Úgy még senki sem épített nagyhatalmat, mint a 21. század elején az európaiak: erős központi vezetés és saját hadsereg nélkül. 2016-ra kiderült, hogy a jólétre és kompromisszumokra épült szervezet nem bír a kívülről érkező gondokkal. Az euróválságtól egyébként is terhelt európai szövetségi rendszert a tavaly területére érkezett több mint egymillió menekült a szétesés határára sodorta.

2016-ban ki kell derülnie, hogy milyen irányt vesz a kontinens. Sorsfordító lesz ez az év, még akkor is, ha nem lesz egyetlen nagy pillanat, amit átélve világossá válik, hogy most dőlt el minden. Ha az Európai Unió szétesik, akkor már 2015-öt is a végjáték részének tekintjük majd. Ha pedig átalakul, akkor a jelentős változásnak még az idén el kell kezdődnie. 

Az EU összes szereplője a szétesés esélyeit latolgatja

A tagállamok vezetői egyre keményebben beszélnek arról, hogy mennyire béna az Európai Unió. Holott a szervezet sorsát leginkább ők alakítják. A nyugatiak bunkósággal vádolják a keletieket, a déliek érzéketlenséggel az északiakat, az északiak lejmolással a délieket és a keletieket. 

Az EU intézményeinek elkötelezett vezetői is olyanokról beszélnek, hogy változtatás nélkül „öngyilkosságot követünk el”, ha nem egyeznek meg a tagállamok abban, hogy mi legyen a menekültekkel (Federica Mogherini). Vagy arról beszélnek, ha Schengen szétesik, akkor az eurónak sem lesz értelme, akkor pedig a közös piac is szétesik, munkanélküliség és elszegényedés jön (Jean-Claude Juncker). És miközben ezzel fenyeget, az a helyzet, hogy Schengen a gyakorlatban már szét is esett, hetente zárnak le újabb határokat a tagállamok. Donald Tusk tanácsi elnök pedig azt mondta, ha két hónapon belül nem találnak közös megoldást a menekültválságra, akkor az "EU mint politikai projekt megbukik".

Fenyegetések

Fenyegeti az Európai Uniót az euróválság, ami tavaly nyár elején már a szétesés szélére sodorta a valutauniót. 

Fenyegeti az EU-t a menekültválság, aminek kezelésében képtelenek megegyezni a tagállamok kormányai. 

Fenyegeti az egyik legerősebb tag kilépése, hiszen Nagy-Britanniában népszavazáson mondhatják ki az elszakadást az idén. 

És fenyegeti, hogy egyre többször fordul elő, hogy egy-egy kormány felrúgja a közös szabályokat, az erre adott brüsszeli megtorlások jogszerűségét pedig egyre többen vitatják. A tagállamok vezetői közül egyre többen kérdőjelezik meg, hogy a bizottságnak egyáltalán joga van-e regulázni őket. A magyar kormánypárti politikusok ellenséges politikai és gazdasági szándékokat látnak a kötelezettségszegési eljárások mögött, a lengyel kormány egyoldalúan felmondta a kötelező kvótáról szóló határozatot (amit az előző lengyel kormány szeptemberben még megszavazott), egyre több nyugati kormány követel rendkívüli mentességet a külföldi munkavállalókra vonatkozó kötelezettségei alól, senki sem tartja be menekültügyben az úgynevezett dublini szabályokat, sokan térnek el az államadósságot meghatározó maastrichti szabályoktól. 

Ők volnának szövetségesek?

Úgy küldik el egymást a kormányok jegyzékekkel és nyilatkozatokkal, mintha ellenségek, és nem szövetségesek volnának. Csak néhány példa: Athénban a német pénzügyminiszter portréja alá azt írta választási plakátjain a kormánypárt, hogy „a véredet szívta”; az osztrák kancellár hazugnak nevezte a magyar miniszterelnököt; a görög kormány hazahívta prágai nagykövetét decemberben a cseh elnök egyik kemény nyilatokozata után; a magyar kormánypárt frakcióvezetője arról beszélt a magyar parlamentben, hogy a bizottság elnöke és a német kancellár kezéhez a párizsi terrortámadás áldozatainak vére tapad; a luxemburgi külügyminiszter Kim Ir Szenhez hasonlította Orbán Viktort.

