) és a Death Sentence (szexuális úton terjedő, szuperképességeket adó, ám hat hónapon belül halálos kimenetelű betegség „áldozatainak” útja keresztezi egymást) nem sikeredtek különösebben érdekesre, pedig a potenciál (ha!) megvolt bennük. Éppen ezért a Sex Criminalsszal nagyon óvatos voltam, kivártam a harmadik számot a véleményalkotással, és milyen jól tettem! Amivel azonnal zsebre vágott, az a füzet csúcspontja, egy Fractiontől elvárható, vizuálisan és forgatókönyvileg is zseniális jelenet, amikor Suzie egy bárban meghallja kedvenc számát (Fat Bottom Girls a Queentől) és egy csak a fejében létező musicalbetét formájában előadja, miközben a vendégek asszisztálnak hozzá. A szövegbuborékokat és egyben a dal szövegét azonban post-it-szerű sárga jegyzetlapok takarják, melyeken a szerzők elmesélik nekünk hogyan próbálták megvenni a szám felhasználásának jogait és miért nem sikerült nekik. A sztori erőlködés nélkül vicces és szórakoztató, egyszerre coming-of-age törrténet és romantikus vígjáték, olyan, mintha a Malénát keresztezték volna az Amélie csodálatos életével. Ennyire szerethető karakterekkel már régen találkoztam képregényben, Zdarski rajzai nagyszerűen passzolnak a témához, az idősíkok váltakozása és az olvasók megszólítása a szereplők által pedig magabiztos és virtuóz történetvezetést eredményez. Amennyiben valami frissre és másra vágysz, mint amit az utóbbi évek képregényeitől kaptál, akkor semmiképp ne hagyd ki Fraction új szerzeményét. (Nagy Krisztián)

Sex Criminals 003 (2013) (Digital) (Darkness-Empire) 018-horz.jpg

The Wake #5

Történet: Scott Snyder
Rajz: Sean Murphy
Vertigo Comics

thewake05.jpgScott Snyder és Sean Murphy tízrészes horrorát már méltattam májusban, amikor kijött az első rész, és most legfőbb ideje, hogy újra idevéssek róla néhány sort. Mert a sorozat félidőhöz érkezett, és Snyder úgy upgrade-elte a sztorit, hogy az elolvasása után csak nagy bután pislogtam. Oké, az, hogy már az első számban volt egy bakugrás 200 évvel a jövőbe, és 100 ezer évvel a múltba, sejtette, hogy jóval több lesz ez egyfajta Mélység titka/Alien hibridnél, de az azóta megjelent részekben a történet ezen szálai nem nagyon mozdultak előre, úgyhogy kisebb sokként ért az a kártya, amit (és: ahogy!) Snyder az ötödik füzet végén kijátszik. Nem fogok elspoilerezni semmi konkrétat, de az alapján, amit itt látok, a The Wake második fele nagyjából úgy fog viszonyulni az első feléhez, mint mondjuk a Gyűrűk Ura a Hobbithoz. Vagyis, a sztori kirobban a klausztrofób, párszereplős, víz alatti horror keretei közül (Sean Murphy képei fantasztikusan atmoszférikusak, fojtogatóak), és grandiózus, apokaliptikus magasságokba tör. De Snyder előbb még magát ezt a klausztrofób, párszereplős, víz alatti horrort járatja csúcsra. A lények támadása erősödik (most már egy óriás is van köztük, ahogy azt az előző rész cliffhangere felvezette – „goddamn papa fish”), a túlélők kétségbeesetten néznek szembe a rohammal, látszólag semmi esélyük nincs épségben visszajutni a felszínre. Snyder van olyan rohadék, hogy előhúzzon egy látszólagos deus ex machinát, és belebegtesse a szinte varázslatos megmenekülés lehetőségét, csak hogy aztán minden mással az óceán mélyére süllyessze az egészet. Az utolsó oldalak a mindent eldöntő meneküléssel és harccal, a siker és a kudarc keverékével, és a végső tragédiával gyomorszorítóan katartikusak, pedig, ahogy azt a narráció (és Snyder utószava) is világossá teszi: ez még csak a kezdet. Hogy is mondjam csak: kurvára akarom azt a sztorit, aminek ez a szenzációs öt rész még csak a kezdete volt. (Rusznyák Csaba)

thewake05int.jpg

2013. november 25.

