A 2016-os riói olimpia több szempontból is fordulópontot jelenthet a globális élsport nagyjából egy évszázados történténetében. Ezek közül talán a legfontosabb, hogy valószínűleg már nem sok ilyen olimpiát látunk. A nyári játékok 1988 és 2012 közötti folyamatos növekedése mostanra megállt: nem volt se a helyszínen, se a tévében nézőcsúcs, és egyre többen mondják egyre hangosabban, hogy lehetne ezt valahogy értelmesebben is csinálni. Amikor erre a cechet álló hatalmas szponzorcégek is ráébrednek, a bulinak ebben a formájában vége lesz. Téli olimpiát már szinte senki nem akar rendezni, és a 2024-es nyári hepajra is csak négy jelentkező van, de ezek közül is egy a visszalépést fontolgatja.

Az olimpiai mozgalom előtt két út áll: vagy valami megváltozik, vagy csak olyan kínos helyek maradnak házigazdának, mint Szocsi.

Ami szépen át is vezet minket a másik olimpiai ügyhöz, amiben Rio fordulópontot hozott. Bár a 2016-os olimpián csak néhány kisebb lebukás volt, nagy doppingbalhé nem, mégis minden a doppingról szólt. Az olimpia előtt néhány héttel nyilvánosságra hozott független, nemzetközi jelentés, amely pontosan feltárta, hogy a 2014-es téli olimpián Szocsiban az oroszok hogy játszották ki a doppingellenőrzéseket, megadta az alaphangot. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság ezt követő döntése, amely az egyes szövetségek kezébe adta az orosz sportolók kizárását az olimpiáról, a nemzetközi sportszervezetek nagy részének működését ismerve gyakorlatilag egyet jelentett az amnesztiával. Ennek eredményeként pedig több riói helyszínen a közönség tüntetett az orosz sportolók ellen, és azok a versenyzők közül is sokan kiborultak, akiknek oroszokkal kellett megmérkőzniük.

A Szocsiban történteket feltáró McLaren-jelentés nem kevesebbet állított, mint hogy az orosz titkosszolgálatok az orosz politika parancsára egészen elképesztő, James Bond-filmeket idéző trükkökkel gondoskodtak arról, hogy egyetlen orosz atléta se bukhasson meg a doppingvizsgálatokon. Nem is bukott meg egy sem. A legfőbb nemzetközi doppingellenes szervezet, a WADA azt szerette volna, ha ezért egyetlen orosz sportolót sem engednek Rióba, hiszen az egész mögöttük álló rendszerről kiderült, hogy csal. A másik oldal, amelynek az érveit a NOB végül elfogadta, ezzel szemben azt mondta, hogy nem lehet az egyik legfontosabb jogi alapelvet, az ártatlanság vélelmét félrevetve kollektív büntetést alkalmazni, és olyan sportolóktól is elvenni az olimpiai álmot, akik tiszták, és soha nem buktak meg semmiféle doppingvizsgálaton.

De hát az isten szerelmére, azért nem buktak meg, mert egy olyan rendszer állt mögöttük, amit eleve azért működtettek, hogy ne bukhasson le senki - mondták erre a WADA pártján állók, ám ekkor már késő volt vitatkozni, az oroszok mehettek Rióba, ahol a londoninál alig rosszabb teljesítménnyel, 19 arannyal, 18 ezüsttel és 19 bronzzal megőrizték helyüket az éremtáblázat negyedik helyén.