Éles viták mindig is voltak, de a helyzet most minőségében sokkal rosszabb, mint valaha.
Másfél havonta találkoznak a tagállamok vezetői Brüsszelben, de több mint fél éve annak, hogy érdemben utoljáról döntöttek volna valamiről, amit aztán be is tartottak. 

Novemberben például eldöntötték, hogy adnak 3 milliárd eurót Törökországnak, bízva abban, hogy cserébe nem engedik Európába a menekülteket. A pénz azonban nincs meg, Olaszország máris jelezte, hogy nem akar beleadni. Róma azzal zsarolja Brüsszelt, hogy leállítják az egész menekültügyi megállapodást a törökökkel, ha nem nézik el nekik, hogy nagyobb lesz az idei államadósságuk, mint azt még a közös szabályok megengednék. 

A kicsinyesség mindig az EU-s alkudozások sajátja volt, ami kívülről ugyan abszurdnak tűnhetett, de közben éppen az ilyen vitákon lehetett átélni, hogy erőszakkal semmit sem lehet letolni egymás torkán ebben a rendszerben. Mostanra azonban akkora a tét, hogy az önző hozzáállások az egész konstrukció alapjait veszélyeztetik. 

Egy júliusi éjszakán állítólag 2,5 milliárd euró görög állami vagyon felügyelőjének kijelölése okozott akkora vitát a német és a görög kormányfő között, hogy a végén majdnem ezen múlt, hogy szétesik-e a zóna. A brit kormányfő kilépéssel fenyegetve követeli, hogy húzzák ki az EU alapszerződésének egyik mondatát, holott az integráció folyamatos mélyítésére felszólító szöveg jelentősége leginkább csak szimbolikus, viszont a szerződés megpiszkálása a legbonyolultabb jogi lépés, amit csak az EU-ban el lehet képzelni.

Mi ez a béna óriás?

Miközben az EU gyengeségéről szólnak mostanában a hírek, gazdasági értelemben ez a világ legerősebb nagyhatalma. Többet termel mint az USA, és lakosai többet is költenek, mint az amerikaiak. Két tagállamának atomfegyverei is vannak, csak Kína és India népesebb az EU-nál. A 20. század közepéig innen irányították az egész világot, az itteni politikai és jogi rendet használják a világ minden táján. Messziről nézve elég jól áll Európa, még mindig.

Csakhogy az EU úgy lett ennyire erős, hogy nem használt katonai erőt nagyhatalmi státusa megteremtéséhez. Gazdaságilag és politikailag is széttöredezett az irányítása, és ami közös irányítás címén megy, az valójában bonyolult szervezetek alapos alkudozásain keresztül formálódik. 

Ez most bénaságnak tűnik, de valójában tudatos választása volt a kontinensnek, és egész sokáig teljesen működőképesnek tűnt. 

Az európai rendszer egyrészt azért lett ilyen, mert két szörnyű pusztítást hozó világháború tapasztalata teremtette meg. Az EU létezésének első oka az, hogy a gazdasági egymásrautaltsággal és a politikai alkuk kényszerével kizárják egy újabb európai háború lehetőségét. A további előnyök már csak következmények. 

Ezt a fő szempontot azonban időközben az EU polgárai és politikusai is elfelejtették. Mostanra alig maradtak olyanok, akik átélték a legutóbbi európai háborút, és a háború lehetősége olyan távol került az európai gondolkodástól (ami egyébként éppen az EU sikerét mutatja), hogy akik most az EU szétesését akarják, azok nem gondolnak bele, hogy ez milyen kockázattal járhat.

Másrészt azért lett ilyen az európai rendszer, mert ezt a nyelvében, identitásában, politikai rendszereiben széttagolt kontinenst csak úgy lehetett összefogni, ha a vállalások önkéntesek és nem kényszer alatt születnek.

