A fasiszta diktatúra kitermelte a világ legjobb gombás tojását, a sárgája pedig megszüntette a politikai erőszakot

A 29 fogásból a 18. a “Gomba fokhagymával” nevű, ez az utolsó előétel. A nagyon vékony csíkokra felvágott gombát feltekerik, mintha spagetti lenne, egy fokhagymás krémet tesznek mellé. A gomba-spagettiből tekert henger két végén egy-egy ropogós külsejű golyó. Amikor az ember beveszi a golyót a szájába és elharapja, akkor kiderül, belülről olyan, mint a legjobb lágytojás krémes sárgája, de közben nagyon intenzív, húsos / fokhagymás / gombás íze is van. Még csak hasonló ízű vagy állagú dolgot sem ettem soha életemben.

Mi volt ez? Hogy csinálják? Megkérdezzük? És ha megkérdezzük, és elmondják, az nem olyan, mint megkérdezni egy bűvészt, hogy csinálta a trükköt? Elvesz, vagy hozzáad az élményhez, ha pontosan tudom, miből és hogyan készült ez a ropogós-olvadós golyó?

Baszkföldön, a 2000 lakost számláló Larrabetzu faluja mellett található Azurmendi egy három Michelin-csillagos étterem, a világ egyik legjobbja. Két fix menü közül lehet választani, a 29 fogást kb. három-három és fél órát tart végigenni.

Ez az idő nem végig az asztalnál telik. Amikor megérkeztünk, egy dzsungelszerű átriumban vártak bennünket, óriási zöld növények és egy mesterséges vízesés előtt. Ide először kihoztak egy piknikkosarat, benne négyféle aprósággal (földimogyoró paszta, hibiszkusz szörp, füstölt hal, almaborból készült pillecukor kolbászmorzsákkal). Amikor ezt befejeztük, bevittek a konyhába, minden asztaltársaságot külön-külön. Rövid beszélgetés, közben egy szakács (a konyhán dolgozó 45-ből) elkészítette nekünk a szarvasgombás tojást, meg még másik két fogást.

A konyha után átvittek a fűszerkertbe, itt mindenféle apró növénykék közül került elő még négyféle étel. Egy kis pohárka alján borostyán színű folyadék, egy helyi gyógynövény leve. Erre engedtek rá egy termoszból meleg juhtejet, ami egyetlen másodperc alatt, a szemünk láttára változott joghurttá.

Mikor itt is végignéztünk, hallgattunk, ettünk mindent, csak akkor visznek át az étterembe, az asztalhoz, és veszi kezdetét az “igazi” ebéd további 17 fogással.

Az izraeli történész, Yuval Noah Harari emberi fejlődésről szóló Sapiens című könyvének elején van pár bekezdés, ami azt részletezi, hogy a tűz “feltalálása” milyen forradalmat jelentett a táplálkozásban. A megsütött, és így könnyebben emészthető ételekkel a korábbinál sokkal hatékonyabban tudták bevinni a kalóriákat az ősemberek, emiatt végre nem kellett naponta 5-6 órát evéssel tölteni, így maradt idő másra, például létrehozni a komplex civilizációt. Azóta ilyen jelentőségű változás nem volt táplálkozásban, de most azt gondolom, hogy ha lesz, az Azurmendi egyik bűvésztrükkjéből születik majd.

A legtöbb Michelin-csillag egy helyen

Az Azurmendi csak az egyik a környék három csillagos éttermei közül. Baszkföldön egymáshoz viszonylag közel működik négy ilyen hely: az Akelare, az Arzak, az Azurmendi és a Martín Berasategui. (Összehasonlítás képen: egész Magyarországon nincsen egyetlen három csillagos étterem sem, a budapesti Onyx idén kapta meg a második csillagot a Michelin-kalauz ellenőreitől.) Sokat lehet vitatkozni a helyek sorrendjén, vagy a Michelin-csillagok értékén, de az egészen biztos, hogy ezek a világ legjobb éttermei között vannak.

A barátnőmmel, Zsófival az általános nyaralás-pihenés-világlátás irányokon túl elsősorban ezért, enni mentünk Baszkföldre május elején. Ilyenkor még nincs szezon, bármilyen repülőjegy, autóbérlés, szállás feleannyiba kerül, mint június és szeptember között, és nincs is annyi ember.