A McLaren-jelentés ahhoz nem volt elég, hogy az oroszokat távoltartsa Riótól. A nemzetközi sport- és egyszerűen csak politika ezt magakadályozta. Egyáltalán nem meglepő módon a Nemzetközi Paralimpiai Bizottság mert keményebb lenni, a riói paralimpiai játékokon egy szál orosz sportoló sem lesz. Az nem érdekli Vlagyimir Putyint és az orosz közvéleményt, és a NPB elnöke nem is olyan puszipajtása az orosz diktátornak, mint Thomas Bach a NOB-tól. Azt viszont minden sportrajongó megköszönheti a jelentésnek nevet adó Richard McLaren kanadai sportjogásznak, hogy munkájának köszönhetően végleg le lett szögezve:

a jelenlegi doppingellenes küzdelem megbukott. A vizsgálatok jelentős része nem ér semmit, a nemzetközi sportszervezetek irányítói pedig még arra is képtelenek, hogy legalább azt megbüntessék, aki tényleg lebukott. A jelenlegi rendszer csak arra jó, hogy a legpofátlanabb csalásokat és a legbénábban csalókat kiszűrje.

Akinek egy kicsit több esze van, mint a 2004-es olimpián önmagukból és hazájukból is hülyét csináló Annus Adriánnak és Fazekas Róbernek, nincs mitől félnie ebben a rendszerben. A Szocsiban történtek feltárásával világossá vált, hogy a történelem négy legnagyobbat szóló doppingbotránya, a keletnémet, a részben arra épülő kínai, az amerikai Lance Armstrong és most az orosz állami doppingrogram közül egyet sem sikerült lebuktatni doppingvizsgálatokkal. Mindegyikre csak utólag derült fény, vagy mert valaki ki merte nyitni a száját, vagy mert a sport világától távol álló bűnüldöző szervek feltárták, hogy pontosan mi történt.

Ezzel elég szomorú szembesülni, viszont szerencsére vannak jó hírek is. Florence Griffith-Joyner 1988-ban néhány hónap alatt hatalmasat fejlődve futott világcsúcsot és nyert olimpiai címet 100 méteres síkfutásban, majd gyorsan visszavonult, és 1998-ban meg is halt. Bár soha nem bukott le, már akkor is világos volt minden szakmabeli számára, hogy doppingol, ma pedig már nincs épeszű ember, aki ezt megkérdőjelezné. Lassan 30 év alatt senki nem tudta megközelíteni az ő eredményeit, akárcsak a valamivel korábban, hosszabb távokon világverő keletnémet nőkét.

Akik ma csalnak, azoknak nagy valószínűséggel annyi idejük sem lesz élvezni a sikert, mint Griffith-Joynernek. Egyfelől mert a megőrzött mintáknak köszönhetően egyre több a lebukás, a riói olimpia alatt is vettek el még 2008-as pekingi érmeket is. Maga Usain Bolt is valószínűleg el fogja veszíteni 2008-as, váltóban szerzett aranyát, mert egyik jamaicai csapattársa lebukott. Másfelől pedig azért, mert a független sportorvosoknak, statisztikusoknak, amatőr detektíveknek köszönhetőn ma már sokkal könnyebb a doppingoló sportolót ha nem is lebuktatni és eltiltatni, de legalábbis köznevetség tárgyává tenni. Az ő munkájukat ráadásul segíti, hogy 2016-ban már lehetetlen olyan, a világtól szinte hermetikusan elzárt doppingprogramot működtetni, mint amilyen a keletnémet volt. Annyi nyom marad merevlemezeken, laboratóriumi számlákon és még vagy ezer helyen, hogy csak idő kérdése, amíg ezek közül valamelyikre rátalál valaki.

A nyilvánvalóan doppingoló sportoló helyzete így ma kicsit olyan, mint a tolvaj magyar politikusé. Az előbbi a negatív doppingtesztjeire mutogat, az utóbbi a papírra, amelyen Polt Péter főügyészsége visszadobja a feljelentést, azonban ezek nem győznek meg az ég világon senkit.

Ahogy a magyar közélet iránt érdeklődő állampolgár, úgy az élsportért rajongó globális közönség is egyre inkább érzi, hogy mikor veri át valaki. Persze van, aki direkt nem akarja érezni, de velük egyik esetben sincs mit kezdeni.

