Négy év telt el azóta, hogy az Oroszországi Föderáció katonai erővel megszállta, majd pedig magához csatolta az Ukrajnához tartozó Krím-félszigetet. A március 18-i évfordulón érdemes áttekinteni, milyen okok vezettek ehhez a lépéshez, hogyan zajlott az elcsatolás, illetve mi a történtek biztonságpolitikai jelentősége. A cikk kitér a Krím elcsatolását legitimálni kívánó különféle oroszbarát narratívák buktatóira is.

RÁCZ ANDRÁS történész, Oroszország-szakértő cikke a 444-en

Egy kis Krím-történelem

A Krím-félsziget történelméről és hovatartozásáról a 2014-es eseményekig Nyugat-Európában igen kevesen tudtak csak részleteket. Nem véletlen, hogy a megszállást az orosz információs arzenál kezdetben sikerrel igyekezett legitimálni azzal a közismert narratívával, hogy „a Krím mindig is Oroszország része volt”. Ha azonban kicsit közelebbről vizsgáljuk a félsziget történelmét, azt látjuk, a kép lényegesen árnyaltabb. A félszigetet az Orosz Birodalom formálisan 1753-ban szállta meg, érdemi jelenlétet azonban csak az 1856-ban lezárult krími háború után kezdett ott kiépíteni. Ekkortól kezdve 1917-ig a Krím az Orosz Birodalomhoz tartozott, majd a két világháború között autonóm köztársaság státusában a Szovjetunióhoz, azon belül az Orosz Szovjet Szocialista Köztársasághoz (OSzSzK). A német megszállást követően 1944-ben, miután Sztálin deportáltatta az általa megbízhatatlannak tekintett krími tatárok legnagyobb részét, ismét csak az OSzSzK-hoz került a félsziget.

A területi alárendeltség 1954-ben változott meg, amikor Nyikita Hruscsov pártfőtitkár döntésével, az 1654-es perejaszlavi megállapodás háromszázadik évfordulóján a Krím átkerült az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársasághoz. Itt érte a Szovjetunió felbomlása is, 1991-ben. Noha 2014 után az orosz állami kommunikációban sokan igyekeztek utólag törvénytelennek feltüntetni Hruscsov döntését, ez nem változtatott azon a tényen, hogy a Szovjetunió felbomlásakor az újonnan létrejövő Oroszországi Föderáció is elismerte Ukrajna 1991-es határait, így a Krím Ukrajnához tartozását is.

Bár a felbomláskor a Krímben is kibontakozott egy erős autonómia-mozgalom, amely 1992-ben még egy alkotmány elfogadtatásáig is eljutott, ezt a dokumentumot az ukrán kormán csak igen jelentős módosításokkal fogadta el. A félsziget tehát 1991 után is Ukrajna része volt, autonóm köztársaság státusban. A krími autonóm köztársaság kormánya és parlamentje Szimferopolban székelt, a krími tatároknak pedig emellett volt egy saját, a közösség ügyeit intéző közgyűlésük is, a Medzslisz.

A félszigeten az utolsó népszámlálás 2001-ben volt, akkori adatok szerint a kétmilliós lakosság 58,3%-a orosznak, 24,3%-a ukránnak, 12%-a pedig krími tatárnak vallotta magát. Jelentős számban éltek emellett beloruszok, örmények, bolgárok, görögök és más népek is. Lényeges információ azonban, hogy a szovjet időszak erős kulturális olvasztótégely-hatása, az orosz Fekete-tengeri Flotta jelenléte, valamint a régió kedvelt üdülőhely-mivolta miatt a helyi identitás meghatározó eleme maradt a szovjet múlt és az ahhoz való kötődés. A független ukrán állam pedig sosem fordított elég figyelmet és erőforrást a Krímre, így ott a lakosság legnagyobb részében nem erősödött meg az Ukrajna iránti lojalitás. Annál is inkább, mert a döntő többség etnikai identitástól függetlenül orosz anyanyelvű volt, így pedig fokozottan tudott érvényesülni Oroszország kulturális és politikai vonzereje, valamint az orosz média hatása.