Így is jól működött

A rendszer működőképességét elsősorban az bizonyította, hogy az EU polgárai egyre jobban éltek. Ez volt legfontosabb legitimációja. Hogy ez sosem, még a legprosperálóbb években sem járt együtt egy zsigeri lelkesedéssel, azt mutatja, hogy 2005-ben, amikor még minden nagyon jól ment, akkor is két tagállamban (Franciaországban és Hollandiában) is nemet mondtak a polgárok egy közös európai alkotmányra. Ennek ellenére az EU magától értetődő része lett a kontinens életének: a határok átjárhatósága, a külföldi munkavállalás egyszerűsége, a külföldi tanulás hétköznapivá válása, a cégeknek az egyszerű és olcsó kereskedelem lehetősége, vagy a legtöbbek számára a közös pénz használata.  

A jólét ráadásul valódi erőt adott az EU-nak, sokszor olyan erőt, ami alapján joggal hitték el az EU politikusai, hogy erőszak nélkül is tudják befolyásolni, hogy mi történjen a határaikon túl. Ami egyébként a nagyhatalmi státus fontos követelménye. Ilyen volt, amikor a tagságra váró Magyarország alapszerződésben állapodott meg Szlovákiával és Romániával a békés együttélésről; amikor Horvátország és Szlovénia a tagság érdekében lezárta évtizedes határvitáját; amikor Szerbia és Koszovó között megállapodások születtek az EU-s társulás reményében. Az EU annyira vonzó tudott lenni, hogy súlyos konfliktusokon, történelmi sérelmeken léptek felül a peremén lévő államok, csak hogy közelebb legyenek az integrációhoz. Úgy tűnt, hogy minden korábbinál humánusabb korszak köszönt a kontinensre.

De ha a kinti világ szétesik

Mostanra azonban kiderült, hogy a békés módszer csak addig működik, ameddig egy másik nagyhatalom nem jön szembe. 

Több közép-európai és balkáni állam nyugati útra terelése után Ukrajna átállításának már súlyos következményei lettek. Az ottani háború úgy kezdődött, hogy tüntetéshullám söpörte el az ukrán kormányt, amiért Moszkva parancsára elállt egy EU-val kötött megállapodástól. Oroszország nem bírta elviselni befolyása elvesztését, ebből háború lett, és akkor világossá vált, hogy az európai politika eljutott a lehetőségei határáig. Egy erőszakon alapuló rendszer szerint működő nagyhatalommal szemben már alig vannak eszközei Európának. Az orosz katonai terjeszkedést 2014-ben az EU nem tudta megállítani, keleti tagjainak biztonságát pedig egy külső szereplő, az USA igyekszik garantálni. Az EU és Oroszország közti konfliktus máig tartó súlyos következménye, hogy Moszkva belülről is igyekszik bomlasztani az EU-t, részben pártok szponzorálásával, részben pedig az egyes tagállamokkal kötött különalkukkal.

Ám az orosz konfliktusnál is sokkal súlyosabb működési zavart okoztak az Európai Uniónak a menekültek. 2015-ben több mint egymillió ember érkezett az EU területére, hogy itt kezdjenek új életet. A tagállamok egymásnak estek, az EU alapvető vívmányait kezdték felszámolni.

Az indulatokkal nem tudnak mit kezdeni

Az euróválságot pénzügyi módszerekkel még kezelgették valahogy, és ugyan akkor is veszélybe került a szövetség, de a probléma elég elvont volt ahhoz, hogy zárt ajtók mögötti kínos alkudozások sorozatával a közvetlen fenyegetést mindig elhárítsák. Amikor viszont hús-vér emberek tömegével kellett kezdeni valamit, akkor a bejáratott módszerek már nem működtek. 