Mo Farah, a britek szomáliai származású atlétája a történelem során másodszor megcsinálta az olimpiai hosszútávfutó dupla duplát, azaz 2012 után ismét megnyerte az 5000 és a 10 000 méteres síkfutást. Farah jó, de nem korszakosan nagy futó volt egészen 2011-ig, amikor 28 évesen új edzőhöz, a kubai-amerikai Alberto Salazarhoz ment. Innentől kezdve eredményei drámaian javulni kezdtek, a négy olimpiai arany mellé nyert öt világbajnoki címet is. 2015-ben a BBC egyik műsora kioknyomozta, hogy Salazar néhány atlétájának biztosan adott illegális teljesítményfokozó szert. Néhány héttel a 2016-os olimpia előtt pedig egy barcelonai hotelben a spanyol rendőrség letartóztatta az etióp futóedzőt, Jama Adent, akinek a szobájában nagy mennyiségű doppingszert találtak. Aden többek közt az 1500-on világcsúcsot futó honfitársa, Genzebe Dibaba edzője, de korábban szoros kapcsolatot ápolt Farah-val is, bár a brit atlétikai szövetség azt állítja, hogy már rég nem.

A kérdés egyszerű, de száz százalékos bizonyossággal ma nem megválaszolható: Mo Farah doppingol?

Lehet, hogy Farah tiszta, de az biztos, hogy esetében több olyan bűnjel is felbukkan, amelyek a számtalan negatív doppingteszt ellenére is kétségekkel töltik el az embert. Mielőtt azonban végigvennénk ezeket, érdemes eloszlatni néhány népszerű tévedést is a doppinggal kapcsolatban.

1. Az doppingol, aki lebukott

Ez az érv a hétköznapi jogi megközelítést próbálja a sport világában alkalmazni, és azt mondja, hogy nem kell ennyit tördelni a kezünket. Tehát hogy akire nem bizonyítottak rá semmit, az ártatlan, és le lehet róla szállni. Két gond van ezzel az érvvel. Egyfelől a már említett tolvaj magyar politikusos példa. Másfelől pedig az, hogy ezzel a megközelítéssel a keletnémet úszónőket és Florence Griffith-Joynert is ártatlanként kellene kezelnünk, ennyire pedig csak nem akar senki hülye lenni.

2. Mindenki doppingol

Ez a nihilista álláspont talán a legelterjedtebb tévedés doppingügyben, és persze érthető is, hogy miért ilyen népszerű. Ugyanazért, amiért a “minden politikus lop” bölcsesség. Ha ugyanis azt látjuk, hogy a tolvaj politikusokat sem ítélik el, és nem lehet elválasztani a jót a rossztól, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy le van szarva az egész, úgyis mindenki rossz. Ezzel szemben a valóság az, hogy nem minden politikus lop. Nyilván mindannyiunk szakmájában vannak tisztességes és becstelen emberek egyaránt, és azt képzelni, hogy az élsport világa egy másik bolygó, alapvető tévedés. Magyarországon vannak orvosok, akik nem fogadnak el hálapénzt, és olyan főbérlők, akik ragaszkodnak a lakás lepapírozásához. Akkor miért pont a vívók vagy az úszók között ne lennének becsületes emberek? Különböző becslések léteznek azzal kapcsolatban, hogy az élsportolók hány százaléka doppingol, de olyat, hogy mindenki, komoly ember még nem mondott.

3. Teljesen reménytelen a dopping ellen harcolni, inkább minden teljesítményfokozó szer használatát engedélyezni kellene

Ez a tévhit többnyire az előzőből fakad, vagy legalábbis azzal párban jár. Azonban ha megértjük, hogy nem doppingol mindenki, mindjárt értelmetlenné válik. Az értelmetlenségnél is súlyosabb, hogy minden bizonnyal életveszélyes is. Pontosan tudjuk, hogy tették tönkre fizikailag-lelkileg a szovjet blokkban a gátlástalan edzők a rájuk bízott gyerekeket, és ezt normális ember nem kívánhatja vissza. Az a megkötés, hogy “18 felett mindenki szabadon doppingolhasson, hiszen az már felelős felnőtt ember” pedig végképp nevetséges és életszerűtlen. A feketén lakáskiadást sem legalizálják ott, ahol sokan csalnak, és borzasztó lenne, ha pont az élsportban döntenénk úgy, hogy a becsületesek védelme helyett a csalókat engedjük szabadon.

