western

2018. szeptember 14.
2018. február 25.
2018. február 11.
2018. február 1.
2017. augusztus 6.
2017. július 30.
2017. július 15.
2016. december 10.
2016. október 24.
2016. szeptember 28.
2016. szeptember 19.
2016. szeptember 4.
2016. június 2.
2016. május 10.
2016. április 20.
2016. január 3.
2015. november 5.
2015. október 26.
2015. október 21.
2015. szeptember 29.
2015. szeptember 25.
2015. augusztus 14.
2015. július 19.
2015. július 17.
2015. június 26.
2015. június 2.
2015. május 19.
2015. április 27.
2015. március 25.
2015. február 2.
2014. december 1.
2014. november 18.

A Délibáb eddig az elmúlt évek legnagyobb magyar bukása

delibab1-isaac

Hajdu Szabolcs, a Bibliothéque Pascal rendezőjének új filmje, az alföldi rabszolgatelepen dolgoztatott fekete focista westernelemekkel átszőtt történetéről szóló Délibábot 24 moziban vetítették, és csak 900-an látták a múlt hét végén. Így ez lett az utóbbi évek legrosszabbul induló magyar filmje, még a gyengének számító A nagy füzet is 2379 nézőt vonzott. Lehet, hogy nem ártott volna a filmnek egy kis marketing. A film forgatásáról itt írtunk(Origo)

2014. november 14.
2014. november 13.
2014. november 12.
2014. november 10.
2014. október 1.
2014. szeptember 4.
2014. július 20.
2014. június 19.
2014. május 28.
2014. április 16.

Leonardo Dicapriót szétmarcangolja egy medve

leonardo dicaprio

A színész ősszel Alejandro González Iñárritu The Revenant című westernfilmjével tér vissza. Az 1823-ban játszódó igaz történetben Hugh Glass prémvadászt játssza. Glasst megtámadja egy medve, letépi a fejbőrét, szétmarcangolja a hátát, és felvágja a torkát. Ezután két társa kirabolja és otthagyja. Glass mégis életben marad, és 2000 mérföldet gyalogol, hogy bosszút álljon rajtuk. (Origo via Deadline)

Férfi a férfihoz

dr4.jpgAz a vicc megvan, hogy Lee Van Cleef besétál a bárba, és rendel egy whiskyt, meg egy pohár vizet?

Ha nincs, akkor most gyorsan le is lövöm a poént: a víz csak arra kell, hogy tüntetőleg ne igya meg. Mert a puszta lívanklífségénél fogva ő a megtestesült tökösség, francokat, ő maga a tök. Ilyen royal flössel a kezében aztán az olasz vadnyugatfilmek valamelyest talán kevésbé ismert, ám attól még fontos rendezőjének, Giulio Petroninak nem is nagyon kellett megerőltetnie magát, elég volt névleg odacsapnia a pohár vizet (vagyis a tartalmat és a mondanivalót) a kemény pia (fasza kis lövöldözős western) mellé, hogy a szalonban mindenki őt bámulja tágra kerekedett szemmel. Az analógiánál maradva a Férfi a férfihoz csak nagyon kevés híján ússza meg, hogy a közönség ne lője rojtosra a túlzottan magabiztos, pökhendi antréje után, de pont ez az asztalra csapós önbizalom menti meg. Ha van közepes film, amit a határozottsága emel ki az átlagból, akkor ez az.

Annyira, de tényleg annyira semmilyen az egész sztori és alapkonfliktus, hogy már gyaníthatóan 1967-ben is közhelyszámba ment: Bill, az Eastwood óvodás arcú, gyenge pótlékának tűnő főhős (John Phillip Law - mondjuk ezzel a vezetéknévvel minimum egy westernes főszerepre predesztinált volt) gyerekkorában a sarokban kuporogva végigszemléli családja lemészárlását, jótékonyan kiegészítve a nőnemű rokonok szendén sugallt megerőszakolásával, jól el is raktározza a támadók elsődleges ismertetőjegyeit (sebhely, sarkantyú, fülbevaló, koponyás nyaklánc) agyának „Bosszú” feliratú rekeszében. Felcseperedve a prérik rambójává képzi magát, és módszeres megtorlóhadjáratba kezd. Kisvártatva azonban összefut Ryannel, vagyis Van Cleeffel, a 15 év után frissen szabadult fegyenccel, aki ugyanannak a bandának a nyomában lohol, meglehet, jóval anyagiasabb (tizenötezer dollár az tizenötezer dollár) megfontolásokból. Aki látott már néhány korabeli westernt, ennyi alapján is elég biztosan tudhatja, mi várható a továbbiakban: valószínűtlenül kúl párbeszédeket követő leszámolások, villámgyors piztolyrántások, rivalizálás, erkölcsi értékrendek ütközése, eleinte kényszerű, majd végül férfias barátsággá, mi több, apa-fiú viszonnyá alakuló szövetség. Mintha ilyesmit már láttunk volna.

dr.jpgHa esetleg valakinek a közös cél versengő hajkurászása miatt a műfaj koronázott királya, azaz a Jó, a Rossz és a Csúf ugrott volna be, az teljesen jól látja a dolgot. Attól még, hogy ezúttal nincs az ambivalenciát nyíltan felvállaló Tucónk, Van Cleef az übergenya Angel Eyes helyett a tőle jóval megszokottabb bölcs, és hidegvérét minden körülmények között megőrző mentort alakítja, és a Név Nélküli Férfit lecserélték egy nyomokban Eastwoodot tartalmazó színészre, utóbbi poncsóját pedig egy gyapjúbéléses mellényre, ez bizony egy a nagy előd sikerét meglovagló, elég tudatosan összerakottnak tűnő termék. Ahhoz képest viszont jó, nem is kicsit. Hiába érezni ugyanis azt, hogy a film mást sem csinál, minthogy szép sorjában kipipálja a műfaj kötelező toposzait, a Férfi a férfihoz baromira élvezetes. Lovagol a hős a vadregényes tájon, búsan peng egy magányos gitár, morózusan zúg a kórus (bár Morricone zenéje itt sajnos elég önismétlő és unalmas), standoff-szerűen villannak össze a tekintetek a szó szerint vérre menő pókerparti közben, azt meg hiába tudjuk első tíz perc után, hogy a jófiúk úgyis beteljesítik a bosszújukat (nem, ez nem spoiler volt, kivéve, ha egy filmet sem láttál még az életedben), nem igazán lehet unni.