A „kis zöld emberkék” és az orosz megszállás

Ukrajnában 2014. februárjára összeomlott Viktor Janukovics akkori elnök hatalma, az elnök február 22-én elmenekült Kijevből, ahol átmeneti kormány került hatalomra. Moszkvában az eseményeket úgy értékelték, hogy reális veszéllyé vált az új, nyugatos ukrán kormány csatlakozása a NATO-hoz. Ez pedig kritikus lett volna Oroszország katonai biztonsága szempontjából, többek között azért is, mert Moszkva szerint Ukrajna kész lett volna felmondani a Fekete-tengeri Flotta állomásoztatásáról szóló szerződést.

Így 2014. február 22-23-a éjszakáján Vlagyimir Putyin orosz elnök összehívta a Nemzetbiztonsági Bizottság rendkívüli ülését, ahol az a döntés született, hogy katonailag meg kell szállni a Krímet. Ma már tudjuk, többek között Oliver Stone híres Putyin-interjúiból és több személyes beszámolóból is, hogy a döntésben kizárólag katonai biztonsági megfontolások játszottak szerepet. A lehetséges külpolitikai, gazdasági és egyéb következmények, ha mérlegelték is őket, nem befolyásolták a végeredményt.

A moszkvai orosz döntést követően azonban csakhamar megindult a félsziget megszállására irányuló orosz művelet. A Krímben már az ukrajnai válság kezdetétől voltak oroszpárti tüntetések, amelyek aztán a kijevi hatalomváltás után megerősödtek. Ebben az orosz média is jelentős szerepet játszott azzal, hogy aktívan gerjesztette az „kijevi fasisztáktól” való félelmet a krími lakosságban. A félelem olyan értelemben nem volt teljesen alaptalan, hogy a Janukovics elleni tüntetéseken országszerte egyre nagyobb szerephez jutottak a radikális, szélsőségesen ukrán nacionalista erők. Az új kijevi ideiglenes kormány egyik legelső intézkedése pedig az volt, hogy súlyosan korlátozni akarta az orosz nyelv használatát, amit a lakosság jelentős részei, a Krímben pedig a döntő többség anyanyelvként beszélt. Bár a törvényjavaslatot Olekszandr Turcsinov ukrán ideiglenes elnök megvétózta, így az sosem lépett hatályba, az eredeti szándék kétségtelenül alkalmas volt arra, hogy komoly aggodalmakat keltsen az oroszajkú lakosságban, különösen a Krímben.

A legnagyobb oroszpárti megmozdulásra Szevasztopolban került sor, ahol tízezer ember követelte, hogy a félsziget szakadjon el Ukrajnától. Jelentős megmozdulások történtek más városokban is. A tömeg megszervezésében és irányításában aktív szerepet vállaltak az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSzB – Fegyeralnaja Szluzsba Bezopasznosztyi) munkatársai és több orosz különleges alakulat is, amelyek a Fekete-tengeri Flotta támaszpontjait használták bázisnak.

Még a kijevi válság fordulópontján, 21-én a krími miniszterelnök, Anatolij Mohiljov úgy nyilatkozott, hogy elismerik az új ukrán kormányt legitimnek, és Ukrajna része kívánnak maradni. Hasonló álláspontot volt a krími tatár Medzslisz is. Február 27-én hajnalban azonban az orosz különleges erők és helyi szakadárok elfoglalták a szimferopoli parlament épületét, és szó szerint fegyverrel kényszerítették a képviselőket arra, hogy szavazzák meg egy új kormány felállítását. Az ilyen körülmények között „megválasztott” új krími miniszterelnök a korábban figyelemreméltó bűnözői karriert befutott, „Kobold” gúnynéven ismert oroszbarát üzletember, Szergej Akszjonov lett.