4. Rohadt csaló doppingosok

Ha valaki azt gondolja, hogy az élsportban mindenki doppingol, hajlamos nem egyszerűen legyinteni egyet, hanem kifejezetten megutálni ezt a sok mocskos csalót. Érthető reakció, de azt azért érdemes tudni, hogy a doppingoló sportolók részben mocskos csalók, de valamennyire áldozatok is. A skála egyik végén ott van Lance Armstrong, aki tényleg maga szervezte és működtette a sporttörténelem egyik legnagyobb doppingprogramját. A másikon meg azok a szerencsétlen gyerekek, akiket edzőik sokszor tudtuk nélkül kezdenek el telenyomni mindenféle szerekkel, hogy aztán az esetleges lebukás után csak a sportolóból legyen bűnbak, akit a fél világ megvet, miközben a háttérben az edzők és sportvezetők már következő áldozatukat tömik a legújabb generációs doppingszerrel. Igen, az élsportolók, akárcsak a mindenféle egyéb hírességek, sokmindenért irigyelhetők, de van, amiért őket is lehet sajnálni.

5. Doppinggal könnyű

Ez nagyjából a “milliomosok csak a pénzüket számolgatják, míg más belegebed a munkába” élsportra alkalmazott megfelelője. Nem, doppinggal sem könnyű. A doppingszerek nem olyan varázsitalok, amik bárkiből olimpiai bajnokot csinálnak két hét alatt. A leghatékonyabb doppingszerek is csak arra jók, hogy néhány százaléknyit, sőt, tizedszázaléknyit javítsanak a sportolók teljesítményén. Az egyébként is nagyon jó sportolóból tudnak világrekordert csinálni, de ez sem azt jelenti, hogy a doppingoló sportoló ellóghatja a hajnali edzéseket. A gyakorlatilag pszichopata Lance Armstrongnak számtalan jellemhibája volt, de lustának még legádázabb ellenségei sem nevezték, sőt. Valószínűleg az a jellemvonás, ami arra késztet egy embert, hogy az egész életét az élsportnak, a győzelemnek szentelje, arra is hajlamosabbá teszi, hogy ezért a győzelemért tényleg mindent megtegyen.

6. Az amerikaiak fogják be a pofájukat!

Az utóbbi években, az újraéledő szovjet propagandának köszönhetően a doppinggal kapcsolatban is újra előjött a “maguk meg verik a négereket”-vád. Rióban a vele egy versenyszámban úszó orosz Julija Jefimovának beszóló amerikai Lilly King kapta meg, hogy inkább a saját portáján söpörjön, és foglalkozzon honfitársával, a futó Justin Gatlinnel, akinek Jefimovánál sokkal csúnyább doppingmúltja van. A Hosszú Katinkával kapcsolatos amerikai vádak kapcsán is előjött a magyar sajtóban, hogy az amerikaiak kettős mércével mérnek.

