Négy trükk, amivel Putyin gyakorlatilag magának adja át a hatalmat
Egy minden elemében tökéletes történet a magyar foci és a tao tragikus románcáról
Ragaszkodnak az SNI-s gyerekek szülei a bezárásra ítélt egri általános iskolához

western

2019. augusztus 28.
2019. március 22.
2019. január 2.
2019. január 1.
2018. november 4.
2018. október 31.
2018. szeptember 14.
2018. február 25.
2018. február 11.
2018. február 1.
2017. augusztus 6.
2017. július 30.
2017. július 15.
2016. december 10.
2016. október 24.
2016. szeptember 28.
2016. szeptember 19.
2016. szeptember 4.
2016. június 2.
2016. május 10.
2016. április 20.
2016. január 3.
2015. november 5.
2015. október 26.
2015. október 21.
2015. szeptember 29.
2015. szeptember 25.
2015. augusztus 14.
2015. július 19.
2015. július 17.
2015. június 26.
2015. június 2.
2015. május 19.
2015. április 27.
2015. március 25.
2015. február 2.
2014. december 1.
2014. november 18.

A Délibáb eddig az elmúlt évek legnagyobb magyar bukása

delibab1-isaac

Hajdu Szabolcs, a Bibliothéque Pascal rendezőjének új filmje, az alföldi rabszolgatelepen dolgoztatott fekete focista westernelemekkel átszőtt történetéről szóló Délibábot 24 moziban vetítették, és csak 900-an látták a múlt hét végén. Így ez lett az utóbbi évek legrosszabbul induló magyar filmje, még a gyengének számító A nagy füzet is 2379 nézőt vonzott. Lehet, hogy nem ártott volna a filmnek egy kis marketing. A film forgatásáról itt írtunk. (Origo)

2014. november 14.
2014. november 13.
2014. november 12.
2014. november 10.
2014. október 1.
2014. szeptember 4.
2014. július 20.
2014. június 19.
2014. május 28.
2014. április 16.

Leonardo Dicapriót szétmarcangolja egy medve

leonardo dicaprio

A színész ősszel Alejandro González Iñárritu The Revenant című westernfilmjével tér vissza. Az 1823-ban játszódó igaz történetben Hugh Glass prémvadászt játssza. Glasst megtámadja egy medve, letépi a fejbőrét, szétmarcangolja a hátát, és felvágja a torkát. Ezután két társa kirabolja és otthagyja. Glass mégis életben marad, és 2000 mérföldet gyalogol, hogy bosszút álljon rajtuk. (Origo via Deadline)

Férfi a férfihoz

dr4.jpgAz a vicc megvan, hogy Lee Van Cleef besétál a bárba, és rendel egy whiskyt, meg egy pohár vizet?

Ha nincs, akkor most gyorsan le is lövöm a poént: a víz csak arra kell, hogy tüntetőleg ne igya meg. Mert a puszta lívanklífségénél fogva ő a megtestesült tökösség, francokat, ő maga a tök. Ilyen royal flössel a kezében aztán az olasz vadnyugatfilmek valamelyest talán kevésbé ismert, ám attól még fontos rendezőjének, Giulio Petroninak nem is nagyon kellett megerőltetnie magát, elég volt névleg odacsapnia a pohár vizet (vagyis a tartalmat és a mondanivalót) a kemény pia (fasza kis lövöldözős western) mellé, hogy a szalonban mindenki őt bámulja tágra kerekedett szemmel. Az analógiánál maradva a Férfi a férfihoz csak nagyon kevés híján ússza meg, hogy a közönség ne lője rojtosra a túlzottan magabiztos, pökhendi antréje után, de pont ez az asztalra csapós önbizalom menti meg. Ha van közepes film, amit a határozottsága emel ki az átlagból, akkor ez az.