Frequently Asked Questions About Time Travel

Frequently-Asked-Question-001.jpgEgy vérbeli geek igen könnyen boldoggá tehető. Ízlése hibátlanul belőhető, vannak bizonyos hívószavak (időutazás, űrlények, jódlizó nindzsák), melyeknek puszta említésére is összefut a nyál a szájában, akár Pavlov kutyájának a csengő hallatán. A született geek hálás fajta is: ha az általa preferált összetevőkből valami halványan szórakoztató keveredik ki, hajlamos túlzó kijelentésekre ragadtatni magát, bármikor kapható egy kis indokolatlan rajongásra. A menthetetlen geek ugyanakkor rendkívül óvatos, gyanakvó típus: ha megorrontja, hogy szívügyének kihasználásával pénzéhes hollywoodi producerek próbálják magukhoz édesgetni, azonnal visszavonul, bezárkózik, és obszcén szavakkal telezsúfolt blogbejegyzések, kommentek formájában juttatja kifejezésre dühét. Mert ugye mindannyian láttunk már olyan filmet, ami annak ellenére volt minősíthetetlenül rossz, hogy combfixes, karatéjozó iskoláslányok harcoltak benne sárkányokkal és óriásszamurájokkal. Ha egy film egyetlen jelenetében előkerül a Han shot first-dilemma, a Firefly és a Star Trek, egyrészről garantáltnak tűnik, hogy az alkotást imádni fogjuk, mert imádnunk kell, másrészt óhatatlanul felvijjognak beépített vészcsengőink: vigyázat, ezek nyilvánvalóan azt akarják, hogy megkedveljük őket.

Három jó barát, az időutazás-mániás Ray (Chris O'Dowd), az egyelőre csak eszement ötletek papírra vetésével tökölő reménybeli író, Toby (Marc Wootton), és az örök szkeptikus Pete (Dean Lennox Kelly) egy Ray számára különösen rosszul alakuló nap lezárásaként kedvenc törzshelyükre látogatnak, hogy némi sör segítségével váltsák meg (úgymond) a világot. A szokványosan unalmasnak induló este hamarosan szürreális ámokfutásba fordul: hőseink Cassie, a szexi időutazó-lány (Anna Faris) kíséretében, a férfivécéből nyíló időkapun át szédületesen őrült, és rendkívül vicces kalandok sorozatába keverednek, amiknek átvészelésében mi más is segíthetné őket, mint kiterjedt sci-fi (bocsánat: science fiction) műveltségük.

faq.jpgAz  alkotás legnagyobb erénye, hogy a filmrajongást nem csupán a szereplők jellemének részeként kezeli, hanem egyenesen arra építi a sztori dramaturgiai fordulópontjait. Az időutazós filmekből tanult szabályrendszer ismerete (ami természetesen pontosan úgy működik, ahogy azt a mozikban láthattuk), valamint a tény, hogy a srácok minimális kétkedést követően képesek elfogadni bármilyen hihetetlen helyzetet, a geekséget a túléléshez elengedhetetlenül szükséges képességé emeli, nem csupán hasznavehetetlen, bohókás hobbiként mutatja be. A készítők láthatóan ismerik a közeget, a történet egyes elemeit talán nem túlzás önvallomásként értékelnünk, ezért aztán úgy képesek megszólítani nézőiket, hogy közeledésüket haveri gesztusként értékelhessük, ellenállhatatlan késztetést érezzünk egy sör társaságában leülni a szereplők asztalához, és egyetértően bólogatni kijelentésik hallatán. Tökéletesen meg tudom érteni például annak problematikáját, milyen nehéz olyan lányt találni, akivel el lehet beszélgetni az időutazásról, még sincs tele piercingekkel, illetve nekem is támadt már olyan korszakalkotónak gondolt filmötletem, aminek prezentálásakor környezetem tagjainak értetlenkedő pillantásaival (rosszabb esetben harsány röhögésükkel) kellett szembesülnöm. 

A történet során hőseink legvadabb feltételezései is igazolást nyernek, sőt, újabbakkal bővülnek, a valóság könnyedén rácáfol elszabadult fantáziájukra. Az időutazás természetéből fakadó ellentmondások (pillangó-hatás, nagypapa-paradoxon) mindegyike kitárgyalásra kerül, a témát talán a teljes (egyébként elegánsan megidézett) Vissza a jövőbe trilógia sem járja körbe ilyen alapossággal. Bár a hiánytalan befogadáshoz kétségtelenül szükséges némi jártasság a fantasztikum világában, a sztori könnyedén követhető, sőt, "kívülállók" (hadd ne mondjam: normális emberek) számára is kifejezetten élvezhető.