Teljesen oké ez. Az elvárásokat és a nagy igényeket félretéve, és egy ódivatú, nem túl sokat markolni akaró, viszont azt a nem túl sokat legalább lelkiismeretesen megvalósító filmre berendezkedve, a Férfi a férfihoz nem hogy nem okoz csalódást, de egyenesen szórakoztat. Még úgy is (vagy pont azért), hogy a stíluselemek helyenkénti túlhangsúlyozottsága kapcsán nem egyszer felmerül a tudatos, meglehet, burkolt paródia gyanúja. Amennyiben tényleg a gúny és az önirónia volt a szándék (ekkora távlatból ezt már nehéz, ha nem ugyan lehetetlen megállapítani), akkor mély főhajtás az alkotók felé, egyúttal meg is szavaznék nekik egy utólagos fapofa-díjat. Annál durvábbak aztán ezzel a hangvétellel szembeállítva az olyan jelenetek, mint mondjuk a szemétládák által ostromolt kisvárosban zajló finálé, ami valami elképesztően feszült, drámai, és grandiózus, és ha nem lenne elég, hogy némely mai, CGI-csiribirivel telepakolt úgynevezett akciófilm példát vehetne róla, a legvégére még egy olyan fordulatot is bedob, ami az enyhe erőltetettsége ellenére is képes egy pillanat alatt bűnbánat-történetté alakítani az eredetileg szimpla bosszúmészárlásnak tűnő sztorit.

dr2.jpgEgyébként magától a filmtől elrugaszkodva, egész különleges érzés az, amikor az ember lelkes mozirajongóként utólag, úgymond visszafelé ismer fel nagy horderejű hatásokat. Vagyis mikor az idézet után, amiről eleinte azt sem tudta, hogy egyáltalán az, hirtelen szembejön vele az eredeti. A dolgok összeállnak, és egyszerre sikerül jobban megérteni a forrásművet, a tisztelgést, meg úgy általában azt a felszínesen kaotikusnak tűnő katyvaszt, amit popkultúrának hívnak. Hogy miért írom ezt? Azért, mert Tarantino imádta ezt a filmet, amit anélkül merek teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy utánaolvastam volna, és azt gondolom, hogy enélkül a Kill Bill vagy egyáltalán, vagy nem a most ismert formájában született volna meg. Az még csak marginális, bár nem elhanyagolható hasonlóság, ahogy a Menyasszony, vagy még inkább Oren Ishii eredettörténete és motivációja passzol Bill (helló!) vendettájához, de a főszereplő vörösben villogó flashbackjeiben egyszerűen nem lehet nem felismerni Beatrix Kiddo elégtételért ordító emléktöredékeit. Ja, és hülye legyek, ha a Django Elszabadul nem köszönhet legalább egy keveset a pókerasztaltól kipenderített, majd a főhőst segítő feketének.

Lee Van Cleef besétál a bárba, rendel egy whiskyt, meg egy pohár vizet. A whiskyt felhajtja, a vizespoharat villámgyors mozdulattal felfordítja, anélkül, hogy akár csak egy csepp is félremenne. Aztán lelő mindenkit. Azt hiszem, ezt hívják klasszikus westernnek.

2014. február 4.

Hang 'em high

- Justice is my province, Marshall. My and mine alone.

hangem1.jpgOklahoma állam, 1889. A polgárháború közel két és fél évtizede véget ért, a pionírhangulatú vadnyugat napjai már rég leáldoztak, lassan rend és jog lesz úrrá a vad peremvidéken. Béke van, kormány, és egységes törvény, ideje felszámolni a régi világ maradványait – már ha azok hagyják magukat, és ha ugyan az egykori, kaotikus, és az új, szabályozott berendezkedés csakugyan élesen, egyértelműen elválaszthatók egymástól. Hiszen az egykori, férfias értékeket nem lehet csak úgy kinyírni holmi dekrétumokkal, a fele részt indián lakta, törvényen kívüliektől hemzsegő vidék pedig, politika ide vagy oda, mit sem változott. Sok a köcsög, kevés a biztonság, rossz emberek pedig mindig vannak. Hol is ér véget az intézményes igazságszolgáltatás, és hol kezdődik az önbíráskodás? Egyáltalán mi is különbözteti meg a kettőt egymástól egy olyan környezetben, ahol az igazságot az erőviszonyok szabják meg? Mi az istent tehet az egyszeri, erkölcsileg érzékeny egyén, ha bekerül ebbe a darálóba?