Holott az euróválság következményei sokkal brutálisabban érintették az unió polgárait mint a menekültek, de ezek a hatások nem közvetlenek voltak, a grafikonokon lehetett csak látni őket, a hétköznapi életet csak lassan és áttételeken keresztül befolyásolták. A menekültek megjelenése valójában kisebb hatással van az európai emberek nagy többségének hétköznapi életre, de a menekültek szó szerint látszanak, meg lehet őket mutatni a híradásokban, és ezért sokkal nagyobb indulatokat gerjesztenek. Ezek az indulatok egészen komolyakká válnak, amikor a menekülteket fenyegető és követelődző csoportként mutatják, és különösen durva hatást lehet elérni, ha összemossák őket a terroristákkal. A nyugati EU-szkeptikus pártok és a keleti kormányok ezekből az indulatokból igyekeznek népszerűséget szerezni, így nagy lendülettel hergelik az embereket a menekültek ellen.

Tűrni nem bír, birodalommá válni nem akar

Két választ adhat az EU a menekültválságra.

• Tűr 
  
• vagy klasszikus nagyhatalommá, föderációvá alakul át. 

Az EU-s intézmények vezetőinek és Németországnak az első válasza az volt, hogy tűrjön a kontinens, vagyis a rászorulókat fogadja be. Ez következett az EU eddigi működési rendjéből, ami a jólét mellett a szabadság eszményét hirdeti, és amibe nem fér bele a rászorulók elutasítása. 

Az engedékeny brüsszeli politika meghirdetését az olasz partoknál egyetlen éjszakán vízbefulladt több mint ezer emberről szóló hír előzte meg, az engedékeny német politika meghirdetését pedig a magyar rendszámú teherautóban megfulladt 71 ember megtalálása.

Mivel ez a leggazdagabb kontinens, és abban is a leggazdagabb Németország, még százezrek fogadása sem látszott akkora problémának, mint ami lett belőle. Az EU nem az a nagyhatalom, ami megengedheti magának, hogy a határán emberek haljanak meg, vagy aminek belsejében földönfutók ezrei gyalogoljanak a semmibe az autópályán. Legalábbis a brüsszeli és berlini politikai kultúra és identitás ezt diktálta. 

Nem véletlen, hogy az európai államok messze sokkal-sokkal többet költenek segélyezésre, jóléti intézkedésekre, állami szolgáltatásokra, mint bárhol máshol az államok. A többi nagyhatalom ezt a pénzt fegyverekre és hadseregre költi.   

A tűrés politikája azonban nem kapott elégséges támogatást. A németek áldozataikért cserébe kvótarendszert kértek, nehogy teljesen magukra maradjanak, de annak még a korlátozott változata sem működik. A tagállamok nem hajtják végre az erről szóló saját határozatukat sem, összesen 160 ezer menekültből kevesebb mint 300 főt telepítettek le.

A párizsi terrortámadás vagy a szilveszteri kölni balhé pedig olyan hangulatot teremtettek, ami egyre több embert fordított el a tűrés politikájától, és ezt erősítették az EU keleti tagállamainak kormányai is.  

Ellenállni csak erős központi akarattal lehet

A másik lehetőség, ha az EU elkezd olyan nagyhatalommá válni, mint a többi. Lesz egy erős központi irányítása, saját bevételekkel és saját erőszakszervezettel. Ebben az esetben képes lehet lezárni a határait is. Ez viszont azt jelentené, hogy a mostani rendszer helyett egy föderatív állammá, az Európai Egyesült Államokká alakul át.

Az európai bizottság 2015 elején kidolgozott egy tervet a tűrés logikája szerint, erről szólt a hot spotoknak nevezett befogadótáborok felállításáról és a kvótarendszer alapján elosztott menekültekről szóló koncepció. Ám amikor ebből semmi sem lett, decemberben kidolgozott egy javaslatot a föderatív átalakulás logikája szerint is. Utóbbiban azt javasolják, hogy legyen egy bárhol bevethető európai határőrsereg, amit akkor is ki lehet küldeni a schengeni zóna védelmére, ha azt a határon lévő tagállam nem kérte. A javaslat ugyan óvatosan teszteli csak a kormányok tűrékepésségét, hiszen első körben csak egy 1500 fős, és csak 2020-ra felálló sereggel számol, de a terv lényege így is az EU történetének legjelentősebb központosítását hozná, és a legkomolyabb lépés lenne a föderatív átalakulás felé az euró bevezetése óta. (Jellemző amúgy az európai bizottságra, hogy kis számokkal tesztel egy nagyobb jelentőségű javaslatot. Első körben a kvótarendszert is csak 20 ezer menekültre számolták ki, hogy aztán néhány hónap múlva 160 ezerről legyen szó.) 