faq4.jpgMint a filmben is elhangzik: a legfontosabb a jó forgatókönyv. Hazánk amatőr filmkészítőinek (különösen a "magyar zombifilm"-ként reklámozott Afterparty stábjának) ezúton ajánlanám figyelmébe: ékes példaként szolgál arra, hogy a minimális költségvetés ellenére hogyan lehet kiváló szórakozást nyújtó, egyedi, ötletes mozit gyártani. Nem kellenek látványos helyszínek, drága díszletek, szédítő látványorgia, csak kreativitás és elhivatottság szükségeltetik, azok pedig ingyen vannak, értékük azonban felbecsülhetetlen. A FAQ About Time Travel soha nem lesz legenda, hivatkozási alap, de meg sem próbál annak mutatkozni, ily módon válik végtelenül szerethetővé. A befejezés folytatásért kiált, ami talán a rendező, Gareth Carrivick sajnálatosan korai halála miatt sem valósulhatott meg. Csak remélni tudom, hogy valakinek előbb-utóbb eszébe jut tovább vinni a projektet, van még benne potenciál, értő kezekben akár kiváló tévésorozat is válhatna belőle. 

A Galaxis útikalauz trilógia rajongóinak kötelező néznivaló (bár ők nagy eséllyel látták már) mindenki másnak "csupán" erősen ajánlott. 

2013. november 24.

The Day of the Doctor

Doctor-Who-Day-of-The-Doctor-Preview.jpgNem tudom, hogy vannak vele a Kedves Olvasók, de a magam részéről rohadtul utálom, amikor valaki a szülinapi buli közepén feláll és közli az ünnepelttel, hogy a csokitorta ehetetlenül száraz, a pezsgő olcsó és túl sokáig volt a hűtőben hagyva, valamint az összegyűlt barátok-ismerősök egytől-egyig ostoba fajankók. Nos, most így érzem magam ebben a pillanatban, ahogy éjfél tájt nézem a várost és szeretnék nagyon-nagyon lelkesedni. Mert a  The Day of the Doctor nem hogy az év de az évtized legjobban várt Whoviánus eseménye. És azt kell mondjam, nem lett jó. Vagyis…

Talán. Nem tudom. Hogy egy pár sorban összeszedjem azoknak, akik csak véletlenül kattintottak ide, nos a Doctor Who - az újkori sorozatot rendkívül elborzasztó Ki vagy, Doki? címmel sugározták Magyarországon - egy kultikus angol sci-fi sorozat, amely eredetileg 1963 és 1989 között futott, majd egy 1996-os tévéfilmet kivéve 2005 óta létezik ismét. Immáron a 11. színész, Matt Smith alakítja a titokzatos, kétszívű, térben és időben bóklászó 1200 éves gallifrey-i Time Lordot. És ugye most a héten volt az első adás 50. évfordulója, hivatalosan is a leghosszabb ideje futó sci-fi sorozatról van szó. Hogy mégis mekkora hatása lenne egy fillérekből összerakott, fél órás részekből és gagyi trükkökből álló műsornak? Nos mondjuk hogy enélkül nehezen létezne kortárs sci-fi irodalom úgy en block. Merthogy Neil Gaimantől Douglas Adamsen át számtalan szerzőt ihletett-foglalkoztatott a sorozat - és fogadok, hogy ez nem fog változni. De akkor mégis mi a bajom ezzel a 76 perces tisztelgéssel?

p01lhlkk.jpgTalán az, hogy egy kicsit sok volt az elmúlt hét. Azt el kell ismerni, a BBC kitett magáért, már ami a hírverést illeti - a visszaszámlálás utolsó pár napján úgy éreztem hogy lehetek akármennyire elhivatott rajongó, ez még nekem is sok. (Zárójel: a Magyar Televízió vagy mi - éppen nem tudom hogy hívják a magyar közmédiát ebben a percben - legalább most, így utólag megnézhetné, hogyan is néz ki, amikor egy saját gyártású műsort úgy istenigazából “eladnak”, hogy ezzel a csúnya, mocskos, imperialista kifejezéssel éljek. Zárójel bezárva.) Az, hogy a BBC oldalán minimum volt napi egy cikk főoldalon, ami a Doctor Who-val foglalkozott volna (a klasszikus “Így készült a sorozat 1963-ban”, “Így készült a sorozat 1973”-ban jellegűek mellett a “Milyen hatással volt a Doctor Who a XX-XXI. század Nagy Britanniájára?” “Miért akar mindenki Daleknek öltözni Halloweenre?”) jelezte, hogy itt bizony minden rovat mozgósítva lett. Készült egy dramatizált “így készült a Doctor Who” is Mark Gatisstől (An Adventure in Time and Space, kritika később), legalább két újabb “Ilyen volt az eddigi tizenegy Doktor”-féle beszélő fejes dokumentumfilm. A közösségi oldalakat sem kímélték a gyakornokok, akik napi ötször frissítették az összes karakter/színész oldalát, és a gebin-twittergazdák is három műszakban ontották a kép-szöveg-hang anyagot. “Talán ez a bajod” mondom magamnak “Hiszen hónapok óta mindenki erre készül hogy milyen jó lesz.”