Márpedig Jebediah Cooper, a marhapásztorrá avanzsált egyszeri seriff (azaz a Dollár-trilógia után frissen sztárstátuszba emelkedett Clint Eastwood) bekerül, merthogy a jóhiszeműen vásárolt gulyájáról kiderül, lopott volt, a tényt feltáró úriemberek pedig minimális teketóriával meg is lincselik szegényt, ahogy illik. Az akasztás közben a csőcselék érzékenyebb tagjai részéről ugyan felmerül néhány kétely eljárásuk megalapozottságát illetően, de ha már úrrá lett rajtuk a hangulat, pillanatok kérdése félresöpörni ezeket. Szegény Cooper lóg, míg az utolsó pillanatban le nem akasztja a fáról egy pont időben arra bóklászó marshall. Ne ítélkezzünk elhamarkodottan, a mentőakció se nem önzetlen, se nem a western-romantika által diktált önkényes dramaturgiai elem. Szimplán arról van szó, hogy Oklahoma főbírája, az Akasztóbíróként is emlegetett, az egyébként valós történelmi személyről (Isaac Parker, tessék utánanézni) mintázott Judge Fenton imádja a bitótáncot, csak azt nem szenvedheti, ha nem ő veri hozzá a taktust. Cooper ártatlansága hamar tisztázódik, Fenton bíró pedig hevenyészetten siet kielégíteni bosszúvágyát: seriffcsillagot biggyeszt ingére, azzal a kikötéssel, hogy az őt meglincselő férfiakat lehetőleg élve szállítsa be, különben hitele még csorbát szenvedne, és netán ismét a kötél rosszabbik végén találná magát.

hangem2.jpgA western műfajánál ideálisabb közeget keresve sem találni Amerika egyébként alig létező teremtésmítoszának elmesélésére, ez viszont óhatatlanul ahhoz vezetett, hogy a korai, '40-es, '50-es évekbeli, a témát érintő mozik leginkább a német Heimatilfmekhez hasonlóan agyonidealizált, negédes, álságosan nosztalgikus hangot ütöttek meg, valóságközeliségük és relevanciájuk nagyjából a kínai piacon árult villogó szentképek és a tényleges vallási meggyőződés viszonyára emlékeztetett. Azt kijelenteni, hogy a 60-as évek végén, főként Leone munkásságnak köszönhetően az amerikai western végre magára talált, egész biztosan merész, de talán nem teljesen alaptalan, merem is reszkírozni.

Hollywood ötlettelensége és görcsös másolási kényszere ugyanis a legkevésbé sem új keletű probléma – hogy is lehetne, mikor az Álomgyár üzleti modellekben és profitban gondolkozik, ahogy tette mindig is. Így történhetett, hogy miután Olaszország nem csak, hogy kölcsönvette a westernt, de még a Diadalív alatt is áthajtott vele, Hollywood észbe kapott, és visszaragadta a receptet, amit ugyan maga talált ki, de más tökéletesítette. Jellemző megnyilvánulása ennek, hogy Eastwood a Dollár-trilógia előtt csak egy sidekicket alakító, feltörekvő színész volt egy TV-sorozatban (az egyébként egész pazar Rawhide-ban), utána viszont saját produkciós cégével, a főszerepet elvállalva forgathatta le a Hang 'em high-t, később meg számtalan másikat – igaz, az már nem fért bele, hogy a Névtelen Férfihoz hasonló amorális antihőst alakítson, helyette ledobta mosatlan poncsóját, hogy a velejéig erkölcstelen környezet egyetlen erkölcsös jófiújának frissen vasalt ingébe bújjon.

A Hang 'em high érdekes tartalmi és formai tótágast produkál: láthatóan hibátlanul mondja fel az Italóktól lemásolt házifeladatot, amennyiben a vadnyugati világ komplex és ambivalens, ugyanakkor az egészet felülírja az a bagatell hozzáállás, miszerint a főszereplőnek jónak kell lennie (meg még szerelmesnek is, ahogy azt a film utolsó negyede tök fölöslegesen az arcunkba dörgöli). Egyszerre spagetti és americana, kritikus és idealizált, mély és sekély. Nagyjából pont azt adja, ami várható azután, hogy Hollywood lemásol egy formulát, amit eleve róla másoltak, csak ezúttal éppen egy bátor forgatókönyvből kiindulva, és egy ügyes rendező közreműködésével.

hangem3.pngA sztori végkifejlete aztán ennek megfelelően furcsa, lezáratlan, de ezt már simán erényként értékelném: happy end ugyan van, de csak viszonylagosan, merthogy főhősünk valahogy úgy jár, mint maga a film is. Két világ között őrlődik, és bár végső megoldást nem lel, nem is lelhet, de legalább egy talpalatnyi teret kiharcol magának, ahol csöndben, magányosan, de övé a győzelem.

Hogy  - stílszerűen - ítéletet hozzak: jó, sőt nagyon jó film lehetne ez, ha eldöntené, mit is akar pontosan. Drámaként pont azért nem működik, mert a kritikus pontokon mindig visszarohan az idealizmus anyai szoknyája mellé, feelgood-westernként meg azért nem, mert a legizgalmasabb, legszórakoztatóbb pillanatokban is roppant kényelmetlen kérdéseket vet fel. Műfajilag és tartalmilag egyaránt hibrid a javából, így aztán rajtunk, nézőkön múlik, hibáira, vagy erényeire koncentrálunk-e inkább.

2014. január 12.

Nyáron megint westernt forgat Tarantino

És természetesen Christoph Waltz-nak is írt benne szerepet. Tarantino novemberben már elmondta, hogy újabb westernen dolgozik, azt viszont csak most mondta el, hogy a filmnek a The Hateful Eight (A nyolc förtelmes) címet adta. (MTI)

2014. január 5.
2013. november 27.

Tarantino következő filmje is western lesz

quentin tarantino

Ezt Jay Leno műsorában mondta: „Imádom a westernfilmeket, és most hogy megtanultam, hogyan kell csinálni egyet, szeretnék készíteni egy következőt.” Még annyit elárult, hogy nem a Django elszabadul (anyagilag eddigi legsikeresebb filmje) folytatása lesz. (Origo)

2013. augusztus 6.