Február 27-től kezdve nagyszámban tűntek fel a Krímben jól felfegyverzett, kiválóan képzett, egyenruhás, ám felség- vagy alakulatjelzést nem viselő katonák. A magukat „helyi ellenállóknak” mondó fegyveresek gyorsan és hatékonyan megszállták a Krím jelentős stratégiai pontjait, elvágták a félszigetet Ukrajna többi részétől. A televízió- és rádióállomások és közigazgatási épületek gyors elfoglalását követően a kijevi kormány de facto elvesztette az ellenőrzését a Krím felett.

A helyi lakosság és az orosz média hamar „kis zöld emberkék” néven kezdte el emlegetni ezeket a katonákat. Az orosz vezetés hivatalosan mindvégig tagadta a részvételét az eseményekben, noha a megszállók felszereléséből és fegyverzetéből kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy orosz különleges erőkről van szó.

Az ukrán államhatalom összeomlása a Krímben

Miközben az orosz különleges egységek és a helyi lakosságból verbuvált milíciák egyre-másra foglalták le az ukrán közigazgatás épületeit, állítottak fel ellenőrző pontokat és vágták el a Krímet Ukrajna többi részétől, az ukrán államhatalom lényegében tehetetlen volt. Annak ellenére is, hogy az ellenállás katonai értelemben kezdetben egyáltalán nem lett volna reménytelen: a félszigeten közel 20.000 ukrán katona állomásozott, és március 10-12-ig az orosz megszálló erőknek nem voltak stabil, jól védhető pozícióik.

Az éppencsak létrejött ukrán ideiglenes kormánynak azonban az első, február végi napokban sem ereje, sem képessége nem volt rá, hogy a krími helyzetet meg tudja fordítani. A „kis zöld emberekkel” szembeni ellenállás fel sem merült: Kijev egyrészt nem lehetett biztos a krími csapatok lojalitásában, másrészt nem merték megkockáztatni azt sem, hogy az orosz-ukrán határon hadgyakorlat keretében összevont, sok tízezer főnyi orosz katona válaszként esetleg megtámadja Kelet-Ukrajnát. Ilyen értelemben tehát a határon felvonultatott, nagylétszámú orosz csapatok lényegében elrettentő erőként működtek. Nyugalomra intették a kijevi ukrán vezetést a nyugati nagyhatalmak is.

Az ukrán állam Krímben működő szervei nagyrészt vagy képtelenek voltak az ellenállásra, vagy szándékukban sem állt ilyesmi. A terület évtizedes, Kijev általi elhanyagoltsága, az ukrán átmeneti kormány nem teljesen egyértelmű legitimációja, a sok szempontból még mindig szovjet mentalitás, az etnikai oroszok magas aránya, orosz kötődésű szervezett bűnözői körök széleskörű befolyása és az orosz média túlsúlya, kiegészülve a fegyveres erőszakkal megtették a hatásukat. A rendőrség és a központi közigazgatás állományának legnagyobb része egyáltalán nem állt ellen, sőt, egy részük problémamentesen „oldalt váltott.” Talán a legdöbbenetesebb epizód Gyenyisz Berezovszkij ellentengernagyé volt: az ukrán flotta főparancsnoki (!) tisztét betöltő Berezovszkij maga szólította fel a félszigeten állomásozó ukrán katonákat az átállásra. Összességében a Krím-félsziget Oroszország általi megszállása az ukrán állam helyi szervei és a fegyveres erők lényegi ellenállása nélkül zajlott le.

Sor került persze néhány, egyszerre reménytelen és hősies epizódra is. A belbeki ukrán légitámaszponton március 4-én Julij Mamcsur ezredes az egységét fegyvertelenül nekivezette a bázist körülzáró és őket megadásra kényszeríteni próbáló orosz erőknek. Az alakulat zászlói – köztük egy ismert, második világháborús, szovjet relikvia - mögé felsorakozott, a himnuszt énekelve, zárt alakzatban vonuló ukrán katonákra a megdöbbent oroszok végül nem mertek lőni. A szembenállás így megegyezéssel zárult, és Mamcsur katonái rendezetten távozhattak. A történtekről készült felvétel bejárta a világsajtót, Mamcsur pedig 2014. októberében képviselőként bejutott az ukrán parlamentbe.

link Forrás

A krími ukrán alakulatok közül legtovább azonban nem ők, hanem a Szlavutics parancsnoki hajó legénysége tartott ki. A matrózok március 2-án visszaverték a hajó megszállására tett első orosz kísérletet, és egészen 2014. március 22-ig (!) ellenálltak. A Szlavuticsot orosz különleges erők végül 22-én kora reggel foglalták, négy nappal a függetlenségi „népszavazás” után. A hajó utolsó óráit a partról figyelemmel kísérte a Szabad Európa Rádió egy ukrán riportere is.