Talán az, hogy április óta a két legnagyobb hír a The Day of the Doctor-ral kapcsolatban az volt hogy a 10. Doktor, David Tennant vissza fog térni. Ne értsenek félre, szerettem őt is - és minden hivatalos felmérésben még mindig ő a legnépszerűbb Doktor - de hogy azért van benne, mert a rajongók azt akarják, az még nem jelenti feltétlenül azt, hogy helye is van a történetben. Mert én még mindig nagyon esetlegesnek látom, hogy pont rá esett a választás - jó, jó, tudom, Christopher Eccleston, a 9. Doktor, akit én nagyon akartam, hiszen számára lett volna fontos ENNEK a történetnek a végkifejlete, nem vállalta, vagy valami. És ott van a The Night of the Doctor, a kb. egy hete felpakolt előzmény-rövidfilm-klip, amelyben végre kiderül, mi lett a 8. Doktorral, Paul McGann-nal - na ez totálisan hiányzik a film elejéről. Kár, szerintem sokkal nagyobbat ütött volna, ha ezt pont nem lövik le így. Szegény Paul McGann, akinek lehetősége sem volt arra, hogy legalább egy nyomorult évadot végigjátsszon Doktorként. “Akkor az a bajom, hogy nincsenek benne az összes régi Doktorok.”

Dw413DJh.jpgTalán az, hogy ugyan végül is mindegyik Doktor tiszteletét teszi, sőt, van egy számomra szívet melengető rész a végén, de ettől eltekintve nincs meg benne a 10. évforduló (The Three Doctors) vagy a 20. évforduló (The Five Doctors) bája, bár ugye ez utóbbiban az Első Doktort az eredeti színész, William Hartnell 1975-ös halála miatt Richard Humdall játszotta. Ne értsenek félre: Matt Smith, David Tennant és John Hurt nagyszerűen elvannak hármasban, a párbeszédeik viccesek meg minden. El is gondolkodtam, vajon mi a bajom mégis… aztán rájöttem: ez a Különleges Kiadás - mert hogy epizódnak nem nevezhető, viszont önálló filmnek sem - igazából nem az ünneplést szolgálja. Hanem azt, hogy most, amikor küszöbön áll egy újabb váltás - hiszen Matt Smith a karácsonyi epizódban fog utoljára csokornyakkendőt kötni - ezzel kívánják mintegy “megismertetni” egy újabb közönséggel a Doctor Who világát. Új piacok kellenek - ennek is szólt a világon mindenütt egyszerre szervezett mozis-3D-s vetítés. Ergó minden más ennek volt alárendelve. És látszik, hogy a sorozatrészekkel ellentétben ide bőségesen jutott pénz, mert a csatajelenetek szenzációsak. Mindig élmény látni a Doktort Dalekek ellen küzdeni, de felrobbanni látni néhány tucatot - az azért nem rossz. “Talán ezért nem tetszik annyira. Hiszen nem lehetett tele mindenféle belterjes sztorival, mert az elvette volna a közönség nagy részének a kedvét.”

DOCTOR-WHO-50TH-ANNIVERSARY_THE-DAY-OF-THE-DOCTOR_12.jpgTalán az, hogy ugyan volt benne egy csomó apró finomság, amit értékelhetünk - a nyitókép például majdnem egy az egyben idézi a legelső részt, és a jelenlegi “társ”, Jenna-Louise Coleman ugyanabban az iskolában tanít mint a legelső sorozat “utastársai” ötven évvel ezelőtt. Vagy a klasszikus “frigyládás” képsorok, ahogy egy csomó Doctor Who relikvia sorakozik a polcokon a Tower alatti titkos UNIT bázison. Vagy a Zygonok visszatérése így huszonsok év után. Nem veszem ide Ingrid Oliver csíkos sálját mint Negyedik Doktor utalást, mert az annyira átlátszó mint Kelet-Uganda Közbeszerzési Értesítője. Viszont ezek mellett az apróságok mellett - amelyek ismerete nélkül is szerencsére érthető minden - a legnagyobb bukó maga a történet középpontja. Emlékeznek, mi történt Kandorral? Na, valami hasonlót kell elképzelni. Gallifrey sorsa ugyanis a Doktor jellemének alapvető jellemzője volt - legalábbis eddig. Mostantól viszont a Doktornak határozott célja van, és ez nem biztos, hogy garantálja a hosszú életet, legalábbis képernyőn.