Firefly

Afirefly.jpgKinyilatkoztatást teszek: a Firefly az egyik legjobb dolog, ami csak történhetett a geek-társadalommal. Nem csupán ajándék, isteni kegy! Joss Whedon megvalósult látomása sok-sok, mára rajongóvá lett halandó életének vált kitörölhetetlen részévé. A Firefly olyan élménynek minősül, ami egy gimis osztálykirándulás hormonrobbanásos éjszakájához hasonlítható – több szempontból is. Árad belőle a lelkesedés, a céltudatosság csíkszentmihályi flow-ja pedig ellentmondást nem tűrően szaggat át mindennemű gátat: az alkotói szellem eme megnyilvánulása már csak ilyen, ösztönszerű és végletes. Annak eredménye pedig, hogy mégsem egy latin lávör jéghideg profizmusával, jóval inkább egy megszeppent lurkó ügyetlenkedésével megy végbe a don juani magasságokba emelkedő liázon, amiért a forró szenvedély értetlenkedő pillantásoknak adja át a helyét. Aztán embere válogatja, hogy ad-e neki még egy esélyt, netán megpróbálja meglátni a mélyben rejtőző értéket, vagy feladja, és másnál próbál szerencsét.

Joss Whedon a legtöbb ember számára a tavalyi év blockbustere, a Bosszúállók említésére lehet ismerős. Hölgyek esetleg a Buffy, a vámpírvadász, esetleg az Angel kapcsán futhattak össze a nevével, de dolgozott már képregényen is (az egyik legjobb X-Men széria, az Astonishing első futása, illetve a Runaways második etapja az ő keze munkája). Whedon bizonyos körökben a geekség egyik pápájának számít, ami, noha erős túlzásnak hat, nem áll messze a valóságtól. Bizonyítja ezt alkotásainak sokszínű, ám konzekvens, mélyen a geek témákból merítő, de populárisan is befogadható palettája. Ennek egyik gyöngyszeme, de mit is beszélek, egyenesen gyémántja a mostoha körülmények közt világra jött, s még mostohább bánásmódban részesült Firefly. Félreértés ne essék, nem vagyok egy Che Guevara, nem emiatt szimpatizálok a sorozattal – az azt körbevevő hercehurcáról még nem is volt tudomásom, amikor a pilot már rég megvett kilóra.

Bfirefly.jpgMiben rejlik ez a vonzerő, ami ilyen hatást gyakorolt rám anno és gyakorol még most is? Kezdem rögtön az alapkoncepcióval: űr-western. Oké, oké, tudom, hogy utólag aggatták rá ezt a kissé sántítóan hangzó, de valahol badass jelzőt, mindenesetre, ha egy összetett szóval kell jellemeznem a Fireflyt, akkor csak benyögöm ezt, űr-western, a magyarázattal meg ráérek a furcsálkodó pillantások kivédése után. A Firefly világa – ahogyan a real world with a twist alapú fiktív teremtés esetében már megszokhattuk – a történelmünket veszi kiindulópontnak, s helyezi azt egy attól merőben szokatlan környezetbe, ezúttal az észak-amerikai polgárháborús konfliktus, jobban mondva annak lecsengése kerül barnakabátostul, Gettyburgöstül, vadnyugatostul a világűrbe. Ez így persze nem teljesen pontos, rengeteg apró csavarintás árnyalja az összképet, például a vesztes oldalról soha nem hangzik el, hogy rabszolgát tartottak volna, plusz a kínaiak az amerikainak tűnő hatalommal szövetségben (Alliance) ülnek a kormány mögött. Ez utóbbit nem pusztán bemondásra kapjuk az arcunkba, hanem a sorozat világában (Verse) ténylegesen kifejtett kulturális hatásról van szó, amit a káromkodások és egyéb átvett nyelvi kifejezések, öltözködésmód, s megannyi apró részlet tesz szinte hétköznapivá. 2517-ben járunk, az emberiség kirajzott a világűrbe, jó szokásához híven kolonizációba kezdett, és távol a nagy öregek totalitárius berendezkedésétől megkezdődnek a hatalmi harcok Unification Wars, vagyis Egyesítési Háborúk címszóval. A sztorifonal felvételének pillanatában a háború már a múlté, a Szövetség bedózerólta az ellenállókat, megtörtént az egységesítés, mindenki boldog lehet. Kivéve a vesztes oldal minden reggel keserű szájízzel ébredő szimpatizánsait, köztük az egykori barnakabátos katonatisztet, Malcolm Reynolds kapitányt.

Ezzel el is érkeztünk egy sarkalatos ponthoz: az ügyesen felépített díszlet nem válhat rajongás tárgyává, élő, lélegző karakterek kellenek, akiket jobban megismerve már szinte szomszédunkként üdvözölhetünk az epizódok során. A Firefly ezen a téren valami hatalmasat domborít. Köszönhető ez egyfelől a lelkes színészgárdának, akik együtt éreztek a sorozattal, és állítólag nagyon jó csapat kovácsolódott belőlük. A hírek szerint a forgatásokon már-már családias volt a légkör, a leállást pedig hatalmas csalódás kísérte részükről is. A remekelés másik oka a fantasztikus érzékkel megírt és továbbgöngyölített karakterek, illetve a közöttük folyton fellépő, más, hétköznapi sorozatokhoz képest meredek, szokatlan és egyszersmind merész interakciók. Általában ez minden karakter-dráma alapvetése, ám a Firefly pimaszul beint a konformista iskolának, mondván, hé haver, én csak azért jöttem, hogy legurítsak pár sört és eldumáljak a srácokkal.