A „népszavazás” és az annexió

Az új, orosz fegyverek árnyékában létrehozott krími bábkormány egyik első rendelkezése volt, hogy a félsziget státusáról népszavazást kell kiírni. Noha az ország területi integritását érintő kérdésekben az ukrán törvények szerint nem lehetett volna helyi népszavazást tartani, a tényleges eseményeket ez nem befolyásolta.

A szakadárok eredetileg 2014. május 25-re, tehát a közelgő ukrajnai elnökválasztás napjára írták ki a népszavazást. Ezt azonban több lépésben előbbre hozták, először március 30-ra, aztán még korábbra, március 16-ra. A pontos dátum kitűzésére és a szavazólapon szereplő kérdések meghatározására mindössze tíz nappal a szavazás előtt került sor. Könnyen belátható, hogy ilyen körülmények között nem volt lehetőség érdemi kampányra, vagy a döntés következményeinek előrejelzésére, felmérésére. Annál is inkább nem, mert az orosz megszálló erők egyik első dolga volt megkezdeni az ukránpárti média elhallgattatását, és az ukránbarát politikusok megfélemlítését.

A népszavazáson két lehetőség közül lehetett választani a félsziget státusát illetően. Az egyik opció az Oroszországi Föderációval való egyesülés volt, tehát az, hogy a Krím és Szevasztopol teljes jogú föderatív szubjektumként Oroszország részévé váljon. A másik választás pedig az 1992-ben vitatott körülmények között elfogadott és többször módosított krími alkotmány eredeti, 1992-es változatának visszaállítása volt amellett, hogy a Krím Ukrajna része maradna.

Látható tehát, hogy nem is volt olyan opció, ami a status quo megmaradását támogatta volna, az ukrán államiság tehát mindenképpen vesztesként került volna ki az ügyből. Annál is inkább, mert az eredeti, 1992-es krími alkotmány roppant széleskörű jogokat adott volna a félsziget parlamentjének. Így pedig nem lett volna kizárható az sem, hogy a Krím ezek után is elszakad Ukrajnától, különösen az orosz megszállás körülményei közepette.

A népszavazáson hivatalos adatok szerint a lakosság 83,1%-a vett részt, és közülük 96,7% az Oroszországgal való egyesülésre voksolt. A népszavazáson nem volt semmiféle hivatalos, pártatlan nemzetközi megfigyelői jelenlét, sem a voksolás, sem a szavazatszámlálás során. Csak egyes európai szélsőjobboldali, illetve oroszbarát politikai erők képviseltették magukat – így például több európai parlamenti képviselő is, köztük Kovács Béla a Jobbik színeiben, aki szerint minden a legnagyobb renden volt . Sem az ENSZ, sem az EBESZ megfigyelői nem voltak azonban jelen, nem kívánták ugyanis legitimálni a minden szempontból törvénytelen szavazást. A hivatalos eredmények tehát gyakorlatilag bármik lehettek volna, amit a szakadárok akartak, úgysem lehetett volna ellenőrizni. A 83,1%-os részvétel melletti 96,7%-os támogatás egyébként, mint Andrew Wilson kimutatta, már csak etnikai okokból sem volt valószínű, a lakosságnak ugyanis 24%-a ukrán, további 12%-a pedig krími tatár volt, az pedig nehezen hihető, hogy ők is az Ukrajnától való elszakadásra szavaztak volna. Azt, hogy az egész népszavazás hamis volt, egy nagy port felvert interjúban 2015. januárjában részletesen elismerte Igor Girkin, a Krím megszállásában résztvevő egyik orosz titkosszolgálati kulcsfigura is.