Nem tudom. Abban biztos vagyok, hogy ez nem Steven Moffat legjobb írása. Abban is biztos vagyok, hogy velem együtt lesz egy kicsi, de hangos kisebbség, aki savazni fogja őt ezért - és nem szeretnék ebbe a társaságba keveredni, mert nem vagyok csalódott. Csak egy picit. Viszont biztos vagyok abban is, hogy sokan imádni fogják, remélhetőleg még többen beleszeretnek ebbe a figurába és sorozatba. És ha létezik frencsájz ma a világban, amit azért érdemes követni - nem beszélve a csokornyakkendő és a fez kúlság-faktoráról - akkor az ez, talán még azon az áron is, ha a The Day of the Doctor inkább ügyes marketing-termék mintsem a korábbiakhoz szokott mély, drámai sci-fi.

2013. november 20.

Paletta 1.: A Boros-Szikszai alkotópáros

Boszi00.jpg(Most induló sorozatunkban a vizuális képzőművészetek olyan nagyjairól készítünk portrét, akik kimeríthetetlen fantáziájukat képekbe, festményekbe, illusztrációkba és grafikákba öntve kápráztatnak el minket, és ezzel valamilyen formában a Nagy Geek Képet gazdagítják. A betekintések nyilván nem panoráma jellegűek, ám arra – reményeink szerint - kiválóan alkalmasak, hogy látókört szélesítsenek. Mielőtt kifogynánk a képes frázisokból, csapjunk is bele a lecsóba, oppárdon, a festékes vödörbe. Első alkalommal alaposan beizzítjuk a motorokat, és nem egy, hanem rögtön két művészt mutatunk be, akik ráadásul magyarok, méghozzá a szakmán belül és kívül is nagy elismertségnek örvendenek.)

Boros Zoltán és Szikszai Gábor, vagy ahogy többen ismerik őket, Boros-Szikszai (bennfenteseknek BoSzi), egy olyan különleges alkotópáros, akik Magyarországon egy egész korszakot határoztak meg, hihetetlen méretű munkásságuk pedig eljutott azokhoz is, akiknek halvány fogalmuk sincs róla, kit vagy mit takar ez a név. Jellegzetes stílusban készült képeik számtalan könyv- és magazinborítóról, plakátról, játékról, vagy kártyáról köszönnek vissza. Kötve hiszem, hogy lenne olyan ember kicsiny országunkban, aki ne látott volna életében Boros-Szikszai festményt.

Boszi02.jpgA világ szeme című könyv borítója (Az Idő Kereke sorozat) - félig kint, félig bent: a kinti hideg és a benti meleg színek összecsapása

A két művész már a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában megismerkedett, onnan mindkettejük útja egyenesen vezetett a Képzőművészeti Főiskolára, így nincs mit csodálkozni azon, hogy mennyire egybeforrt a stílusuk. Belépőjük a geek világba egy Galaktika-borító volt, amit pár másik és néhány illusztráció követett. Emellett szorgalmasan készítették az akkor még bevett szokás szerint lemagyarított moziplakátokat, így amikor a kilencvenes években belendült a sci-fi és fantasy zsáner, és szükség volt egy borítóra, nem volt kérdéses, hogy kikre essen a választás - ugyanis nagyon kevés regény jelent meg eredeti, átvett borítóval, sőt, a már akkor is hasító filmes frencsájzokra épülő, saját gyártású könyvek egész sora látott napvilágot (hiába no, a magyar ember mindig feltalálja magát). Ezek aztán természetüknél fogva eleve igényelték a jól ismert karaktereket megformázó színészek borítón való szerepeltetését, így kerülhetett Schwarzenegger egy Alien regény elejére.

Boszi01.jpgKiálts farkast - a leghíresebb magyar cyberpunk regény borítója és az áll-leejtő részletességgel kidolgozott háttér

A művészpáros az esetleges külföldi munkákon felbátorodva úgy döntött, próbát tesz az észak-amerikai ringben is, próbálkozásukat pedig siker koronázta: a Wizards of the Coast épp akkoriban végzett ráncfelvarrást a világhírű Magic: The Gathering gyűjtögetős kártyajátékán, és teret engedett a két magyarnak, akik be is bizonyították, érdemesek rá, hogy világméretű porondon legyen a helyük. A Magic-játékosok körében osztatlan sikert arattak, munkájukat a szakma 2006-ban a Chesley-díjjal ismerte el (ez a legjobb játékillusztráció díja, a Blazing Archon című képükért kapták).