Cfirefly.jpgEbbe az életérzésbe pedig belefér minden: képes egyszerre szomorú és vidám is lenni, és habár folyton ömlik a szar, mindig jut idő egy velős beszólásra, vagy egy laza megmozdulásra. És ez a lényeg, a Firefly úgy szórakoztat, hogy közben egyetlen izzadságcsepp sem jelenik meg képzeletbeli homlokán. Gondoskodnak erről a szereplők, illetve a több főszálra felhúzott epizódikus struktúra által kínált sztorik, amik során apránként bepillantást nyerünk a Serenity névre keresztelt Firefly-osztályú szállítóhajó legénységének mindennapjaiba. A bumfordi, valóban szentjánosbogárra emlékeztető formatervezéssel megáldott űrhajó neve nem a hasraütés műve: a Gettysburgnek megfeleltethető Serenity Völgy csatája, amiből a pilot epizód nyitó képsorai alatt ízelítőt kapunk, keserű mementóként él tovább a már említett Reynolds kapitány emlékeiben – a csata, ami megfordíthatott volna mindent. Már ez rendkívül beszédes a kapitány jellemét illetően, és ha ehhez hozzáteszem, hogy kopott barna kabátban jár, akkor könnyen aktuálpolitikai felhangokat üthetnék meg, amit természetesen nem áll szándékomban.

Nathan Fillion, az ünnepelt geek-sztár, eme pozícióját a Fireflynak, no meg persze saját magának köszönheti. A veszteséget feldolgozni képtelen, a legitim rendszernek soha le nem fekvő, morózus, epés megjegyzésekkel operáló, az elveiért és társaiért bármire képes kapitány hálás szerep – ahogyan a Fireflyban minden főszereplő, ő is többrétegű, mélyen árnyalt karakter, amit Fillion nagyszerű érzékkel és látható örömmel játszik el. Mint központi figura, jut rá idő bőven, türelemmel és remek ritmusban bontakozik ki a keménynek látszó ex-katona burka alól az érző, sebezhető ember. Na, nem mintha Mal olyan fú de átkozottul penge lenne. Az önbizalom önmagában nem elég, bizonyítja ezt számtalan tévedése, mellényúlása, bénázása, vagy sértett büszkeségből való cselekvése, amik mind elősegítik az azonosulás, az együttérzés kialakulását, egyszersmind megnyugtatnak, nem holmi legyőzhetetlen akcióhősről van itt szó, hanem egy olyan figuráról, akivel simán összefuthatnánk a kedvenc sörözőnkben. Mal, mint a hajó tulaja és kapitánya, a peremvidékekre szorulva próbálja megkeresni a napi betevőt, sejthetően nem mindig a legtisztességesebb eszközökkel. Ha nagyon szorul a hurok (és általában szorul), bizony az utasok fuvarozása mellett kényelmesen megfér a csempészet, ami persze mindenféle sötét és bizalomgerjesztőnek épp nem nevezhető alakkal való seftelést jelent.

Dfirefly.jpgEzzel meg is ragadtam a Firefly lényegét: a rendszerből önként vagy kényszerből kivonult emberek erőfeszítései, botladozásai a túlélés érdekében, saját lényük, lényegük feladása nélkül. Ez a lényeg pedig kilenc különböző arcot visel, kilenc, egymástól akár homlokegyenest eltérő módon látja a világot, és az elképesztően jó karakter-dinamikát ennek köszönhetjük. Vadnyugati köntösbe bújtatott sci-fi ide vagy oda, a Firefly kilenc főszereplőjét bármely más zsánerbe átpakolva a szórakoztatásnak kábé ezt a színvonalát kapnánk. A kilenc főszereplő titulus egyáltalán nem túlzás, sőt, ennél jobban nem is lehetne megfogalmazni. Foghatnánk a fejünket, hogy na de kilenc személyiséget főszerepben kész bukta bezsúfolni egy tv-sorozatba, ám meglepő módon jut tér és idő mindegyiküknek, Whedon és társírói cirkuszi bravúrt visznek véghez, amikor belekezdenek a karakterekkel való zsonglőrködésbe. És hogy kikkel is művelik mindezt?

A kapitányt már láttuk, nézzük a többieket. Elsőként kell megemlítenem Mal katonatársát, a hajó elsőtisztjét, Zoe Washburne-t, aki a leszerelést követően hű társként követte egykori felettesét. Vérbeli harcos amazon, a kapitány jobb keze, illetve a pilóta, Wash felesége. Mindenben lehet rá számítani, tettre kész és határozott személyiség, aki akár Reynolds lelkiismerete is lehetne, már ami a kényes ügyekben való morális hátbabökést illeti. Gina Torres kifogástalanul adja a szenvtelen, ám pillanatok alatt harckészültségbe váltani képes keménykötésű nőt, és az embernek akaratlanul is egy nagymacska jut eszébe, ahogyan elegáns, lassú mozdulatokkal jár-kel, de szívdobbanásnyi idő alatt gyorsul százra. Férje, a Serenity pilótája ellenben habókos figura. Alan Tudyk kiváló választás volt a szerepre, mind megjelenése, mind orgánuma a néző azonnali szimpátiáját vonja maga után, nem beszélve arról, hogy a legelső jelenetében éppen két műanyag dinoszaurusz epikus csatáját levezényelve van alkalmunk megpillantani. A szőke, felborzolt hajú, hawaii inges Wash kilóg a hadviselt, keménykötésű legénység többi tagja közül, mégis, hétköznapiságával, esetlenségével erősebb kapcsot jelent a picinyke család számára, mint azt gondolnák. A felesége és a kapitány közötti háborús bajtársiasság okán fellépő féltékenysége pedig számos humoros helyzet forrása.