Két dolog keveredik azonban itt össze. Egyfelől hogy igen, az amerikaiak is doppingolnak, Griffith-Joyner és Justin Gaitlin mellett ott van személyes kedvencem, Randy Barnes, aki 1990-ben akkora világcsúcsot lökött súllyal, hogy máig nem döntötte meg senki. Pont mint a keletnémet rekordokat. Aztán három hónappal később le is bukott doppinggal. Azonban az, hogy sok amerikai sportoló doppingol, nem azt jelenti, hogy ott is olyan mocskos, állami program működne, mint Oroszországban. Sőt. Lehet kettős mércével vádolni az amerikaiakat, de ők speciel nem félnek akár saját ikonjaikat is lebuktatni. Lance Armstrongnak egy évtizeden át falaztak a nemzetközi kerékpáros potentátok és szponzorok, míg végül az amerikai hatóságok nekiálltak dolgozni. A rövidtávfutó Marion Jonestól is azért lehetett végül elvenni mind az öt olimpiai aranyát, mert az amerikaiak felgüngyölítették a híres BALCO-ügyet. Ilyet sem az oroszok, sem a kínaiak, sem az egy fokkal demokratikusabb kelet- vagy nyugat-európai országok sem voltak képesek megtenni.

---

Megértettük, hogy a nemzetközi sportszerevezetektől és a jelenlegi doppingvizsgálati rendszertől nem várhatjuk el a csalók leleplezését, és felülemelkedtünk a fent felsorolt hat tévhiten. Így már rátérhetünk arra, hogy az intelligens sportbarát miből következtethet egy versenyző doppingolásár. Ezek közül egyik sem perdöntő bizonyíték, sőt, még valamennyi feltétel teljesülése esetén sem lehetünk biztosak a dolgunkban. De itt érdemes ismét előszedni a tolvaj magyar politikus példáját, valamint a közmondást, amely szerint nem zörög a haraszt, ha nem tömik anabolikus szteroidokkal.

1. Gyanúsan jó eredmény

Ez a legevidensebb, ahogy már Florence Griffith-Joyner példáján is láttuk. Vannak eredmények, amik annyira kiugróak, annyira sokáig maradnak megközelíthetetlenek, hogy nem nagyon magyarázhatóak mással, mint valamilyen doppingszerrel. Vagy ott van a kínai Je Si-ven, akinek női 400 méteres világcsúcsát most Rióban megdöntötte Hosszú Katinka. Ő volt az, aki 16 évesen a 2012-es londoni olimpián az utolsó 50 méteren gyorsabban úszott, mint a férfiaknál ugyanezen a számon győztes Ryan Lochte. Sokakban felmerült, hogy Je Si-ven doppingolt, de persze nem szabad kizárni, hogy korszakos zseni.

Tisztában kell azonban lenni azzal is, hogy különböző sportágakban a kiugró teljesítmények nem egyformán gyanúsak. Az atlétika női számaiban elért keletnémet világcsúcsok a mai napig élnek, míg az úszórekordokat már rég megdöntötték. Ez nem azért van, mert a mai atlétika tisztább, mint a mai úszás, hanem mert a medencében egy kicsivel is áramvonalasabb technika kifejlesztése nagy ugrást jelenthet, addig a futópályán nem nagyon van ilyemire lehetőség. A magasugrást megújító Dick Fosbury csak egy volt, míg az úszók szinte folyamatosan tudnak újabb ötletekkel előállni.

2. Gyanúsan sok verseny

Bizonyos doppingszerek nemcsak arra jók, hogy a csúcsteljesítményt javítsák, hanem arra is, hogy segítsék a regenerálódást. Jó példa erre a maratonfutás. A legjobb afrikai futók évente 3-4 versenyt tudnak komolyan venni, de van, aki csak kettőt. Aki ennél sokkal több versenyen teljesít csúcsformában, azzal kapcsolatban felmerül, hogy doppingol, de persze nem szabad itt sem kizárni, hogy korszakos zseni.

3. Gyanúsan kevés verseny

Talán viccesen hangzik, hogy a sok és a kevés is gyanús, de az a helyzet, hogy azok a versenyzők, akik csak egy-egy nagy pénzdíjas versenyen, világbajnokságon vagy olimpián állnak rajthoz, rendre érmet nyernek, egyébként pedig távoli hazájuk eldugott szegletében edzenek, azoknál mind felmerül a doppingvád. Hiába kell elvileg versenyen kívül is a doppingellenőrök rendelkezésére állni, a McLaren-jelentés óta senki sem gondolhatja komolyan, hogy egy posztszovjet dobóatlétának nem falaznak otthon. Az ilyen, mindig csak pillanatokra előbukkanó tádzsik és belarusz kalapácsvetőknél és társaiknál bizony felmerül, hogy dopping áll a háttérben. De persze lehet, hogy mind korszakos zsenik.