Ezt a környéket tartják a világ egyik legfontosabb gasztronómiai központjának, például San Sebastianban a legmagasabb az egy lakosra jutó Michelin-csillagos éttermek száma. De nem csak erről van szó. A legkisebb boltok, a piacok, a helyi késdobálók is szuper izgalmasak bárkinek, aki szeret enni. Lehet sok száz euróért is olyat kapni, amit sehol máshol a világon, de közben nagyjából hatszáz forintból is olyan halakat, kolbászokat, sonkákat tudtunk venni, amik ebben az ár-minőség arányban itthon egyszerűen nem léteznek.

A baszk konyha nagyon jól áll alapanyagokkal. A régiót az egyik oldalról az Atlanti-óceán, egész pontosan a Vizcayai-öböl határolja, Galícia után a baszk területen megy legjobban a halászat Spanyolországban, ennek megfelelően rengeteg a friss hal-rák-kagyló. A másik oldalon a Kantábriai-hegység, van juh- és marhatenyésztés, helyi bab, cseresznye és almafajták.

Nem szándékosan, de a Spanyolországot 1936 és 1975 között negyven éven át uraló francoista diktatúra is besegített abba, hogy mára kb. ez a környék legyen a világ étkezési kultúrájának közepe.

Francisco Franco tábornok egységes spanyol nemzeti identitást akart felépíteni. Ennek érdekében súlyosan korlátozták a nemzeti kisebbségek, köztük a baszkok nyelvhasználatát, kulturális életét, a három baszk tartományból kettőt “árulónak” bélyegeztek, mert a köztársaságpártiakat segítették a polgáhárborúban.

Baszkföldön még Franco előtt, az 1800-as évek végétől elkezdtek terjedni a “txoko” nevű főző-klubbok. Kisebb-nagyobb baráti társaságok kibérelték egy étterem konyháját, vagy saját helyiséget vásároltak, és ott jártak össze, miközben főztek egymásnak. A txokókban eleve tilos volt politizálni, így Franco hatalomra kerülése után ezeket a klubokat nem tiltották be, és hamarosan a baszk kulturális élet legfontosabb színterévé váltak, szinte az egyetlen hellyé, ahol saját nyelvükön beszélhettek, hagyományaikat gyakorolhatták. Az, hogy a baszkok 40 éven át gyakorlatilag csak a főzésben, vagy annak közvetlen környékén élhették meg nemzeti, kulturális identitásukat, alaposan kicsiszolta a helyi konyhát.

Trónok Harca japánul

Az Azurmendi a legnagyobb baszk város, Bilbao mellett van. Oda viszonylag könnyű eljutni repülővel. Mi itt béreltünk autót, és két hét alatt 1800 kilométert tettünk meg Baszkföldön és a Kantábriai-hegység környékén.

Bilbao fantasztikus, és főleg fantasztikusan gazdag város, amit Magyarországon elképzelhetetlen mennyiségű pénzből és tudatossággal fejlesztettek az elmúlt évtizedekben. 1991 és 1997 között 24 milliárd forintnyi dollárból itt épült meg Guggenheim Múzeum a kanadai-amerikai építész, Frank Gehry tervezésében. Mára ez a világ egyik legismertebb épülete.

Az építkezés célja az volt, hogy felpörgesse Bilbao gazdaságát, új bevételt hozzon a korábban főleg nehéziparból élő városnak. A dolog annyira bejött, hogy azóta már csak “Guggenheim-hatásként” emlegetik a jelenséget. A megnyitás utáni első három évben 4 millió turista látogatott el a múzeumba 158 milliárd forintnyi gazdasági aktivitást hozva a városba, és beindítva az egész baszkföldi turizmus reneszánszát.

A Guggenheim épülete tényleg nagyon szép, de kicsit azért környezetidegen a városban, ráadásul az igazán izgalmas kiállításokat június és szeptember között tartják. A múzeum előtt, a folyóparton a szezonon kívül is hömpölyögnek a turisták. A hídon 15 percenként bekapcsolják a Fujiko Nakaya performance művészeti alkotásaként működő ködgépet, és nem teljesen világos, hogy ennek az előadásnak részeként, vagy ettől függetlenül játsszák utcazenészek folyamatosan a Keresztapa slágereit, pár méterre pedig egy árus a Guggenheim előtt álló 9 méter magas Maman nevű pókszobor kicsinyített másait hajtogatja fémdrótból, szuvenírnek.