Efirefly.jpgA legénység izomembere, és egyben legkomikusabb tagja a felemás érzelmeket kiváltó Jayne. Őt Adam Baldwin kelti életre (nem, nem az a Baldwin), játéka pedig öröm saját maga és a néző számára is: Jayne IQ-ja valahol a pincében rekedhetett, ezt kompenzálandó legalább hatalmas arca van, mélyen hisz az erőszak mindent megold elvében, valójában azonban gyáva és kétszínű, de ha ez még nem lenne elég, azt hiszi magáról, hogy nagyon okos. Rendkívül ellentmondásos karakter, akiben lehetetlen megbízni, a késgyűjteménye mellett csak a pénzt szereti jobban (amit az anyukájának küld, hogy gondoskodjon róla), ezért hajlandó is bármire – mondjuk beállni a Serenity legénységébe, miután a kirabolandó kapitány többet ígér. Jayne figurája egy igazi whedoni archetípus: nem tudunk vele mit kezdeni, egyszer szimpatikus dolgokat művel, máskor pedig legszívesebben megnyúznánk. Az ő tökéletes ellentéte az utasként a hajóra kerülő Book tiszteletes, jobban mondva lelkész. A kifinomult ízlésű, elsőre ártalmatlan pap azonban jóval több, mint aminek látszik, a vészhelyzetekre adott reakciói sötét titkot sugallnak. Mondani sem kell, a viharvert legénység megtépázott morális attitűdje nem mutat minden téren kompatibilitást a Ron Glass által megformált karizmatikus lelkipásztor elveivel, sőt.

Egy űrhajó kötelező tartozéka a szerelő, a Serenity pedig szerencsés lehet, mert egy műszaki tehetség gondoskodik róla. Ő Kaylee, egy fiatal lány, a kedvesség és a női naivitás, egyszersmind a családi értékek, a világot a pozitív oldaláról történő felfogás megtestesítője. Kabinjának ajtaját szívecskék és gyerekes, színes betűk díszítik, de ne becsüljük le Kaylee szerepét, a sok álmacsó között igenis szükség van egy olyan valakire, aki képes megteremteni az otthon melegét. Jewel Staite nagyon, hogy is mondjam szépen, aranyos a babaként kinéző Kaylee szerepében. Újabb ellentét következik: Inara Serra. A modernkori gésák köztiszteletben álló megfelelőjeként Inara hivatalos bérlője a hajó egyik űrsiklójának, ami megkönnyíti utazással járó munkáját. A Társnőnek nevezett hölgyet Morena Baccarin tölti meg bájjal és kellemmel, a nőiségnek azzal a fajta kifinomultságával, ami mögött nem kevés tapasztalat bújik meg. És noha a kapitány előszeretettel használja a jelenlétében a kurva szót, ez csak azért van, mert az óvodában nem volt, akinek meghúzhatta volna a haját. A kettejük közt feszülő vonzalom így hol munkatársi, hol jóbaráti viszonyban igyekszik feloldást találni, és a remek dialógusaiknak köszönhetően nem csak a hölgyek drukkolnak nekik titokban.

Ffirefly.jpgA felsorolás végére hagytam a történeti főszálat beindító testvérpárt, akik említése már önmagában a spoiler szintet súrolja, hiszen a pilot során derül ki, hogy mi is rejtezik abban a nagy ládában, amit egy fiatal, jóképű orvos, név szerint Simon Tam (Sean Maher) cipel fel magával a Serenityre, ám a Firefly összes plakátján ott virít a River Tamet alakító Summer Glau, így úgy gondolom, ez bőven belefér. Simon olyan erők elől menekül, amik a Serenityt keresztben lenyelnék: gazdag, jó nevű család sarjaként szakmájában hatalmas karrier várt rá, ám feladta mindezt, hogy megszöktesse rendkívüli tehetséggel megáldott húgát egy titkos szervezet karmai közül. River ,a rajta elvégzett kísérletek következményeként súlyos traumán esett át, beszámíthatatlan, sőt, kiszámíthatatlan, ám olyan erők birtokosa, amik jókora meglepetést képesek okozni. A testvéri szeretet ritkán kerül ilyen explicit módon ábrázolásra, és aki rosszra gondol, az most szégyellje magát – Simon önfeláldozása, a burok elhagyása, a való világ veszélyeire való fittyet hányása elismerésre méltó tett, s még inkább az annak a fényében, hogy az ifjú doki elsőre mennyire életképtelen ebben a számára új közegben.

Mint látható, a karakterek zöme kibontakozásra váró, azt egyenesen igénylő személyiség, aminek szüksége van a 24 részes első évadra, ami során pont megfelelő tempóban épül ki a teljes történet. Erre azonban soha nem kerülhetett sor, lévén a 14. rész után a Fox leállította a forgatást, ezzel mindörökre űrt hagyva a rajongók szívében. Ha ennyire piszkosul jó egy sorozat, miért kap kaszát, merül fel a jogos kérdés. Nem áll szándékomban mentegetni a Fireflyt, az azonban tény, hogy a csatornának már a kezdet kezdetén nem tetszett a legitim hatalom elől bujkáló, a zavarosban halászó karakterek középpontba állítása, így nem is engedték, hogy a világot gyönyörűen felvázoló pilot epizód adásba menjen, rögvest a második résszel indítottak. A rosszallás miatti trehány bánásmód nem tett jót a sorozatnak, de javára legyen mondva, még így is meg tudta csillantani belső értékeit. Sőt, kevéske számú, de annál határozottabb rajongótábor alakult ki körülötte, amit nem zavart, hogy a csatorna ide-oda pakolgatta a sorozatot, hűen kitartott mellette. A show lezárását követően még hirdetést is feladtak, hogy reklámozzák kedvencüket, pénzt gyűjtöttek, a DVD eladásokat igyekeztek javítani (ami sikerült is), illetve számtalan módon terjesztették az igét. A Firefly 2002 szeptemberétől volt látható a Foxon, és hiába készült 14 rész belőle, ebből csupán tizenegyet adtak le, ironikus módon épp a pilot epizódot az utolsóként. A fanok támogatásával megjelent DVD kiadás tartalmazta a hiányzó három részt, ami őrületes fan-hype-ot követően gyönyörű eladásokat produkált, ezzel meggyőzve a Universalt, hogy leforgasson belőle egy mozifilmet – ez lett a Serenity, ám ez egy másik történet lesz majd.