4. Gyanús sportágak

Nem minden sportágban ugyanolyan gyakori a dopping. Ennek kulturális és fiziológiai okai is vannak. A történelem azt mondja, hogy a súlyemelők között mindig is sok dopping volt, a vívóknál meg nem annyira (bár itt érdemes megemlíteni a legendás Borisz Onyiscsenkót és az ő varázs-párbajtőrét). Így ne szégyellje magát, aki az olimpiai vívótornát viszonylag tiszta szívvel nézi, míg a hasonlóan izgalmas súlyemelőverseny követése közben arra gondol, hogy azért ez mégiscsak kelet-európai, kaukázusi és közép-ázsiai zuglaboratóriumok fegyverkezési versenye. De persze lehet, hogy a jó azeri levegőtől van ott ennyi korszakos zseni.

Viszont nem szabad azt hinni, hogy egy sportág csak azért doppingfertőzöttebb, mert több doppingesetet szállít. A profi bringa nem a világ legtisztább sportja, de többek között azért is van ott sok doppingügy, mert a sportág vezetése többé-kevésbé szembenézett a problémával, és igyekszik is tenni ellene. A biciklisek közt bevezetett biológiai útlevélről a legtöbb sportág rajongói álmodni sem mernek.

5. Gyanúsan késői beérés

A doppingszakértők ezt szokták az egyik legárulkodóbb jelnek tartani, és ez az, ami a 28 éves korában hirtelen megtáltosodó Mo Farah eredményeit a leggyanúsabbá teszi. Hasonló eset a 100 méteres síkfutásban 32 évesen olimpiai bajnok, élete legjobbját még egy évvel később futó szintén angol sprinter, Linford Christie.

Egy sportolói pályafutásnak rendes íve van, amin ugyan lehetnek kiugró előrelépések, de minél később érkeznek ezek, annál valószínűbb, hogy valami teljesítményfokozó szer a magyarázat. Azt is tudni kell, hogy különböző sportágakban különböző korban érnek be a sportolók. Egy 26 éves úszó már öreg, egy 26 éves rövidtávfutó nagyjából karreirje csúcsán van, míg egy 26 éves országúti bringás még fiatalnak számít, így a gyanúsan késői beérés sportáganként más életkort jelent. És persze elképzelhetőek olyan korszakos zsenik, akik csak 30 felett kezdenek el gyorsan úszni.

6. Gyanúsan hirtelen eltűnés

A már említett Je Si-ven 2012-ben, 16 évesen még hihetetlen világcsúccsal lett olimpiai bajnok 400 vegyesen, 200 vegyesen pedig olimpiai csúcsal nyert. A 2013-as világbajnokságon már nem jutott neki érem. 2015-ben a 200-as döntőbe még éppen hogy bejutott, 400-on viszont kiesett, a londoni idejénél 14 másodperccel rosszabbat úszott. Rióban 200-on a nyolcadik lett, 400-on pedig, még a tavalyinál is rosszabb idővel csak a 27.

Egy másik híres eset a szintén kínai He Cihong, aki az 1994-es világbajnokságon a semmiből előbukkanva verte meg a világot, köztük Egerszegi Krisztinát is a hátúszószámokban. Az 1996-os olimpián, akárcsak a vele együtt feltűnő többi kínai csodaúszónő, már nem volt sehol.