A 400 ezres városban (az agglomerációval együtt 1 millió lakos) hatszáznál több étterem van, a legtöbb a Baszkföldön népszerű pintxo bár, ahol sör vagy bor mellett ilyen egy-két falatos kajákat adnak pár euróért. A műfajban kiemelkedő az óvárosban lévő Taberna Basaras, ahol nagyon klasszikus dolgokat árulnak elsősorban idősebb, helyi közönségnek. Egy szelet tökéletes szardella, egy vékony csík paprikával kenyéren. Nagyon jó volt még a Gure-Toki, ahol ezeknek a hagyományos pintxoknak kicsit modernebb értelmezéseit adják fiatalosabb környezetben, valamivel drágábban.

Egy éjszakát Bermeo mellett töltöttünk a hegyek között, és ezen a környéken két dolgot mindenképpen érdemes megnézni.

Az egyik a Gaztelugatxe nevű sziget, amit egy hosszú kőlépcső köt össze a szárazfölddel, és amin eredetileg egy 10. században épült templom állt. Ma már a többség nem ezért jön ide, hanem mert a Trónok Harcában ez volt Sárkánykő várának helyszíne. Azt mindenestre most már japánul is magabiztosan ki tudom mondani, hogy Daenerys Targaryen, ami bármikor jól jöhet.

A másik gyönyörű hely az Urdaibai nevű természetvédelmi terület. Ez egy hosszú völgy, amibe dagálykor egy darabig befolyik az óceán, és emiatt sósvízű láp alakult ki sok madárral és gyönyörű homokdűnékkel, amik közé apálykor egész sokáig be lehet gyalogolni.

A marhahús baszk temploma

Innen autóztunk el egy Tolosa nevű kisvárosba San Sebastian mellé, főleg hogy kipróbáljuk a Casa Julian nevű éttermet. A Casa Julianban egyetlen főétel van, chuleta, azaz (marha)hússzelet. Lehet mellé bohóckodni salátával, meg nagyon jó a sült paprikájuk, de nem ezekért jönnek a vendégek. Ebben az étteremben tényleg egy dolgot csinálnak minden nap 64 éve, nagy darab, egy kiló körüli marhahús szeleteket borítanak be vastagon sóval, aztán sütnek meg forró parázs felett az étterem közepén. Egy kiló hús 45 euróba, azaz 14 ezer forintba kerül, és két embernek bőven elég. Az amerikai Forbes 2013-as cikkében a marhahús templomaként hivatkozik a helyre, és nem túloznak, ennél jobb steaket nagyon nehéz a világon bárhol találni.

San Sebastian volt az utazás legellentmondásosabb állomása.

Az óceán partján lévő Urgull nevű hegyre (dombra) nagyon megéri felgyalogolni. A tetején van egy régi erőd, meg egy múzeum, ahol a spanyol vagy baszk nyelven olvasni tudó látogatók megismerkedhetnek San Sebastian történetével. Mi nem ilyenek voltunk, de szerencsére nem is ez az érdekes, mert az erődből fantasztikus a kilátás a városra, és a két homokos öbölre a parton.

A hegy két oldala, a két öböl között elég nagy a különbség. A Zurriola a nyugisabb strand, itt inkább helyiek napoznak és szörföznek. A másik, a Playa de la Concha már tavasztól sokszor elviselhetetlen, annyi ott az ember. Abban az értelemben van benne valami otthonos, hogy itt a Király utcából ismert, félrészegen ordítozó, az óceánparti homokba hat és fél méteres spriccelő faszokat rajzoló brit legénybúcsúkba is bele lehet botlani.

A parttól kicsit távolabb viszont teljesen élhető, sőt nagyon kellemes volt a város, legalább is májusban. Estefelé, amikor mentünk vissza az autóért a Concha strand mellé, már ment lefelé a nap, ráadásul pont az öböllel szemben, jól nézett ki. Még 20 perc volt a napnyugatáig, tömeg ide vagy oda, úgy döntöttünk, hogy azt megvárjuk.

Ezután valami egészen bizarr dolog történt.

