• 100-150 fős, szalonnak becézett házibulik felszolgálókkal, komolyzenével, művészekkel, jogvédőkkel, egyetemistákkal, diplomatákkal, értelmiségiekkel és politikusokkal; regények, esszék és publicisztikák heti- és napilapokban meg az interneten; mecénásként szétosztogatott sok-sok pénz fiatal művészeknek, jogvédőknek, civil szervezeteknek, éhező értelmiségieknek és a Klubrádiónak.
• a 87 éves korában meghalt Bitó László úgy általában Budapest és azon belül a főváros baloldali-liberális szellemi-közéleti-politikai elit különleges figurája volt. Ebben a cikkben a mecénás és társasági bulimotor, a kétezres-kétezertízes évek egyik legérdekesebb magyar közéleti játékosa arcképét próbálom felrajzolni.

Egy sikeres ember harmadik élete

Nem sok 56-os magyar menekült futott be akkora nemzetközi karriert, mint a most elhunyt Bitó László kutatóorvos, szemspecialista, egyetemi professzor és író, egy fontos zöldhályoggyógyszer kifejlesztője.

Az 1934-es születésű Bitó élete három egymástól különböző szakaszra oszlott.

1. Magyarországon: 22 éves koráig egy fővárosi keresztény középosztálybeli család gyermekeként élt előbb a Horthy-, majd a Rákosi-rendszerben. A családját a kommunisták kitelepítették, őt magát büntetésből a komlói bányába vitték katonának. Ott érte a forradalom. A forradalmi tanács vezetőjének választották, és ő nem tétlenkedett: a wannabe forradalmárok felszerelkeztek, nagy nehezen felvergődtek Budapestre, de mire odaértek, elbukott minden. Bitó a megtorlás elől előbb Ausztriába, majd Amerikába menekült.

2. Amerikában: itt kezdődött a második életszakasza. Bár érkezésekor még egyáltalán nem tudott angolul, és alapvetően az írás érdekelte a legjobban, hamar felvették a Bard College-ba – orvosira. Utána a Columbia egyetemen helyezkedett el, és itt is maradt egész tengerentúli életében. Előbb agy-, majd szemspecialistaként kutatott és tanított – fő kutatási területe a szem változása volt az öregedéssel –, hogy a pályafutása első csúcspontjaként az ő szabadalma alapján dobjanak piacra egy forradalmian újszerű zöldhályoggyógyszert, a Xalatan nevű szemcseppet. Ebből lett annyira gazdag, hogy a következő korszakban minden maradék álmát megvalósíthatta.

3. Újra Magyarországon: miután a kilencvenes években egyre sűrűbben járt vissza, éppen akkoriban, amikor piacra került a szemcseppje, hatvanéves korán túl radikális lépésre szánta el magát: amerikai kutatóorvos-oktatóként nyugdíjba vonult, hogy innentől magyar író-esszéista-közíróként folytassa. Szinte azonnal befutott: gyors egymásutánban kiadott regényei közül a harmadik nemzetközi sikert aratott, egy rakás nyelvre lefordították. Közíróként ugyanilyen gyorsan lett ismert, az első publicisztikájának közlésétől kezdve versenyeztek érte a napilapos véleményrovatok és a közéleti tematikájú netes újságok.

A Bitó-szalon

Legendás bérház áll a Feneketlen-tó közelében, a Bartók Béla út és a Fadrusz utca sarkán. A földszintjén nyílt sörözőben rendezték ugyanis meg a kétezres évek elejének legjobb magyar céges karácsonyi buliját. Amit egy befektetői pénzzel frissen kitömött netes cég szervezett, így telt bűvészre is. A búbánatos képű fickó klasszikus műsort adott elő, frakkban, cilinderrel, galambbal, női segéddel, varázsládával, kardokkal, hasonlókkal. Már ez sem hagyta hidegen a közönséget, de az igazi buli akkor kezdődött, amikor a bűvész megkérdezte, hogy van-e valakinek egy cigije, mert a következő trükkhöz sok füstöt kéne fújnia. Kapott gyorsan egyet az első sorból nézelődő fiatalembertől. Megköszönte, meggyújtotta, majd elkezdte volna a trükköt, de egy pillanatra megakadt, mert akkor vette észre, hogy az addigi 10 nézője helyett már vagy ötvenen bámulják. A közönség innentől minden mozdulatát és a legkisebb vakkantását is szinte hisztérikus lelkesedéssel fogadta. A bűvész nem értette, mi történik, de öreg profihoz illően megcsinálta a füstfújós számot, majd egy klasszikus nőbe kardot szurkáló fináléval lezárta az előadást. Az utolsó számnál a közönség úgy izgult, hogy átszúrja-e a nőt, mintha ötévesekből állt volna. A jelenlévők közül a bűvész volt az egyetlen, aki nem tudta, hogy az a cigi, bár hagyományosnak nézett ki, egy hagyományos cigibe visszatöltött nem hagyományos cigi volt.