Hfirefly.jpgA Firefly ezt a kurta-furcsa sikerét olyan karaktereknek köszönheti, amik elrugaszkodnak a mindennapoktól, de mégis emberközeliek, szerethetők. Olyan sztorinak, ami fittyet hány a konvenciókra, ami merészel rövidre zárni, s ezzel életszerűvé tenni bármilyen szituációt, hogy egyrészt meghökkentsen, másrészt elismerő bólintásra sarkalljon (kedvenc jeleneteim, amikor egy gondosan felépített jelenetet „porig rombolnak” egyetlen szempillantás alatt, és még meg is köszönöm nekik, sőt, magamban felkiáltok, hogy „igen, így csinálnám én is, ha ott lennék”). Olyan humornak, ami tudja, mikor és hol kell kitörnie, kit és hogyan kell megtalálnia, így sosem válik túlzottá, de mindvégig jelen van. Olyan zenének, amit később szakdolgozatírás közben rongyosra hallgatok, a főcímdal pedig egész egyszerűen fenomenális (hála Greg Edmondsonnak). És olyan nézőnek, aki nem pusztán befogadja, hanem magáévá is teszi kedvencét, s törődik is vele, ha úgy érzi szükségét – kár, hogy akkoriban még nem volt Kickstarter, megnéztem volna, mit kalapoznak össze a rajongók. Így, maradt nekünk zseniális tizennégy epizód, amit már senki nem vehet el tőlünk. Mindenesetre, ha az értelmező szótárat felütjük, a geekgasm szónál a Firefly-t fogjuk találni.

2013. július 8.

A magányos lovas

loneranger00.jpgNézni a nagy büdös semmit két és fél órán át. Miközben a 4DX mozinak a filmélményt vidámparki mutatvánnyá alacsonyító rángatózó székei és süvítő levegője a maradék kedvemet is elveszi az egésztől. Röviden és lényegre törően ennyi az értékelésem a Disney cirka 250 milliós, karib-tengeres, johnny deppes filmszörnyetegéről. És ezt most ki kéne fejtenem. De egyszerűen kurvára nincs hozzá kedvem, mert őszintén: kit lep meg, hogy A magányos lovas unalmas, érdektelen, otromba és kínos?

Már az első trailerek, sőt, már a koncepció alapján bűzlött az izzadságszagtól. Aztán erre rátett egy lapáttal a lesújtó kritikai fogadtatás és a totális anyagi kudarc. Előre megírhattam volna az egész kritikát, és most persze jönnek majd az előítélettel vádaskodó megjegyzések, de nem érdekel. Ez a film minden előítéletre rászolgált. Kétszer is.

A magányos lovas mítosza 1933-ban indult egy rádiójátékkal, és az évek, évtizedek alatt meghódított szinte minden létező médiumot, készült belőle film-, animációs- és tévésorozat, könyv és képregény is. A 2013-as szélesvásznú, szűkagyú verzióhoz az eredeti sztorit csak pont annyira gyúrták át, hogy megfeleljen az összes mai túlspiláztatott trendnek, amit már a kétévesek is unnak. A címszereplő egy ügyefogyott szentfazék, akinek fel kell nőnie hősi szerepéhez, indián segítőtársa Jack Sparrow lejárt szavatosságú járásával, Johnny Deppjével és pofavágásaival ingereli az alvó rekeszizmokat, és persze minden nagy, hangos és eposzi. Már amikor véletlenül pont történik valami.

Mert egyébként a szuperhősfilmes eredettörténetek dramaturgiáját pontról-pontra, egy műszakja végén járó középkorú közértpénztáros lelkesedésével követő cselekmény döbbenetes lassúsággal döcög, amit nem indokolnak sem a papírkarakterek, sem a lapos, csak nagyritkán és valószínűleg akkor is csak statisztikai véletlennek köszönhetően vicces dialógusok, sem az üres, rémegyszerű sztori. Viszont baromi sokat kell várni a bombasztikus akciójelenetekre, miközben a film azon tanakodik, hogy a természetfelettivel kacérkodó burleszk-akció-dráma katyvasz mely elemét hangsúlyozza ki (nem jut dűlőre).

Pedig 10 évvel ezelőtt Gore Verbinski ebből az alapanyagból és feleennyi pénzből, másfél órában nagyon pofás, helyre kis filmet csinált volna, egy olyan Johnny Deppel, aki még nem vált önmaga paródiájává. Sőt, ha úgy vesszük, két évvel ezelőtt nagyjából meg is csinálta a Rangóval.

Jó, elismerem: a duplavonatos finálénak sok olyan pillanata van, ami ténylegesen megidézi az első Karib-tenger kalózai frappáns, ötletekben tobzódó akciókomikumát, de bő két óra után már késő rátaposni a gázpedálra. Mint oly sok film manapság, részben A magányos lovas is a hollywoodi nagyzolásnak esik áldozatul, annak, hogy mindenből (lehetőleg több mint két órás) blockbustert kell csinálni, a zombihorrorból és a ponyvawesternből is. Utóbbira utoljára ’99-ben, a Vadiúj vadnyugattal volt példa, és remélhetőleg megint eltelik legalább 14 év, mire valaki egy harmadik ilyet öklendezik a nagyvilágra.  

2013. február 18.