Ahogy a nap közelített az óceánhoz, a parton várakozó tömeg úgy csendesedett el. Annyira öntudatlanul történt az egész, hogy pár perccel napnyugta előtt én is előbb kezdtem el halkan beszélni, és csak utána jöttem rá, hogy suttogok. Egy perccel naplemente előtt Zsófi azt súgta a fülembe, hogy mindjárt tapsolni fognak. Legyintettem. Negyvenöt másodperccel később a félrészeg britek és az 50-es andalúziai gyógyszerészek együtt vastapsolták, hogy lement a nap.

Édesipar és antiszemitizmus

San Sebastianból átmentünk egy picit Franciországba. Zsófi cukrász, és Cambo-les-Bains illetve az onnan fél órányi kocsiútra lévő Bayonne a (francia) baszkföldi csokoládégyártás fontos központjai, van is egy-egy csokoládé üzem / múzeum, amiket meg akartunk nézni.

A Cambo-les-Bains-i csokimúzeum egyébként kihagyható, bár szuper dolgokat kapni a mellette lévő boltban, viszont a fél órára lévő Bayonne-ba mindenképpen érdemes elmenni. Ott egy komplett, működő csokoládégyárat lehet végigjárni hétfő és szombat között. Ott is van múzeum, ahol például kiderül, hogy a csokoládét eredetileg a spanyolok hozták be az 1500-as évek elején Európába, a Spanyolországban élő zsidók egy része pedig mindjárt elkezdett csokoládégyártással foglalkozni. Ezzel nagyjából egy időben a spanyol inkvizíció viszont a zsidókkal kezdett el foglalkozni, akik 10 ezer számra menekültek el Spanyolországból és Portugáliából, egy részük pedig Franciaország déli-részén, francia Baszkföldön kötött ki. Az inkvizíció elől menekülő zsidók hozták magukkal a csokoládégyártást (először ide, aztán mikor 100 évvel később a franciák meg akarták tiltani nekik, hogy kakaóval foglalkozzanak, akkor vitték tovább Hollandiába), ami azóta a régió egyik fontos iparága lett.

Az édesipar és az antiszemitizmus összefüggésein túl, amiről el tudom képzelni, hogy rajtam kívül nem érdekel borzasztóan sok embert, a múzeumi túra közben üvegfalakon keresztül lehet nézni, hogy fehér köpenyes emberek, meg mindenféle bonyolult gépekkel hogyan csinálják a világ egyik legjobb csokiját. Hét euró a belépő, és a gyárlátogatás végén annyi csokit lehet megenni, amennyit az ember bír. Az üzem a külvárosban, az autópálya mellett egy ipartelep közepén van, de szombaton, nem sokkal zárás előtt meglepően sokan voltak.

Innen a Pireneusokon át mentünk vissza Spanyolországba, egészen pontosan Pamplonába, és körülbelül ezen a ponton ugrott ki végleg az egyetlen igazán súlyos hiba, amit az út megtervezésekor elkövettem.

Nem a legeslegolcsóbb autót béreltük, de bőven egy alsó kategóriás, öt ajtós VW Polót. Ez egyébként egy teljesen jó városi autó, egész nagy, kényelmes. Viszont a méretéhez képest egy hajszárító erősségű motor hajtotta, ami teljesen alkalmatlan volt arra, hogy hegyi utakon lehessen megbízhatóan közlekedni vele. Volt olyan rész a Kantábriai hegyek között, hogy hegynek felfelé tövig nyomott gázzal kettesben kb. 60-nal ment a kocsi, de ahogy hármasba tettem elkezdett lassulni, és megvadultak a mögöttem jövő kamionok. Az eggyel erősebb autó körülbelül 30-40 ezer forinttal lett volna drágább, amivel a bérléskor úgy voltam, hogy ezer jobb dologra tudjuk majd elkölteni, de ma már egyértelműen kigazdálkodnám a különbséget. Míg hegyek között voltunk, minden reggel stresszben ültem a volán mögé.

Pamplona szép, és a hegyek között épült települések után észrevehetően tágasabb volt, de az út legkevésbé emlékezetes állomása. Nagyon jó churrost, forró csokiba mártható hosszúkás fánkot ettünk egy kifejezetten erre specializálódott churreriában, ami az évente megrendezett belvárosi bikafuttatás útvonaláról nyílt. Ezt onnan is lehetett tudni, mert a churreria falait a bikafuttatásról készült fotók borították. Úgy néz ki, hogy a tulajdonosok és talán néhány törzsvendég a cukros fánk majszolása közben minden évben azt fényképezik, ahogy az utcán, konkrétan a bolt előtti részen rohangászó őrülteket felöklelik az állatok, aztán ezeket a fotókat bent kirakják a falra. Mikor mi ott voltunk, csak egy sima futóverseny volt az óvárosban, bikák nélkül, ez érdemben nem adott hozzá a churroshoz, de az így is finom volt.