A valós részvétel az időközben napvilágot látott különféle információk szerint megközelítőleg 30-50% százalék között lehetett, és a többség az elszakadásra voksolt, ami természetesen nem teszi utólag legitimmé a referendumot. Fontos ugyanakkor látni, hogy a Krímben – ellentétben a valamivel később kirobbant kelet-ukrajnai konfliktussal – volt valós, érdemi társadalmi támogatottsága az Ukrajnától való elszakadásnak, noha az nem igazolható, hogy ez valós többség lett volna. A német ZOIS kutatóintézet 2017. novemberében publikált egy Gwendolyn Sasse vezetésével készült, úttörő fontosságú elemzést, sikerült ugyanis valódi közvélemény-kutatást végezniük a Krímben. Az eredmények pedig azt mutatták, hogy a megkérdezettek döntő része, 78,8%-a ugyanúgy szavazna, mint 2014-ben, a többség magát orosz állampolgárként határozza meg, és közel 80%-uknak orosz az anyanyelve is. Az, hogy a lakosság alig tíz százaléka fontolgatja egyáltalán a félszigetről való elköltözést, azt mutatja, hogy a négy évvel ezelőtti annexiót a helyi lakosság döntő többsége tulajdonképpen nem bánta meg, bár a megkérdezettek nagy többsége szerint nehezebbé váltak az életkörülmények.

A népszavazást követően Oroszország március 18-án aláírta a Krímmel az egyesülésről szóló megállapodást, amit az orosz parlament három nappal később, 21-én ratifikált. Oroszországban azóta március 18-a a Krímmel való – orosz terminológia szerint – „újraegyesülés” ünnepe, és ezen a napon rendezték 2018-ban az elnökválasztást is.

A területi következmények

Az előállt helyzet döntő mértékben különbözik bármilyen olyan konfliktustól, amire Európában az utóbbi évtizedekben példa volt. Európában ugyanis a második világháború óta nem fordult elő, hogy az egyik állam katonai erővel megváltoztassa egy vele szomszédos ország határait úgy, hogy az elfoglalt területet magához is csatolja. A Krím megszállása ilyen értelemben vízválasztó, még a poszt-szovjet térség befagyott konfliktusaihoz képest is. Egyik korábbi, Oroszország által fenntartott szeparatista rezsim – legyen szó akár Abháziáról, akár Dél-Oszétiáról, akár Transznyisztriától - kapcsán sem merült fel soha, hogy Oroszország bármilyen formában magához csatolná az illető területeket.

Az annexióval viszont a Krím-félsziget orosz jogrend szerint az Oroszországi Föderáció integráns részévé vált, noha a történteket sem a nemzetközi, sem az ukrán jog nem ismeri el legitimnek. Az Oroszországi Föderáció a Krím-félszigetet nem egyben csatolta magához, hanem két külön föderális szubjektumként, aminek politikai, gazdasági és katonai okai is voltak. A két új szubjektum neve Krími Köztársaság és Szevasztopol szövetségi jelentőségű város, amelyekkel föderális szubjektumok száma összesen 85-re nőtt.

Noha a korabeli orosz propaganda Koszovó esetével próbálta legitimálni a Krímben történteket, az analógia több szempontból is sántít. Egyrészt, a Krímben eleve szó sem volt az ottani kisebbségek aktív üldözéséről, nem úgy, mint az akkori Jugoszláv Szövetségi Köztársaság által Koszovóban 1998-ban indított, deklaráltan a tartomány etnikai arányainak megváltoztatására irányuló hadműveletekben. Másrészt, Koszovóban a NATO 1999-es beavatkozása után ENSZ adminisztráció jött létre, nem történt tehát annexió, a NATO nem csatolta magához a területet – ilyesmire definíció szerint is képtelen lenne. Harmadrészt, a függetlenedésről szóló döntést a tartomány legitim, megválasztott parlamentje hozta meg közel egy évtizeddel később, 2008-ban (noha a szerb képviselők nem vettek részt ezen a szavazáson), szó sem volt tehát semmiféle, puskacső előtt kikényszerített voksolásról, vagy nyilvánvalóan illegitim és ellenőrizetlen „népszavazásról.”