Ennek az épületnek a felsőbb traktusa is legendás, itt lakott és tartotta Bitó László és a felesége a róluk elnevezett Bitó-szalonokat.

Ezek az egykori résztvevők visszaemlékezései szerint alkalmanként akár 100-150 vendéget megmozgató, a bérház egész emeletét elfoglaló hatalmas lakás összenyitott szobáiban és teraszain kora délutántól éjjelig tartó beszélgetős megabulik voltak. Személyzettel, hidegtálakkal, desszertekkel és italokkal, illetve komolyzenei produkciókkal, amiket fiatal zeneakadémista tehetségek adtak elő.

Vágó Gábor, az egykori LMP-s politikus így emlékezett a 2014-es antréjára:

“Nem tudtam, hová is megyek, ezért vittem magammal a kutyám és egy közepes árkategóriájú bort, mint rendes házibuliba szokás. Az ajtóban libériás inas fogadott pezsgővel a tálcáján. (...) Belépve egy nagykövet zongorázott, és egy fiatal lány énekelt hozzá Schubertet.”

A meghívotti körre minden beszélgetőpartnerem egyformán emlékezett: művészek, újságírók, diplomaták, tudósok, egyetemisták – főleg művészeti iskolákból –, mindenféle értelmiségiek, jogvédők, civil aktivisták és néhány ismert baloldali-liberális politikus.

Maga Bitó László így mesélt a kezdetekről:

"Mindig is számítottam rá, hogy egyszer visszatérhetek amerikai »száműzetésemből«: így amikor a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején egyre több időt tölthettem itt a feleségemmel, tudatosan kapcsolódtunk be a társadalmi életbe, építettünk ki egy baráti kört. Hazatérésem egybeesett tudományos pályám legfontosabb projektje, a glaukóma elleni szer sikeres bevezetésével. Ekkor megteremtődött az alkalom arra is, hogy visszatérjek első szerelmemhez, az irodalomhoz, és ezen keresztül álljak ki a szellemi csőlátás ellen. Így eleinte társaságunk leginkább írókból, művészekből, filozófusokból és egyéb bölcsészekből, például történészekből állt. Göncz Árpádot is mint szépírót, műfordítót ismertem meg."

Sokakkal beszéltem a szalon egykori vendégei közül, akik véleménye megoszlott arról, hogy a szalonok lelke maga Bitó, vagy inkább a felesége, a Fülöp-szigeteki származású zenész, Olivia volt-e.

Többen is úgy gondolták, a zenészek mellett Oliviának volt köszönhető a fiatalok programszerű meghívása is az eseményre. Vágó Gábor ezzel az anekdotával idézte fel a szalon termeiben húzódó generációs szakadékrendszert:

“A szalon fiatalításának hasonló elszenvedőivel sikerült azért egy jó beszélgetést kezdeményeznünk arról, hogy a NER egyre fokozódó elnyomásában hol is lehetnek a kitörési pontok, amikor is megjelent Farkasházy Teddy, aki a ‘80-as évek zalaszentgróti haknijainak történetével sikeresen szétverte az egyre fejlődő gondolatmenetet.”

A hosszú éveken át tartó bulisorozat legendájához hozzájárult az azt körüllengő titokzatosság. Nem szabadott például fotózni, amit a vendégek meglepő fegyelmezettséggel be is tartottak. A meghívott újságírók pedig nem írtak és jellemzően nem is beszéltek róla.