Egy kőfejtő van a navigációs technológia határán

Innen Burgosba mentünk, ahol tévedésből befizettünk megnézni a helyi katedrálist. Ez egy hatalmas gótikus-barokk templom, amit 1221-től folyamatosan építettek, újjáépítettek és renováltak a mai napig. A katedrális óriási, és nyilván felbecsülhetetlen értéket képvisel a gótikus és barokk templomépítészet rajongóinak, mi viszont nem vagyunk azok, ez körülbelül másfél perc után dőlt el odabent. Így viszont ez egy nyomasztóan nagy épület múzeum-labirintusnak berendezve, és feszes tempóban is 40-45 percig tart a belépéstől kijönni. Az egyetlen igazán szórakoztató pillanat az volt, amikor a kijárattól nem messze, az alagsorban megláttuk ezt a festményt az egyik falon, ami tényleg úgy nézett ki, mint mikor valaki egy B-kategóriás fantasy könyv kulcsjelentét tetováltatja a derekára. Nem világos, hogy került ez az alkotás egy 13. században épített templomba.

Mielőtt átmentünk Leonba, meg akartunk nézni egy Las Tuerces nevű sziklaformációt a Kantábriai hegyek lábánál. Végig fantasztikusan navigált a telefon, a Waze és a Google Maps is, erre is azt írták, hogy meg lehet közelíteni autóval. Mivel még fel tudom idézni, ahogy a ~8 éves koromban a szüleim Regensburg belvárosában köröztek autóval órákon át a kezükben a térképpel, de csak nem találták meg a szállást, ezért borzasztóan értékelem ezt a kényelmet, de a Las Tuerces felé megtaláltuk a technológia határait.

A telefon simán levitt az autópályáról a főútra, aztán a főútról a mellékútra, pont, ahogy kellett. A céltól olyan 10 kilométerre leterelt egy murvás útra a dombok közé, de nem látszott borzasztóan rázósnak a dolog, lefordultunk. Pár perccel később egy meredek lejtő közepén már mindenféle táblák írták, hogy nekünk baromira nem kellene itt lennünk, de a szűk lejtőn, a hajszárító meghajtású VW Polóval már nem tudtam megfordulni. Kétszáz méterrel később hajtottunk át egy működő kőfejtőn, a 15 méteres munkagépeken ülő spanyolok tátott szájjal néztek bennünket, én pedig izzadó tenyérrel kapaszkodtam a kormányba, és a fejemben azt számolgattam, hogy vajon mennyi pénzt fizetünk majd az autóbérlős cégnek, amikor helikopterrel kimentenek bennünket és a kocsit. Az első lehetőségnél visszamentünk a műútra, a Las Tuerces-t végül kihagytuk, viszont a közeli, Embalse de Aguilar nevű víztározóhoz elmentünk. Az gyönyörű volt, a víz is, a hegyek is, és az is, hogy az utakon végig volt beton.

A Kantábriai-hegység déli oldalán lévő Pamplona-Burgos-Leon hármasból egyértelműen Leon volt a legjobb. A városban van a Casa Botines nevű Gaudi ház, az egyik a három Gaudi épületből, ami Katalónián kívül található. Régen bankként és lakóházként működött, ma már múzeum, és kívül-belül gyönyörű. A Taberna Gaucho nevű bár a belvárosban van, és nagyon jó majonézes tengeri-dolgok salátát adnak egy óriási puffasztott sertésbőrre kanalazva, illetve az egész úton itt volt a legjobb a spanyol vérfőzelék, a morcilla, amit a magyar a véreshurka és a hagymás vér között lehet valahol elképzelni, csak sokkal krémesebben.

Másnap egy gyors kitérőt tettünk Astorgában. Itt van a Katalónián kívüli háromból a második Gaudi épület, a püspöki palota, ami egy az egyben úgy néz ki, mint egy Harry Potter film díszlete. Ez is múzeummá van alakítva, és érdemes megnézni.