Annyira, de tényleg annyira semmilyen az egész sztori és alapkonfliktus, hogy már gyaníthatóan 1967-ben is közhelyszámba ment: Bill, az Eastwood óvodás arcú, gyenge pótlékának tűnő főhős (John Phillip Law - mondjuk ezzel a vezetéknévvel minimum egy westernes főszerepre predesztinált volt) gyerekkorában a sarokban kuporogva végigszemléli családja lemészárlását, jótékonyan kiegészítve a nőnemű rokonok szendén sugallt megerőszakolásával, jól el is raktározza a támadók elsődleges ismertetőjegyeit (sebhely, sarkantyú, fülbevaló, koponyás nyaklánc) agyának „Bosszú” feliratú rekeszében. Felcseperedve a prérik rambójává képzi magát, és módszeres megtorlóhadjáratba kezd. Kisvártatva azonban összefut Ryannel, vagyis Van Cleeffel, a 15 év után frissen szabadult fegyenccel, aki ugyanannak a bandának a nyomában lohol, meglehet, jóval anyagiasabb (tizenötezer dollár az tizenötezer dollár) megfontolásokból. Aki látott már néhány korabeli westernt, ennyi alapján is elég biztosan tudhatja, mi várható a továbbiakban: valószínűtlenül kúl párbeszédeket követő leszámolások, villámgyors piztolyrántások, rivalizálás, erkölcsi értékrendek ütközése, eleinte kényszerű, majd végül férfias barátsággá, mi több, apa-fiú viszonnyá alakuló szövetség. Mintha ilyesmit már láttunk volna.

dr.jpgHa esetleg valakinek a közös cél versengő hajkurászása miatt a műfaj koronázott királya, azaz a Jó, a Rossz és a Csúf ugrott volna be, az teljesen jól látja a dolgot. Attól még, hogy ezúttal nincs az ambivalenciát nyíltan felvállaló Tucónk, Van Cleef az übergenya Angel Eyes helyett a tőle jóval megszokottabb bölcs, és hidegvérét minden körülmények között megőrző mentort alakítja, és a Név Nélküli Férfit lecserélték egy nyomokban Eastwoodot tartalmazó színészre, utóbbi poncsóját pedig egy gyapjúbéléses mellényre, ez bizony egy a nagy előd sikerét meglovagló, elég tudatosan összerakottnak tűnő termék. Ahhoz képest viszont jó, nem is kicsit. Hiába érezni ugyanis azt, hogy a film mást sem csinál, minthogy szép sorjában kipipálja a műfaj kötelező toposzait, a Férfi a férfihoz baromira élvezetes. Lovagol a hős a vadregényes tájon, búsan peng egy magányos gitár, morózusan zúg a kórus (bár Morricone zenéje itt sajnos elég önismétlő és unalmas), standoff-szerűen villannak össze a tekintetek a szó szerint vérre menő pókerparti közben, azt meg hiába tudjuk első tíz perc után, hogy a jófiúk úgyis beteljesítik a bosszújukat (nem, ez nem spoiler volt, kivéve, ha egy filmet sem láttál még az életedben), nem igazán lehet unni.

Teljesen oké ez. Az elvárásokat és a nagy igényeket félretéve, és egy ódivatú, nem túl sokat markolni akaró, viszont azt a nem túl sokat legalább lelkiismeretesen megvalósító filmre berendezkedve, a Férfi a férfihoz nem hogy nem okoz csalódást, de egyenesen szórakoztat. Még úgy is (vagy pont azért), hogy a stíluselemek helyenkénti túlhangsúlyozottsága kapcsán nem egyszer felmerül a tudatos, meglehet, burkolt paródia gyanúja. Amennyiben tényleg a gúny és az önirónia volt a szándék (ekkora távlatból ezt már nehéz, ha nem ugyan lehetetlen megállapítani), akkor mély főhajtás az alkotók felé, egyúttal meg is szavaznék nekik egy utólagos fapofa-díjat. Annál durvábbak aztán ezzel a hangvétellel szembeállítva az olyan jelenetek, mint mondjuk a szemétládák által ostromolt kisvárosban zajló finálé, ami valami elképesztően feszült, drámai, és grandiózus, és ha nem lenne elég, hogy némely mai, CGI-csiribirivel telepakolt úgynevezett akciófilm példát vehetne róla, a legvégére még egy olyan fordulatot is bedob, ami az enyhe erőltetettsége ellenére is képes egy pillanat alatt bűnbánat-történetté alakítani az eredetileg szimpla bosszúmészárlásnak tűnő sztorit.