Biztonságpolitikai szempontból a Krím elcsatolása messze túlmutat önmagán, és számos olyan következménye van, ami hosszú távon is meg fogja határozni mind a térségbeli, mind a globális biztonságot.

A Krím-félsziget remilitarizációja

Az annexiót követően Oroszország szinte azonnal megkezdte a félsziget megerősítését. Az orosz védelmi minisztérium már 2014 áprilisában döntést hozott a félszigetre telepítendő, illetve ott állomásoztatandó orosz csapatokról. Moszkva nemcsak jelentős csapat-erősítéseket vezényeltek a térségbe, és elkezdték a régi, az előző évtizedekben nem használt ex-szovjet katonai bázisok renoválását is.

Külön megoldásra váró kérdés volt, hogy mi történjen az ukrán fegyveres erők Krím-félszigeten rekedt állományával. Számukra három lehetőség kínálkozott. Az egyik opció volt leszerelni és a Krímben maradni, immár orosz állampolgárként - ugyanis egy szövetségi törvény a Krím összes lakóját automatikusan orosz állampolgárrá tette, ami de jure együtt járt az illetők ukrán állampolgárságának elvesztésével is, Ukrajna ugyanis nem ismeri el a kettős állampolgárságot. A másik lehetőség az volt, hogy a nehézfegyverzet hátrahagyásával kivonulnak, és azt követően tovább szolgálnak Ukrajna katonáiként. Ezzel a lehetőséggel orosz adatok szerint körülbelül 3000 fő élt. A harmadik lehetőség pedig az volt, hogy a Krímben maradt ukrán katonák, tengerészek, pilóták, belbiztonsági munkatársak és a fegyverek erők egyéb tagjai leteszik az esküt az Oroszországi Föderáció alkotmányára, és attól kezdve orosz zászló alatt szolgálnak tovább. A konfliktus előtt a Krímben állomásozott ukrán katonák döntő többsége, mintegy 9000 fő ezt a harmadik lehetőséget választotta, tehát átállt, ami sokat elárul az akkori ukrán állam iránt való lojalitásról.

Köztük volt a fentebb említett Gyenyisz Berezovszkij altengernagy is, aki az annexiót követően az orosz Fekete-tengeri Flotta parancsnok-helyettesévé vált, árulása tehát tulajdonképpen kifizetődő volt. Az Ukrán Biztonsági Szolgálat (SzBU) aztán 2016. márciusában a szervezet ünnepén hosszú, közel nyolcperces Youtube-üzenetben „köszöntötte” azokat az egykori kollégáit, akik átálltak Oroszországhoz, Vlagyimir Viszockij híres, Predatyelsztvo (Árulás) című dala mellett névvel-arccal mutatva elég sokat az érintettek közül – noha messze nem mindenkit, mert a szervezet saját adatai szerint összesen 1391-es SzBU-s állt át.

link Forrás

Azóta az orosz fegyveres erők igen jelentősen megerősítették a Krím-félszigetet. Komoly szárazföldi erők mellett nagy számban telepítenek oda Sz-400-as légvédelmi rendszereket, Basztyion hajó elleni rakétákat, valamint hadászati bombázó repülőgépeket is. A Krímbe telepített csapatok összetételéből megállapítható, hogy Oroszország nemcsak egy esetleges (noha irreális és valószínűtlen) ukrán támadás elhárítására készült fel, de szükség esetén kész volna felvenni a harcot akár a NATO ellen is. A Krím annexiója ilyen módon jelentősen megváltoztatta a fekete-tengeri katonai erőviszonyokat, annál is inkább, mert a megszállás során szinte az egész ukrán hadiflotta orosz kézre került.