Boszi05.jpgA híres-nevezetes Blazing Archon - egy apró kártyalapnyi tüzes szemkápráztatás Chesley-díjat ér

„Ha egy üzlet beindul…”, szól a mondás, ami Boros és Szikszai esetében egész pontosan azt jelentette, hogy a Magic mellett a World of Warcraft gyűjtögetős kártyajátékhoz is nekiláthattak illusztrációkat készíteni. A Spectrum évkönyvébe bekerülni szintén nem kis dolog, a fantasztikus témájú művészeti munkákat felvonultató kiadvány az egyik legjobb szakmai ajánlólevél. Az amerikai piac azonban nem tud mit kezdeni az alfától ómegáig minden munkafázist maguk végző művészekkel, így a specializálódás oltárán feláldozva kettősüket, Boros Zoltán és Szikszai Gábor két évvel ezelőtt úgy döntött, ennek a felállásnak ebben a formában egyelőre vége, egyikük az USA keleti, másikuk a nyugati partjára költözött (persze családostól). Boros Zoltán szabadúszó illusztrátorként azóta többek között a negyedik kiadású Dark Sun könyveit (egy nagyon sikeres és egyedi szerepjáték világ) és a Magic kártya Return to Ravnica nevű szettjét gazdagította, Szikszai Gábor pedig concept artistként legutóbb az EverQuest online szerepjáték készülő új részéhez, a Nexthez rittyentett egy csodaszép háttérképet. Az együtt töltött munkaéveknek köszönhetően rajzstílusuk szinte összeforrt, nagyon nehéz különbséget tenni a két művész egyéni alkotásai között - holott elmondásuk szerint a kézzel való rajzolásban, a kompozíciókban, a dinamizmusban Boros Zoltán, a digitális festésben, a színek életre keltésében pedig Szikszai Gábor jeleskedett.

Boszi08.jpgGreg Bear: Moving Mars című regényének német nyelvterületen megjelent verziójához készült borító - olyan valóságos, hogy szinte a lány után iramodnánk (ebben javarészt a festés a ludas)

Stílusukat tekintve képeikre legjellemzőbb a pasztelles-fémes színvilág, a valósághű textúrák: akár az életben, úgy csillan a fém, a karakterek ruháinak súlya érezhető, a tűz lobogása szinte vakít, a füst eszméletlenül „szép”. A részletek tisztán kivehetőek, nem sallangosak, a barokkos túldíszítettség helyett inkább a funkcionális díszek dominálnak (a páncél nem csupán ott van az alakon, de látszanak az azt rögzítő övek és csatok). Az árnyékok kellemesen mélyek, ám szerepük itt véget is ér, a kontrasztot döntő többségében a színek adják, amiket a két művész remek érzékkel használ.

Boszi03.jpgItt aztán van minden: káprázatos égbolt, futurisztikus épületek, fény-sötét játék és elképesztően részletes ablakkeret

A fény és a színek hol szemkápráztató kavalkádban tombolják ki magukat, hol jéghideg mozdulatlanságra kárhoztatva borzongatnak. Emberalakjaikon szigorúan betartják az arányokat, sehol nem látunk példát kilengésre, a valósághű ábrázolás első számú prioritásként jelenik meg, ennek köszönhetően a fegyverek, a gépezetek mind-mind azt az érzetet keltik, hogy akár mi magunk is használhatnánk azokat (ami a sci-fi témáknak terít meg alaposabban, mivel a két művész saját bevallása szerint jobban vonzódik a science-fictionhöz, mint a fantasyhez). Kivétel ez alól a World of Warcrafthez készült képek, ám ott alapkövetelmény a jellegzetes rajzfilmes stílus visszaadása.

Boszi07.jpgMegy a cartoonish-style is - World of Warcraft kártyajáték

Nőalakjaik ehhez mérten nincsenek extrém méretekkel eltúlozva, sőt, a mértékletesség kifejezetten jó táptalaja a szépségnek – mivel nem a lufinyi dudákra összpontosítanak, képesek úgy visszaadni egy-egy nőalakot, hogy annak esetenként kisugárzása van, nem csak piszokjó segge. Kompozícióik karakter-központúak, a borítófestés „szakbarbársága” miatt képeik zömén a dinamizmus visszafogottan ábrázolt, ezt a sort a kártyaillusztrálás szakítja csak meg. Az általuk rajzolt sziklák olyan jellegzetesek, hogy fantasy képeiket ezekről ismertem fel a legkönnyebben.

Boszi04.jpgM.A.G.U.S., Sárkányháború, és egy formás hátsó - mi kellhet még egy ifjú kalandozónak?