dr2.jpgEgyébként magától a filmtől elrugaszkodva, egész különleges érzés az, amikor az ember lelkes mozirajongóként utólag, úgymond visszafelé ismer fel nagy horderejű hatásokat. Vagyis mikor az idézet után, amiről eleinte azt sem tudta, hogy egyáltalán az, hirtelen szembejön vele az eredeti. A dolgok összeállnak, és egyszerre sikerül jobban megérteni a forrásművet, a tisztelgést, meg úgy általában azt a felszínesen kaotikusnak tűnő katyvaszt, amit popkultúrának hívnak. Hogy miért írom ezt? Azért, mert Tarantino imádta ezt a filmet, amit anélkül merek teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy utánaolvastam volna, és azt gondolom, hogy enélkül a Kill Bill vagy egyáltalán, vagy nem a most ismert formájában született volna meg. Az még csak marginális, bár nem elhanyagolható hasonlóság, ahogy a Menyasszony, vagy még inkább Oren Ishii eredettörténete és motivációja passzol Bill (helló!) vendettájához, de a főszereplő vörösben villogó flashbackjeiben egyszerűen nem lehet nem felismerni Beatrix Kiddo elégtételért ordító emléktöredékeit. Ja, és hülye legyek, ha a Django Elszabadul nem köszönhet legalább egy keveset a pókerasztaltól kipenderített, majd a főhőst segítő feketének.

Lee Van Cleef besétál a bárba, rendel egy whiskyt, meg egy pohár vizet. A whiskyt felhajtja, a vizespoharat villámgyors mozdulattal felfordítja, anélkül, hogy akár csak egy csepp is félremenne. Aztán lelő mindenkit. Azt hiszem, ezt hívják klasszikus westernnek.

2014. február 4.

Hang 'em high

- Justice is my province, Marshall. My and mine alone.

hangem1.jpgOklahoma állam, 1889. A polgárháború közel két és fél évtizede véget ért, a pionírhangulatú vadnyugat napjai már rég leáldoztak, lassan rend és jog lesz úrrá a vad peremvidéken. Béke van, kormány, és egységes törvény, ideje felszámolni a régi világ maradványait – már ha azok hagyják magukat, és ha ugyan az egykori, kaotikus, és az új, szabályozott berendezkedés csakugyan élesen, egyértelműen elválaszthatók egymástól. Hiszen az egykori, férfias értékeket nem lehet csak úgy kinyírni holmi dekrétumokkal, a fele részt indián lakta, törvényen kívüliektől hemzsegő vidék pedig, politika ide vagy oda, mit sem változott. Sok a köcsög, kevés a biztonság, rossz emberek pedig mindig vannak. Hol is ér véget az intézményes igazságszolgáltatás, és hol kezdődik az önbíráskodás? Egyáltalán mi is különbözteti meg a kettőt egymástól egy olyan környezetben, ahol az igazságot az erőviszonyok szabják meg? Mi az istent tehet az egyszeri, erkölcsileg érzékeny egyén, ha bekerül ebbe a darálóba?

Márpedig Jebediah Cooper, a marhapásztorrá avanzsált egyszeri seriff (azaz a Dollár-trilógia után frissen sztárstátuszba emelkedett Clint Eastwood) bekerül, merthogy a jóhiszeműen vásárolt gulyájáról kiderül, lopott volt, a tényt feltáró úriemberek pedig minimális teketóriával meg is lincselik szegényt, ahogy illik. Az akasztás közben a csőcselék érzékenyebb tagjai részéről ugyan felmerül néhány kétely eljárásuk megalapozottságát illetően, de ha már úrrá lett rajtuk a hangulat, pillanatok kérdése félresöpörni ezeket. Szegény Cooper lóg, míg az utolsó pillanatban le nem akasztja a fáról egy pont időben arra bóklászó marshall. Ne ítélkezzünk elhamarkodottan, a mentőakció se nem önzetlen, se nem a western-romantika által diktált önkényes dramaturgiai elem. Szimplán arról van szó, hogy Oklahoma főbírája, az Akasztóbíróként is emlegetett, az egyébként valós történelmi személyről (Isaac Parker, tessék utánanézni) mintázott Judge Fenton imádja a bitótáncot, csak azt nem szenvedheti, ha nem ő veri hozzá a taktust. Cooper ártatlansága hamar tisztázódik, Fenton bíró pedig hevenyészetten siet kielégíteni bosszúvágyát: seriffcsillagot biggyeszt ingére, azzal a kikötéssel, hogy az őt meglincselő férfiakat lehetőleg élve szállítsa be, különben hitele még csorbát szenvedne, és netán ismét a kötél rosszabbik végén találná magát.