Ez a határőrvédelmi javaslat azért forradalmi, mert a tagállamok szuverenitását alapvetően csorbítaná. Ha Brüsszelből, más nemzetek állampolgárai idegen fegyvereseket küldhetnek valamely tagállamba, az az eddigi európai rend teljes borulásához vezetne. Sok államnak még néhány ezer menekült kötelező befogadása is túlzott beavatkozást jelentett volna, pedig ehhez képest egy hadsereg megjelenése milliószor durvább beavatkozás a belügyekbe. Nulla az esélye, hogy ezt a tervet elfogadják a tagállamok. 

Eddig sem ment, hiába lett volna haszna

Nem véletlen, hogy nincs európai rendőrség, hadsereg és adóhivatal sem, holott a schengeni rendszerből vagy az euró létezéséből mindhárom következne. Mivel eddig nem érte nagy baj az EU-t, működött úgy is e fura nagyhatalom, hogy nélkülözött egy saját erőszakszervezetet, és nem voltak maga szedte bevételei sem.  

Azért tűnnek megoldhatatlannak az EU mostani problémái, mert a tagállamok számos kormánya továbbra sem akarja ezeket a közös intézményeket, amelyek egy föderációvá, szuperállammá változtatnák az EU-t, képessé téve a klasszikus nagyhatalmi működésre. És éppen azok az államok aggódnak leginkább a szuverenitásuk csorbításától, amelyek a tűrés, vagyis a befogadás politikájára is nemet mondanak. Jó példa erre Magyarország, amelyik hallani sem akar a menekültek befogadásáról, de közben a britekkel szövetségben tovább lazítaná az európai integrációt. Így pedig a helyzet kezelése egyelőre megoldhatatlan.

Amikor belülről jött a baj, akkor még tűrtek

A "tűrés" vagy "központosítás" dilemmája nem most merült fel először, élesen előjött az euróválság kezelésekor is. Akkor a tűrés mellett döntöttek: az eladósodottak többé-kevésbé tűrik a Brüsszel által diktált megszorításokat, a stabil helyzetben lévők pedig tűrik, hogy garanciát vállaljanak a bajban lévők hitelezésére. A hatékony megoldás az adósság szétterítése volna, ezt azonban a németek csak akkor vállalnák, ha emellé közös adórendszer, ellenőrzött tagállami költségvetések is lennének, vagyis egy valódi föderációvá alakulna az eurózóna. Ezt viszont a tagállamok többsége nem akarta.

A helyzet azért nehéz, mert a föderációs átalakulást nem csak a kormányok önzősége gátolja, nem csupán arról van szó, hogy a tagállamok politikusai foggal-körömmel ragaszkodnak a hatalmukhoz. Nincs ugyanis semmilyen válasz sem arra, hogyan maradhat demokratikus egy föderációvá alakult Európa. Ki ellenőrizze a nagy közös adóhivatalt, hadsereget, határőséget és rendőrséget? Hogyan számoltassák el az európai polgárok ezek vezetőit? 

Komoly összeurópai választást nem lehet tartani: a jelöltek nem tudják minden nyelven ugyanúgy elmondani, hogy kicsodák, és az egyes népek lélekszáma közötti különbségek is annyira nagyok, hogy megoldhatatlannak látszik a közvetlen képviselet átélhetősége. Éppen ezért lett ennyire bonyolult az EU-s intézményrendszer, az egymás nélkül tehetetlen tanáccsal, bizottsággal és parlamenttel, ahol a kormányok, a hivatalnokok és a képviselők bonyolult rendszerekben kiszámolt jogköreik mentén a terelgetik az unió sorsát.   