A legenda része volt, hogy itt komoly politikai döntések is születtek. Ezt a teóriát – amire bizonyítékot senki sem hozott fel – nemcsak a fideszesek és más szélsőjobbosok terjesztették. A HVG 2014-ben, Falus Ferenc balsikerű főpolgármester-jelölti kalandja idején például azt írta egy cikkében, hogy

"az Együttből és az MSZP-ből származó egybehangzó értesüléseink szerint a hétvégén következett be a fordulat. Információnk szerint a Bitó László író lakásán rendszeresen találkozó fővárosi liberális értelmiségiek vasárnap hívtak fel MSZP-s politikusokat azzal, hogy elfogadható lenne-e számukra Falus Ferenc jelölése."

Mivel Bitó lakásán az ismertebb fővárosi liberális értelmiségiek jelentős része megfordult, a szalont a HVG nagyjából a "posztkomcsik plusz a volt SZDSZ és holdudvara" értelemben használta. Anélkül, hogy akárcsak meg is próbálta volna bemutatni, hogy néhány személy egyezésén felül a Bitó-szalonnak mint eseménynek és konkrét helyszínnek volt-e bármi köze ilyen politikai döntésekhez.

Juhász Péter vlogger, a szalonok gyakori vendége, aki akkoriban civil ellenzéki aktivista, majd az Együtt nevű liberális párt politikusa volt, "klasszikus smúzolós partikként" emlékszik Bitó bulijaira, ahol nem voltak előadások, nem volt tematika, politikai végképp nem. "Cél nélküli beszélgetős bulik" voltak ezek Juhász szerint, amire maga Bitó is így emlékezett:

"Hangsúlyoznom kell, hogy az ilyen összejöveteleknek nincsen semmiféle céljuk azon túl, hogy a meghívottaknak alkalmuk legyen beszélgetni egymással. Bár én nem tudok mindegyik beszélgetésbe bekapcsolódni, biztos vagyok benne, hogy mindmáig az irodalom és a színház dominál, és nem csak a kortárs szelete."

De ha Bitónak mégis volt célja a szalonokkal, akkor Juhász szerint az maximum a különböző körök bemutatása volt egymásnak. Ezeknek a köröknek csak az egyike volt a politikai, de olyan intenzitással terjesztették, hogy a szalonokon fontos politikai döntések születnek, hogy Bitó egy öninterjú formájában megírt 2014-es cikkében azt a kérdést is feltette saját magának, hogy

Tehát igazak a híresztelések, hogy szalonjának célkitűzése Orbán Viktor kormányának a megdöntése?

Amire a válasza az volt, hogy

"ahol az élet minden szférájából megjelennek jól ismert emberek, a kultúra, a tudományok és a politika aktuális kérdései nyilván fölmerülnek. De az az állítás, hogy ilyen alkalmakkor születtek meg fontos »királycsináló« döntések, már csak azért is értelmetlen, mert a vendégek olyan különböző nézeteket képviselnek, és annyira nincsen közös fórum, hogy aligha születhetne közös megegyezés, pláne döntés."

Az is igaz közben, hogy Bitó az otthonában tartott megabulik mellett szervezett jóval kisebb, 6-8-10 fős tematikus megbeszéléseket is, nem feltétlenül a Bartók Béla úti lakásba. Ezeken már volt konkrét téma, olyanok, mint a médiahelyzet vagy az ellenzéki politizálás lehetséges irányai.

De a Bitó-szalon az eddig említetteken kívül is sokak fantáziáját megmozgatta. Schiffer András egy 2017 elején a Magyar Nemzetbe írt publicisztikájában – a téma Majtényi László jelölése volt a köztársasági elnöki pozícióra – szinte szitokszóként, nagyjából a “régi posztkommunista-libsi elit” értelemben használta a kifejezést:

"Majtényi Lászlóval abban maradéktalanul egyetértek, hogy jelölésének értelme – mivel győzelmi esélye nulla – a szimbólumok erejében rejlik. Tudniillik azt üzeni a választópolgároknak, hogy a XX. századi küzdelem folytatódik tovább. A NER-nek a Bitó-szalon az ellenfele. S ahányszor a NER-nek a Bitó-szalon lesz az ellenfele, annyiszor fog győzni a NER."