hangem2.jpgA western műfajánál ideálisabb közeget keresve sem találni Amerika egyébként alig létező teremtésmítoszának elmesélésére, ez viszont óhatatlanul ahhoz vezetett, hogy a korai, '40-es, '50-es évekbeli, a témát érintő mozik leginkább a német Heimatilfmekhez hasonlóan agyonidealizált, negédes, álságosan nosztalgikus hangot ütöttek meg, valóságközeliségük és relevanciájuk nagyjából a kínai piacon árult villogó szentképek és a tényleges vallási meggyőződés viszonyára emlékeztetett. Azt kijelenteni, hogy a 60-as évek végén, főként Leone munkásságnak köszönhetően az amerikai western végre magára talált, egész biztosan merész, de talán nem teljesen alaptalan, merem is reszkírozni.

Hollywood ötlettelensége és görcsös másolási kényszere ugyanis a legkevésbé sem új keletű probléma – hogy is lehetne, mikor az Álomgyár üzleti modellekben és profitban gondolkozik, ahogy tette mindig is. Így történhetett, hogy miután Olaszország nem csak, hogy kölcsönvette a westernt, de még a Diadalív alatt is áthajtott vele, Hollywood észbe kapott, és visszaragadta a receptet, amit ugyan maga talált ki, de más tökéletesítette. Jellemző megnyilvánulása ennek, hogy Eastwood a Dollár-trilógia előtt csak egy sidekicket alakító, feltörekvő színész volt egy TV-sorozatban (az egyébként egész pazar Rawhide-ban), utána viszont saját produkciós cégével, a főszerepet elvállalva forgathatta le a Hang 'em high-t, később meg számtalan másikat – igaz, az már nem fért bele, hogy a Névtelen Férfihoz hasonló amorális antihőst alakítson, helyette ledobta mosatlan poncsóját, hogy a velejéig erkölcstelen környezet egyetlen erkölcsös jófiújának frissen vasalt ingébe bújjon.

A Hang 'em high érdekes tartalmi és formai tótágast produkál: láthatóan hibátlanul mondja fel az Italóktól lemásolt házifeladatot, amennyiben a vadnyugati világ komplex és ambivalens, ugyanakkor az egészet felülírja az a bagatell hozzáállás, miszerint a főszereplőnek jónak kell lennie (meg még szerelmesnek is, ahogy azt a film utolsó negyede tök fölöslegesen az arcunkba dörgöli). Egyszerre spagetti és americana, kritikus és idealizált, mély és sekély. Nagyjából pont azt adja, ami várható azután, hogy Hollywood lemásol egy formulát, amit eleve róla másoltak, csak ezúttal éppen egy bátor forgatókönyvből kiindulva, és egy ügyes rendező közreműködésével.

hangem3.pngA sztori végkifejlete aztán ennek megfelelően furcsa, lezáratlan, de ezt már simán erényként értékelném: happy end ugyan van, de csak viszonylagosan, merthogy főhősünk valahogy úgy jár, mint maga a film is. Két világ között őrlődik, és bár végső megoldást nem lel, nem is lelhet, de legalább egy talpalatnyi teret kiharcol magának, ahol csöndben, magányosan, de övé a győzelem.

Hogy  - stílszerűen - ítéletet hozzak: jó, sőt nagyon jó film lehetne ez, ha eldöntené, mit is akar pontosan. Drámaként pont azért nem működik, mert a kritikus pontokon mindig visszarohan az idealizmus anyai szoknyája mellé, feelgood-westernként meg azért nem, mert a legizgalmasabb, legszórakoztatóbb pillanatokban is roppant kényelmetlen kérdéseket vet fel. Műfajilag és tartalmilag egyaránt hibrid a javából, így aztán rajtunk, nézőkön múlik, hibáira, vagy erényeire koncentrálunk-e inkább.

Tovább a múltba