A hátterek gondos aprólékossággal kimunkáltak, de sosem túlzsúfoltak, nem veszik el a fókuszt a főalaktól. Az épületek a járműveknél megismert realista törekvésnek esnek áldozatul, de milyen jól teszik, hogy hagyják magukat pőreségükben megfesteni: indokolt esetben oly mértékű kidolgozottság figyelhető meg egy-egy városi háttért használó képnél, ami már-már a pofaleszakadás jelenségét súrolja. Sőt, tudjátok mit - át is lépi. Itt bizony nincs kecmec, leheletnyi művészi vénával megáldott kölykök ezrei sóhajtoztak a Boros-Szikszai képek láttán (nyilván másféle képek feletti kisóhajtozás után), magukban mantraként ismételgetve, hogy "bárcsak így tudnék rajzolni..."

erion01.jpgYnev-i All-Starz gála, hol másutt, mint Erionban, a Kalandozók Városában - ugyan nagy tolongás nincs az utcákon, de a lényeg és a hangulat egyből lejön

Mert nyilván van, aki falra mászik a Boros-Szikszai képektől, ám ízlésről nincs értelme vitatkozni, az mindenkinek olyan, amilyen – a tények, és ez esetben a rajzkészség, a nagy betűs Tálentum azonban már más tészta. Boros Zoltán és Szikszai Gábor érdeme a magyar művészet területén vitathatatlan, több, mint 1000 alkotásuk látott már napvilágot, legyen az Pepsi-plakát vagy biztosítós falinaptár, annak idején soha nem tudhattuk, mikor botlunk bele a képeikbe. Ezúton is kívánok a művészuraknak még sok-sok kreativitással teli évet!

Boszi06.jpgArany élet, arany napfény - gyönyörűek a színek, az ing gyűrődése hibátlan, minden a helyén (na de whiskeyt konyakos pohárból?!)

(A cikkben látható összes kép az alkotópáros honlapjáról származik: www.boros-szikszai.com)

2013. november 18.

Az éhezők viadala: Futótűz

catchingfire00.jpgAz elmúlt évek nagy young adult hisztériájának szinte teljesen sikerült elkerülnie engem, aminek persze egyik fő oka alighanem az, hogy már jó ideje nem vagyok „young adult” – bár amikor az voltam, akkor sem efféle könyveket és filmeket szerettem, de ez más kérdés. A lényeg, hogy ezzel, és a meglehetősen langyosra sikeredett, összecsapott első résszel együtt véletlenül sem gondoltam volna, hogy majd pont a Futótűz lesz az egyik, ami gyújt egy kis fényt az idei év többségében silány blockbustereinek sötétségében. Márpedig ezt tette. Ez a film sokkal jobban felépített, komplexebb, izgalmasabb, és érzelmileg hatásosabb, mint az elődje – minden szempontból köröket ver az Éhezők viadalára (meg az idei hollywoodi mezőny nagyjára is).

Katniss és Peeta győzelme a hatalmasok által vasmarokkal uralt jövőben nem volt következmények nélküli. Az emberekben reményt ébresztett, márpedig a remény egy diktatúrában veszélyes dolog – veszélyes magára a diktatúrára. Az elnök igyekszik számára kedvező mederbe terelni az eseményeket Katniss-szal, de az ezt szolgáló, minden kerületet érintő győzelmi körúton a lány egyre dühösebbé és frusztráltabbá válik, ahogy tanúja lesz a hatalom kegyetlenségének. Miután a körűt kudarcba fullad, az elnök az új játékmesterrel egy új tervet dolgoz ki: a 75. Éhezők viadalában a korábbi győztesek mérkőznek meg egymással. A cél Katniss egyre növekvő mítoszának lerombolása.

A Futótűz után az első rész egy langyos prológusnak hat, aminek csupán annyi volt a célja, hogy a folytatás építhessen az abban lefektetett karakterekre és szituációkra. De nem lehet a minőségbeli különbséget mindössze azzal magyarázni, hogy itt már semminek a bemutatásával nem kellett tökölni, így az íróknak szabadabb kezük volt. Az igazság egyszerűbb: sokkal jobb a forgatókönyv. Simon Beaufoy (128 óra, Gettómilliomos) és Michael „majdnem én írtam a következő Star Warst” Arndt (A család kicsi kincse, Feledés), jól gazdálkodnak a 140 perc körüli játékidő minden pillanatával, megtalálják és fenntartják azt a kényes és fontos egyensúlyt a személyes dráma, az akció, a társadalomkritika és a szerelmi szál(ak) közt, amit az előzmény cirka fél óra után menthetetlenül felborított.

Sokkal izgalmasabb a vezérmotívum is, ami végigfut a filmen: az első rész kínosan kiszámítható „ki éli túl” játéka helyett a rendszer elleni lázadás lehetőségén van a hangsúly, és azon, hogy ennek a lázadásnak ára van, amit a rendszer kegyetlenül megfizettet. És messze nem csak azzal, hogy ismét élethalálharcra kényszeríti a szereplőket, ők ugyanis az árat még a film utolsó perceiben is törlesztik, méghozzá keményen (feldobva a labdát a duplarészes trilógiazárlatnak).