A nemzetközi biztonsági garanciák rendszerének kiüresedése

A Krímben történtek következményeként nagyon jelentősen meggyengült a biztonságpolitika nemzetközi garanciákra épülő korábbi rendszere is. Oroszország ugyanis korábban maga garantálta Ukrajna szuverenitását és területi integritását, legalább négy különböző alkalommal.

1. Az első ilyen a Szovjetunió megszűnését kimondó, 1991 végén aláírt Belovezsszkaja Puscsa-ig megállapodás, illetve az azt megerősítő, Alma-Atában 1991. december 21-én aláírt jegyzőkönyv volt, amely kimondta az államhatárok kölcsönös tiszteletben tartását és sérthetetlenségét. A jegyzőkönyvet Oroszország és Ukrajna is aláírta, ratifikálta.
   
2. A második alkalom az 1994: decemberében aláírt Budapesti Memorandum volt. Ebben az egyezményben Ukrajna vállalta, hogy lemond a szovjet felbomláskor a területén maradt atomfegyverekről. Cserébe három nagyhatalom, az Egyesült Államok, Oroszország és az Egyesült Királyság vállalta, hogy garantálják Ukrajna szuverenitását és területi integritását. Ez természetesen nem jelentett kollektív védelmi garanciát, tehát senki sem lett volna köteles katonai erővel Ukrajna segítségére sietni a krími események során, de ezzel együtt is politikailag igen erős biztosíték volt.
   
3. A harmadik olyan szerződés, amelyben Oroszország garantálta Ukrajna szuverenitását és területi integritását, az orosz Fekete-tengeri Flotta ukrajnai állomásoztatását rendező, 1997. májusában aláírt megállapodás volt. A szerződés lehetővé tette, hogy a megadott kondíciók mellett Oroszország a Fekete-tengeri Flottához tartozó hajóegységeket és csapatokat állomásoztasson a Krím-félszigeten, ezeknek az erőknek azonban tiszteletben kellett tartaniuk Ukrajna szuverenitását és tartózkodniuk kellett az Ukrajna belügyeibe való beavatkozástól. Az eredetileg húsz évre szóló megállapodást a 2010-es ún. harkivi egyezményben további 25 évre meghosszabbították. A Krím megszállása látványos megsértése volt ennek a kötelezettségvállalásnak is.
   
4. Végül a negyedik ilyen megállapodás az 1997-ben aláírt orosz-ukrán barátsági szerződés volt, amely kimondta, hogy a felek kölcsönösen tiszteletben tartják a fennálló államhatárokat, valamint a másik szuverenitását és területi integritását.
   

A Krímben történtek következményeként világszerte jelentősen meggyengült a nemzetközi biztonsági garanciákba vetett hit. (Hozzá kell tenni, hogy a hidegháború végén kialakult biztonsági rendszer gyengülése nem a Krímmel kezdődött, hanem az ENSZ mandátum nélküli koszovói és az iraki beavatkozásokkal, valamint a nemzetközi fegyverzetkorlátozási rezsimek lassú gyengülésével.) A Krím megszállása után már egyetlen, magát fenyegetve érző ország sem fog bízni egyedül a szerződéses garanciákban. Ehelyett jó eséllyel arra fogna törekedni, hogy olyan képességekre tegyenek szert, amelyek valódi védelmet és elrettentést jelentenek bármilyen potenciális támadóval szemben – ez pedig a gyakorlatban a tömegpusztító fegyvereket jelenti. A tömegpusztító fegyverek abszolút biztonsági garancia szerepébe vetett hit mint logikai keret segíthet megérteni többek között mind Észak-Korea, mind Irán viselkedését, amelyre a nemzetközi biztonsági garanciák rendszerének meggyengülése csak ráerősít. A Krím-félsziget orosz megszállásának és annexiójának ez az igazi, globálisan is jelentős gyakorlati biztonsági következménye.

Rácz András

Rácz András, történész, Oroszország-szakértő, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóközpontjának munkatársa. A cikkben leírtak a saját személyes véleményét tükrözik. Az Ukrajnáról szóló sorozatának előző részét a maláj utasszállító tragédiájáról itt lehet elolvasni.