Igen, vannak korszakos zsenik, akik egészen fiatalon a csúcsra jutnak, majd elveszítik a motivációjukat, esetlek fiziológiailag úgy változnak meg, hogy attól leromlanak az eredményeik. De az ilyen hirtelen drámaian leromló teljesítménynek az is lehet az oka, hogy valaki már nem akarja tovább reszkírozni a lebukást, és inkább leáll a doppingszerekkel.

7. Gyanús országok

Ahogy vannak doppingfertőzöttebb sportágak, úgy vannak doppingfertőzöttebb országok is. Talán nem véletlen, hogy az egyaránt nagyjából tízmillió lakosú Azerbajdzsán és Portugália közül az egyik 18, a másik 1 érmet nyert Rióban. Más az országok sportkultúrája is, de ekkora különbséget nehéz csak ezzel magyarázni. Különösen, hogy a 18 azeri érmesből mindössze 6 született az országban a többit Kubától Oroszországig gyakorlatilag összevásárolták, köztük olyanokat is, akiknek már 18 éves korukban volt doppingeltiltásuk. Az ilyen előzmények után talán nem rasszizmus kétkedve figyelni az azeri sportolók teljesítményét. Egyszerűen csak máshogy áll az ember egy nicaraguai és egy norvég vámtiszthez.

Fontos azonban megemlíteni, hogy nem csak a rovott múltú országok gyanúsak. A kelet-afrikai középtávfutókat sokáig mindenki csak korszakos zseninek tartotta, az utóbbi években viszont egymás után jöttek a gyanús sztorik. Kiderült például, hogy Etiópiában gyakorlatilag senkin nem végeznek doppingvizsgálatot, a kenyaiakat pedig majdnem eltiltották a riói olimpiától, annyira piszkosnak bizonyultak.

Ezek után nem csoda, hogy sokaknak maradtak kétségei a riói olimpia egyik legkiemelkedőbb teljesítményével, az etióp Almaz Ayana női 10 000 méteren futott világrekordjával kapcsolatban. Ayana 14 másodperccel döntötte meg az 1993 óta fennálló rekordot, amit azóta sem tudott senki megközelíteni. Az a Vang Dzsun-hszia tartotta, aki a kilencvenes évek elején futó nagy állami kínai doppingprogram sztárja volt, és aki ugyan szintén soha nem bukott le, de 2016 elején állítólag bevallotta, hogy bizony doppingolt. Lehet, hogy Ayana korszakos zseni, de lehet, hogy nem csak Jézus az ő doppingszere, ahogy azt olimpiai győzelme után nyilatkozta.

8. Csodaedző a sasfészekben

Vang Dzsun-hszia edzője az a Ma Dzsun-ren volt, akinek egyetlen atlétája sem bukott meg doppingvizsgálaton, hiába futották egymás után a világrekordokat. Persze már akkor is voltak, akik gyanakodtak, de Ma azzal hessegette el a kétkedőket, hogy ő csak nagyon kemény és nagyon innovatív módszerekkel edzi tanítványait, valamint teknősvért itat velük. Ezt nyilván senki nem hitte el, talán még a kínai közvélemény sem.

A teknősvér ma már nem annyira megy, de továbbra is vannak olyan edzők, akik távol a világtól nevelgetik sportolóikat, akik aztán rendre learatnak mindent a világversenyeken. Ilyen a már említett Alberto Salazar is, aki nemcsak Mo Farah edzője, hanem azé az amerikai Galen Ruppé is, aki Riőban előbb 10 000 méteren lett ötödik (egyben a legjobb nem afrikai), majd hihetetlen módon alig nyolc nap múlva a maratonon meg bronzérmes (és szintén a legjobb nem afrikai). Persze lehet, hogy az edzők között is vannak korszakos zsenik, akik ráadásul vonzzák magukhoz a korszakos sprotolózseniket, de az is lehet, hogy csak Ma Dzsun-ren módszereivel dolgoznak.