Ördögi kör 

A menekültválság esetében viszont a tűrés politikája kimerülőben van, a konszenzust kereső politika zsákutcába jutott, holott az egyre feszítőbb helyzet gyors megoldást sürgetne. Le kell lassítani a menekültek beáramlását, vagy legalább rendezettebb keretek közé kellene szorítani. Csakhogy ezt csupán nagyobb központosítással lehetne elérni európai szinten, ám éppen a mostani válság mélyülésével egyre gyengébbek az összefogást sürgető erők. 

Beretvapengén csúszunk a pokolba

A baj az, hogy más közös megoldás nincs, mint a közös tűrés, vagy pedig a közös ellenállás, és egyelőre egyikre sem látszik politikai hajlandóság. 

Ha az egyes tagállamok külön-külön akarnak reagálni, akkor a belső határok lezárása tartós marad. Az EU mostani gazdaságának egyik legfontosabb alapja, hogy az áruk és az emberek korlátok nélkül mozognak benne. Ha ez nem lesz, akkor Európa gazdasága meggyengül. Ha sorra szegik meg a tagállamok a közös szabályokat, akkor a jogbiztonság, a kiszámíthatóság is oda lesz, aminek szintén az európai vállalkozások látják majd a kárát. A gazdaság gyengülésével romlik az életszínvonal, aminek nagyjából folyamatos emelkedése eddig egyben tartotta a kontinens országait.

A gyengülés tovább erősíti majd az országok közti konfliktusokat. És pont az a veszély leselkedik majd Európára, aminek elkerüléséért az egészet kitalálták. Ha nem lesz kényszer a kompromisszumra, akkor majd erővel igyekeznek kikényszeríteni akaratukat az európai országok, ha bajuk lesz egymással. 

Nyugati Unió?

A francia és a német gazdasági miniszter tavaly nyár elején egy közös cikkben már felvetette, hogy az eurózóna országainak létre kellene hozniuk egy saját uniót, a mostaninál sokkal erősebb jogkörökkel, egységes szociális- és adórendszerrel, saját bevétellel, saját parlamenttel. A javaslat lényege az, hogy ha nem akar minden ország részt venni a föderatív átalakításban, az ne tartsa vissza a többieket attól, hogy ők viszont megcsinálják. 

2015-ben holland kezdeményezésre felmerült a schengeni zóna szűkítése is, amiben a Benelux államokon kívül csak Németország és Ausztria maradna, mert ezek az országok képeseknek tűnnek megállapodni a menekültek beengedéséről szóló szabályokban.

Brüsszel tele van pletykákkal, amelyek egy kisebb, ám integráltabb unió alakításáról szólnak. Egy ilyen radikális átalakulás menetrendje még egyáltalán nem látszik, de nem kizárt, hogy előbb-utóbb az eurózónán kívülieket választás elé állítják: beszálltok vagy teljesen kint maradtok? Ahogy az sem kizárt, hogy a zóna legeladósodottabb államait is elengedik a föderációra kész országok.

Egy álom vége

Az Európai Unió kormányai dönthetnek úgy, hogy szélesebb vagy szűkebb körben, de megcsinálják a föderációt. Dönthetnek úgy, hogy sokkal lazábbra veszik az eddigi szövetséget, visszaállítják a határok ellenőrzését, ismét saját pénzt vezetnek be, és legfeljebb vámunióként folytatják az együttműködést. Akárhogyan is alakulnak a dolgok, a "puha nagyhatalom", az örök alkudozásokon alapuló önkéntes működés koncepciója nagy veszélyben van. 

Ha az EU szétesik, meggyengül vagy kisebb lesz, akkor Európa elveszti az esélyét, hogy a 21. század meghatározó nagyhatalma legyen. Magyarország pedig átmeneti zóna lesz, az orosz és nyugati befolyási övezet határán, örök útkeresésre és felzárkózási igyekezetre kárhoztatva.