A női seggszobrok fővárosa

Az út legnagyobb meglepetése Ausztúria tartomány fővárosa, Ovideo volt. Bilbaóról és San Sebastianról tudtuk, hogy izgalmasak, és azok is voltak, Oviedóról viszont csak felületesen olvastam, útba esett, szóval beterveztünk itt is egy éjszakát, de mint kiderült, többet kellett volna.

Oviedó is iszonyú gazdag, ez pedig azt jelenti, hogy a belváros gyönyörű, tele van olyan parkokkal, szecessziós épületekkel, amiket életem végéig el tudnék nézegetni. A belváros közepén van egy különös, életnagyságú Woody Allen bronzszobor. Mint kiderült ez az amerikai rendező kedvenc városa, őt is imádják a helyiek, vagy legalábbis imádták, idén már helyi nőjogi szervezetek tüntettek azért, hogy távolítsák el a zaklatással vádolt filmes emlékművét a belvárosból. Ezen kívül a belvárosban rengeteg női feneket ábrázoló szobor látható, ezeknek a hátteréről sajnos nem találtam információt.

Út közben több helyen is ittunk cidrát, azaz almabort, de nekem túl savanyú volt, és csak Ovideóban értettem meg, hogy miről szól ez az egész. Mikor az ember kirendel egy üveg ilyen italt, azt a legtöbb helyen a pincérek kortyonként töltik ki széles, magas poharakba. Egyik kezükkel a poharat tartják mélyen, a másikkal pedig magasból öntik az üvegből az almabort, ami így nagyon habos lesz a pohár alján, és azonnal fel is kell hajtani.

Ezt a vendég nyilván nem tudja megcsinálni, ezért cidreriákban nagyon sok felszolgálóra van szükség. Az oviedói La Finca Sidrería nevű hely viszont forradalmasította a dolgot. Minden asztal mellett van egy fém állvány, amibe félig fektetve be lehet tenni a poharat. Az állvány alján van egy gomb, amit ha megnyom az ember, akkor a plafonon lévő csapból befolyik egy korty almabor a poharába.

Már ez a megoldás is lenyűgözött, de aztán kipróbáltuk a fabada nevű helyi specialitást, egy babból, szalonnából, kolbászból és véreshurkából készült egytálételt, ami elég zsíros, viszont iszonyú jól megy hozzá a könnyű, savanyú almabor.

Gijonban laktunk a legjobb helyen, annyira, hogy érdemben be sem mentünk a városba. Van egy La Colina nevű szálloda az óceán partján, egy sziklaszirten, ahol minden szobából gyönyörű a kilátás. Ez a szállás nyáron nagyon drága, körülbelül négyszer annyiba kerül, mint egy átlagos szobánk az úton, de május közepére még elérhető áron tudtunk foglalni, és szerencsére szép idő is volt. Én többször is voltam már különböző óceánok partján, de abban, hogy a szoba ennyire közvetlenül a vízre nézett, volt valami új. Este, a naplemente után körülbelül egy órát üldögéltem az ablak előtt, és csak néztem kifelé, amíg teljesen be nem sötétedett.

Bűnözés-elhárító kanalasgémek

Az utolsó megálló Santona volt, előtte még útba esett a harmadik Gaudi épület Comillas nevű faluban, az egy picit harsányabb volt, mint a másik kettő.

A szálloda egy hatalmas láp és az óceán között volt, mi lápra néző szobát kaptunk. Én addigra egy kicsit abban voltam, hogy aki egy lápot látott, az az összeset látta, szóval annyira nem nyűgözött le. Az út során máshol nem volt ilyen, de itt a bejelentkezés után a recepcióról felkísértek a szobánkba, nagyon lassan, és tagoltan elmagyarázták, hogy az ajtót nem kulcs, hanem kártya nyitja, és ha érdekel bennünket az ilyesmi, akkor a második emeleten van egy különleges internet szoba igazi számítógépekkel. Eleinte nem értettük, hogy mi történik, de aztán mikor délután elindultunk kirándulni a partra, és láttuk a vendégek átlagéletkorát, akkor leesett, hogy a bemutató nem kifejezetten nekünk szólt, hanem ez itt automata program. Mint kiderült Santona és az angliai Plymouth között közvetlen hajójárat van, amivel megszakítás nélkül hordják a brit nyugdíjasokat az óceán partjára.