Django (1966)

django05.jpgCsak a nyitójelenetről egy rövidebb könyvet lehetne írni. Arról, ahogy egy férfi megtépázott katonaruhában húz maga után egy koporsót. Arról, ahogy nem belovagol a városba, a történetbe, hanem erőlködve, mégis lazán bevánszorog. Arról, ahogy a már-már banális főcímdal („Django, have you never loved again?” – most komolyan?), ami egyébként ott és azonnal elmond a főhősről mindent, amit tudnunk kell, éles kontrasztban áll a kies, kopott, sziklás vidékkel. Akkora az atmoszféra, hogy nem lehetne késsel vágni, mert beletörne. Minimum láncfűrész kéne hozzá.

És ez még csak az első pár perc.

Az olasz western már évtizedekkel Leone előtt is köszönte szépen, jól megvolt (már az ő apja, Roberto Roberti is rendezett egyet, még 1913-ban), és konkrétan a koszos-véres, demisztifikáló spagettiwesternt sem feltétlenül ő találta fel, de tény, hogy az 1964-es Egy maroknyi dollárért-tal (ami a Hammett Véres aratását alapul vett Kurosawa-féle A testőr vadnyugati remake-e) szakadt át a gát, és lett világhíre. Az olaszokra pedig mindig lehetett számítani, hogy szabályosan fossák a filmeket oda, ahol pénzt szagolnak: másfél évtized alatt vagy 600 spagettiwesternt tákoltak össze. A Django ennek a poszt-Leone korszaknak az egyik legjobbja és legismertebbike, ami maga is rengeteg későbbi filmet inspirált (köztük tucatnyi „nemhivatalos” folytatást).  

django06.jpgArról, hogy a legendás Sergio Corbuccinek ez vagy a két évvel későbbi A halál csöndje a főműve, akár a végtelenségig lehetne vitatkozni, bár talán egyszerűbb a befogadói preferencia mentén választóvonalat húzni köztük. A halál csöndje a spagettiwestern keserű, végletekig dekonstruktív tematikus végpontja, nagyjából úgy, ahogy az amerikainak a Pat Garrett és a Billy kölyök (vagy később a Nincs bocsánat). Minden ízében kegyetlen dráma. A Django még „csak” a jenki vadnyugati kalandok Leone általi vérmocsokba rántásának eszméletlenül brutális fokozása, bőszült western-akció, a korszakhoz képest döbbenetesen szorgalmas hullatermeléssel. Alig fél óra kell hozzá, hogy a címszereplő kinyissa az említett koporsót, és a tartalmával lekaszálja egy 40 főből álló kisebb hadsereg nagy részét. Sam Peckinpah biztos imádta ezt a jelenetet.

A Django annyi ponton rímel Leone zsánerdömpinget indukált klasszikuskára, hogy összeszámolni is felesleges. Néha már-már remake-nek tűnik, még Franco Nero is egy echte Clint Eastwood az ikonikus tekintetével, az ikonikus nyugalmával, az ikonikusan masszív jelenlétével, az… azzal, hogy ő maga egy kibaszottnagy ikon, úgy ahogy van. Ellenben még annyira sem lehet hősnek nevezni, mint kollégája névtelen férfijét: a rideg, kíméletlen, halkszavú, mégis otromba Djangót egyszerre hajtja pénzéhség és bosszúvágy, morális szempontoknak már nem jut hely a motivációi közt, és legfeljebb csak véletlenül cselekszik helyesen, akkor, amikor a „helyes” pont egybevág az érdekeivel.

Javára legyen mondva, a határ mentén húzódó, egy rasszista gyilkosokból álló banda és egy forradalomra készülő mexikói sereg közt vergődő városban, aminek lakossága egy kocsma tulajából és a nála dolgozó kurvákból áll, és ami nagyjából annyira vonzó, mint egy kéthetes hulla segglyuka, sokáig kéne járkálnia, amíg találna valakit, akinek agyonlövése erkölcsi viharokat korbácsolna fel akármilyen szentember kebelében. A kontraszt a tipikus amerikai westernnel sokkal letaglózóbb, mint Leonénál.

django07.jpgDögvész, kopárság, sár és mocsok mindenütt (Crobucci direkt nem takaríttatta fel a díszletet a téli olvadás után, így az a tömör sártenger – az úgynevezett főutca – amiben a szereplők dagonyázni és megdögleni kénytelenek, már szinte abszurd), a legendás vadnyugat romantikus szépsége Nero kék szemében merül ki, a halál meg akkor sem lenne természetesebb, ha a hullák a földből nőnének ki. De Djangónak köszönhetően nincsenek ilyesmire kényszerülve: a koporsót vonszoló szikár férfialak maga a megtestesült halálhozó, és ez a vizuális szuggesztió szinte bibliai erejű. Ráadásul Django tragikus (anti)hős is egyben, a csöndes mészáros egy kiüresedett, lelkileg halott embert takar, akinek a missziója mintha csak annyi lenne, hogy minél többet öljön, mielőtt sírba száll – az, hogy meglépjen az arannyal, eleve röhejesen kudarcra ítélt terv.

A végén mégis kikerekedik a filmből egy kis megváltástörténet, ahogy Django megmenti a NŐt, a félvér Maríát, és darabokra törve, meggyilkolt felesége „segítségével” áll gyors és brutális bosszút – ennyi pedig ki is jár egy olyan másfél óra után, amiben a kilátástalanságot és az erőszakot csak az a fajta (fekete) humor árnyalja, ami kegyetlenségből és halálból fakad. Másrészt viszont magának a befejezésnek is van egy igen cinikus olvasata; avagy a megváltáshoz csak annyi kell, hogy mindenkit kinyírj magad körül. Ami Djangót illeti: küldetés teljesítve.

Tovább a múltba