9. Hallgassunk a sportújságírókra!

Azt már tudjuk, hogy a doppingvizsgálatokban és a sporvezetőkben nem lehet bízni, és a nagy csalásokat Armstrongtól Putyinékig független szakértők és bűnüldöző szervek leplezték le. Azonban aki figyelt, már jóval a drámai lebukások előtt tudhatta, hogy valójában mi van a hihetetlennek tűnő sportteljesítmények mögött. Lance Armstrongról már 2003-ban gyakorlatilag mindent megírt David Walsh ír sportújságíró, de a széles közvélemény csak tíz évvel később volt hajlandó hinni neki. Arról, hogy mi folyik Oroszországban, először egy német újságírótól Hajo Seppeltől hallottunk, akinek 2014-es dokumentumfilmjét előbb megpróbálták lesöpörni a nemzetközi atlétikai illetékesek, aztán olyannyira kénytelenek voltak elfogadni az igazságát, hogy Rióban csak egyetlen egy orosz atléta indulhatott el az olimpián.

Itt ismét vissza kell térni a tolvaj magyar politikusokra, akiknek a doppingoló sportolókhoz hasonlóan nincs mitől tartaniuk. A doppingoló sportsztároknak hazafias okokból falaz a hazájuk, és persze falaz a nemzetközi szövetségük is, amelynek vezetői abból élnek, amit a sztársportolónak köszönhetően le tudnak akasztani. Az ilyen mocskos és korrupt helyzetekben pedig a nyilvánosság, a média marad az igazság kiderítésének utolsó eszköze.

---

Én a fenti kilenc gyanú közül kettő teljesülésénél elkezdek fészkelődni, négynél már nagyon kényelmetlenül érzem magam, hat fölött pedig nem nagyon maradnak kétségeim. És igykeszem arra is figyelni, hogy személyes preferenciám a lehető legkevésbé befolyásolják az ítéletem. Persze ezt a legnehezebb betartani. Aki szereti a sportot, az drukkol. Van egy kedvenc csapata, kedvenc sportolói, meg persze egy hazája, ameynek képviselőit buzdítja. Bármennyire fáj, el kell fogadni, hogy az ember néha a szeretteiben is csalódik. És hogy azok nemhogy nem szeretik vissza, de egyenesen a pofájába hazudnak.

A kelet-afrikai középtávfutás és az országúti kerékpározás rajongójaként nehéz elfogadni, hogy mi folyik ezekben, de aki nem fogadja el, kicsit olyan, mint a szavazó, aki hatalomra juttatja kedvenc pártját, aztán nem hajlandó észrevenni, ha annak politikusai disznóságokat csinálnak. Nincs teljesen doppingmentes sportág, és nincs teljesen doppingmentes nemzet. Lehet, hogy a riói magyar küldöttség mind a 160 sportolója korszakos zseni, de az is lehet, hogy még a kokainos kajakosok kiszűrése után is maradt közöttük olyan, aki bizony doppingol. Ezzel együtt kell élni, meg kell próbálni őket kiszűrni, és ha esetleg más teszi meg nekünk ezt a szívességet, mint 2004-ben a két dobóatlétával, akkor nem szánalmasan védeni kell őket, hanem megköszönni a segítséget. Nehogy úgy végezzük, mint a Lance Armstrongot lebuktató David Walsh, aki most a sokak szerint szintén gyanús Chris Froome-ot védi körme szakadtáig.

Az élsport soha nem lesz doppingmentes, ez ugyanúgy irreális elvárás, mint a lopásmentes közélet. Értelmes ember viszont azt azért kitűzheti célul, hogy legaláb teljesen ne nézze senki hülyének.

(A borítóképen az 1988-as szöuli olimpia 100 méteres női hátúszásának dobogója. Az ezüsztérmes Egerszegi Krisztina két oldalán az aranyérmes Kristin Otto és a bronzérmes Cornelia Sirch állnak. Egyikőjüknek sem volt pályafutása során pozitív doppingtesztje. Getty Images/Tony Duffy)