Santonában még legalább két érdekes dolgot kell megnézni. Egyrészt ez a világ szardella fővárosa, és településen a halgyárak mellett van is egy anchoateka, egy olyan bár, ami csak szardellát árul. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen a különbség ezek között a konzerv sós-olajos halak között, pedig tényleg van.

A másik santonai különlegesség a Playa De Berria nevű homokos strand, aminek az egyik oldalán szállodák vannak, köztük amiben mi is laktunk, a másik végében pedig az El Dueso nevű óriási börtön. A XIX. században Napóleon katonái építettek itt egy átmeneti erődöt, ezt alakították át 1907-ben börtönné, ahol a Franco diktatúra alatt sok politikai fogoly is megfordult. Nem tudtam eldönteni, hogy a világ börtönei közül ez lehet még a legjobb, mégis az óceánra és egy homokos strandra néz, vagy különösen kegyetlen kínzás, hogy a bezárt embereknek a hullámok között szörfözgető helyi fiatalokat, és a parton cirkáló brit nyugdíjasokat kell nézniük. Rehabilitációban állítólag nagyon erősek, van egy szuper programjuk, amiben az elítélteknek a lápon költő kanalasgémeket kell számolniuk, és ez a vonatkozó irodalom szerint csodákat tesz a bűnözők lelkével.

Az ellenségnek főzni halálos bűn

Néhány évtizeddel ezelőtt Baszkföldnek még vegyes híre volt, az ETA nevű baszk szeparatista terrorszervezet akciói nem csináltak jó reklámot a térségének. Különösen, hogy a halálos áldozatokkal járó merényleteik 65 százalékát otthon, Baszkföldön követték el a spanyol belügy 2010-ben készült összesítése szerint.

Hogy mennyire központi része errefelé az étkezés a nemzeti(ségi) identitásnak, az is mutatja, hogy 1996-ban és 2001-ben az ETA pokolgépes merényleteket követett el San Sebastianban kifejezetten két olyan szakácsot célozva, akik a spanyol államnak, a rendőrségnek illetve a katonaságnak főztek. Ebben a világban kevés súlyosabb bűn volt annál, mint hogy valaki az ellenségnek készítsen ételt, halál járt érte. A 35 éves Albino Alfredo Machado Pires lábát szakította le az autójába rejtett bomba, a Ramon Diaz Garcia egy ugyanilyen merényletben vesztette életét. A legendás francia séf, Alain Ducasse 2007-ben kénytelen volt bezárni francia Baszkföldön nyitott éttermét, miután két bombatámadást is elkövettek ellene.

Az ETA viszont a 2010 óta tartó tűzszünet után, idén május 4-én, Cambo-les-Bains-ban bejelentette, hogy végleg feloszlatja saját magát. Pont ott, ahol pár nappal később mi a csokimúzeumban voltunk.

Egy Amerikában élő, baszk származású közgazdász, Gloria Totoricagüena a bejelentés után arról beszélt, hogy annyira nem katartikus az ETA döntése, az valójában történelmi-gazdasági szükségszerűség. Franco diktatúrájának évtizedek óta vége, Spanyolországban demokrácia van, a baszkok nem csak széleskörű autonómiát élveznek, de a pörög a helyi gazdaság, a feldolgozóipar és a turizmus is (az egy főre jutó GDP 22 százalékkal az uniós és 33 százalékkal a spanyol országos átlag felett), se támogatottsága, se utánapótlása nincs a terrorszervezetnek, ezért nem is tehetnek nagyon mást, mint hogy lehúzzák a rolót.

Kevesebb, mint egy hónap múlva, június 19-én Baszkföldön tartják az éttermi világ egyik legfontosabb eseményét, 2018-ban Bilbaóban hatalmas gálán jelentik be a “The World’s 50 Best” listáját a világ legjobb éttermeiről.

Mikor ezt az eseményt elkezdték szervezni, még sehol sem volt az ETA bejelentése az önfeloszlatásról, de már régen nem kellett veszélyként számolni velük. A világ egyik legjobb konyháját és az ezredforduló egyik legveszélyesebb terrorszervezetét is a spanyol fasiszta diktatúra termelte ki. Mind a kettő túlélte Francót, és 2018-ra, mire a baszk kulturális identitás egyik legfontosabb eleme, a gasztronómia végérvényesen felért a világ csúcsára, addigra nem maradt senki, aki hajlandó lett volna embereket ölni Baszkföld függetlenségéért.