A Futótűz megtartott mindent, ami jó volt az Éhezők viadalában (a főváros dekadenciája, a kiváló szereplőgárda, élen a mindenhogy – és mindenhonnan – csodálatos Jennifer Lawrence-szel), kidobta, ami nem működött, és hozzáadta a maga értékeit. Nem utolsósorban Francis Lawrence-t, aki sokkal jobban, elegánsabban, hatásosabban rendez, mint elődje, úgyhogy elfelejtheted a rázkódó kamerát, a hektikus vágást, ténylegesen látni fogod az akciókat, és még szar CGI-mutánsállatokat sem kell elviselned.

Az sem utolsó szempont, hogy a mainstream amerikai filmgyártásnak végre van egy markáns, határozott, magáért és társaiért kiállni képes fiatal hősnője, akire, szemben nem egy kortársával (hadd ne mondjam, hogy Twilight), bátran felnézhetnek a tinédzserek, mint abszolút pozitív példára.

2013. november 5.

Végjáték

endersmovie0.jpgKorrekt kis film ez.

A legnagyobb baja az, hogy Orson Scott Card Végjáték (Ender’s Game, a fordítót csókoltatom) című könyve alapján készült, ami annyival, de annyival több „korrektnél”, amennyivel egy interplanetáris háború több két ötéves kölyök homokozóbeli civódásánál. A Végjáték (évtizedek óta húzódó, alakuló) filmadaptációja ne legyen „korrekt”. A „korrektség” a lehető legrosszabb, ami történhetett vele. Bizonyos szempontból jobb lett volna, ha egy lenyűgöző kreatív katasztrófába torkollik (mint Lynch Dűnéje: borzalmas, de közben lüktet benne a gigászi ambíció), az legalább emlékezetes lett volna. A Végjáték e helyett ilyen kis helyes, polírozott, komfortos, szakmai profizmussal gondosan teletömött, de abszolút bátortalan, audiovizuálissá konvertált regénykivonat, a „kötelezők röviden” mozgóképes megfelelője.

A regénnyel szembeni kisebb-nagyobb atrocitásokkal egy egész cikksorozatot meg lehetne tölteni, hiába követi Gavin Hood író-rendező forgatókönyve többé-kevésbé hűen az eredeti történetet, amiben briliáns gyerekeket kőkemény módszerekkel képeznek ki egy pusztító idegen faj elleni háború megnyerésére.  A problémák gerince az egyszerűsítés, és főleg, a finomítás: Card minden húzósabb sztorielemét, karakterrajzát, kérdésfelvetését, legyen szó akár Ender természetéről, a gyerekgyilkosságokról, az izgalmas és kényelmetlen morális komplexitásról, megdolgozták és felvizezték, hogy könnyebben csússzon a popcorn mellé. A végén ráadásul elkapkodják a katarzist, és jut egy-két kifejezetten kínos pillanat is – azt a bizonyos könnyletörlést egyszer még biztos lenyúlja magának Spielberg, olyan pofátlanul giccses. (De legalább a szerelmi szálat megspórolták, köszönet az élet aprócska örömeiért.)

Azért a Végjáték emocionális intenzitásából valamicske így is átjön, a színészek Butterfieldtől Fordon át Kingsley-ig kivétel nélkül remekelnek, néhány vizuális öltet (mint a hangyok rajzásszerűen támadó flottája, vagy az egyébként fájdalmasan kevés csatatermi jelenet) kétségkívül hatásos, sőt, emlékezetes, és a sztori fordulatait is többnyire működőképesen vitték vászonra. Kellemes néznivaló, leköti az embert, de lefogadom, hogy a hiányérzet nem csak azokban fog motoszkálni megtekintés után, akik ismerik az alapanyagot.

A stúdió egy új, nagy, pofátlanul sok pénzt fialó franchise vágyálmát dédelgette ezzel a filmmel, és azt most hagyjuk, hogy a „meh” kategóriába eső, 28 milliós nyitóhétvége után legfeljebb egynél kevesebb pezsgő pukkanhatott a fejesek irodájában. A lényeg ugyanis, hogy a Végjáték efféle pozicionálása sajnos pont arra volt jó, hogy mindenkinek nagyjából egyformán csalódást okozzon. Egyik oldalról a film messze nem olyan gondolatébresztő, provokatív és komplex, mint amilyen lehetne, mint amilyennek lennie kéne, másik oldalról az a néhány – egyébként viszonylag ügyesen – sztoriba ágyazott csatajelenet messze nem olyan látványos, hogy felvegye a versenyt az idei év bármelyik 200 milliós pusztításpornójával. Nyilván nem utóbbira, hanem előbbire kellett volna gyúrni, csak úgy meg nehézkes tömegfilmet csinálni.

A korrekt kis Végjáték két szék közt a pad alá esik, majd a padot magával rántva lebukdácsol a pincébe.

Tovább a múltba