Bármi történt is a hatalmas lakás szobáiban, a szalont egész biztosan nem lehet szimplán a levitézlett baloldallal és a liberálisokkal azonosítani, hiszen Bitó rendszeresen meghívta ide a 2010 után ezek ellenében alapított pártok képviselőit is, mint az LMP vagy a Momentum, vagy a szintén ide sorolható Együtt.

A mecénás

Ami Bitót tényleg egyedivé tette a hazai közéletben a házi buljai mellett, az a mecénáskodása volt.

Az amerikai egyetemi professzori státusza és a hályog elleni szemcseppje révén komoly pénzt keresett, amiből a hazatelepülése után klasszikus filantrópként számára fontos ügyeket, szervezeteket és embereket kezdett támogatni. Azt, hogy pontosan mekkora mecénás volt, azért nehéz felmérni, mert rengeteg mindenkinek adott pénzt, és ezt jellemzően nem verte nagydobra. Azok alapján, amit érintettek meséltek nekem, konzervatív becsléssel is százmillió forintos nagyságrendben adakozott.

Támogatott művészeket és ismerősei emlékei szerint "éhező értelmiségieket", alkalmilag, projektek miatt és hosszabb távon is.

Segített civil szervezeteket is. Juhász Péter elmesélte, hogy amikor a kétezertízes évek elején az FB-csoportként alakult Millából egyesületet szeretett volna csinálni, és egy ismerőse ajánlására megkereste Bitót, az egy négyszemközti beszélgetés alapján azonnal megtámogatta őket 5 millió forint körüli összeggel. Arató András, a Klubrádió tulajdonosa mondta, hogy amikor 2013 tavaszán hirtelen kellett kifizetniük 27 millió forint plusz áfa frekvenciahasználati díjat, Bitó vállalta, hogy megduplázza azt az összeget, amit rádió hallgatói közadakozásból összeadnak erre a célra. Így végül ebben az egy akcióban több mint 50 milliós támogatást nyújtott a rádiónak.

Azt többen is elmesélték, hogy amikor a Fidesz-kormány 2014-ben – mint utóbb bebizonyosodott, törvénytelenül – erőszakkal kezdete zaklatni a Norvég Alapból támogatott civil szervezeteket, Bitó az asszisztensén keresztül több érintett szervezetnél bejelentkezett, hogy ha nagy a baj, szívesen segít. A roma sajtóközpontos Suri Szilvia emlékei szerint Bitó jelentkezése után nem sokkal ellátogattak a hozzá, bemutatták a szervezetüket, illetve elmesélték, mekkora problémát és pluszterheket jelent nekik a kormányzati vegzálás. Bitó megkérte őket, hogy írjanak támogatható projektterveket, majd Suri emlékei szerint 5-7 millió forint körüli összeget utalt át adományként, és a következő évben támogatta az RSK-t.

Nemcsak készpénzzel segített szerinte fontos célokat. Szervezett és finanszírozott például 10 alkalomból álló felkészítő tréninget közéleti szerepre készülő civil nőknek. Az ötlettel ő kereste meg a kiszemelteket, köztük Surit. A tréning abból állt, hogy a résztvevők három hónapon át minden szombat reggeltől délutánig előadásokat hallgattak és gyakorlati foglalkozásokon vettek részt Bitóék lakásán, ahol ismert előadók és szakemberek készítették fel őket a közéleti szereplésre. Suri emlékei szerint Bitó rendszeresen beült a program elejére és végére.

Heller Ágnes politikafilozófiáról, Görög Ibolya protokollról adott elő, volt retorikai és interjúadási gyakorlat, sőt színtanácsadás is a programban. Amin Suri mellett információnk szerint olyanok vettek részt, mint Cseh Katalin (a Momentum ekkor még nem alakult meg), Tétényi Éva civil aktivista, aki egy cikluson át Esztergom polgármestere is volt – manapság Márki-Zay Péter tanácsadója –, vagy Papp Réka Kinga aktivista-újságíró-standupkomikus.

Mindig is írni szeretett volna, hát megtette

A legtöbb olvasó azonban nem házigazdaként vagy mecénásként, hanem gyors reagálású publicistaként és íróként ismerte Bitót.

A hazai közélet iránt érdeklődő olvasóközönség a nevével először valószínűleg Bodor “Diurnus” Pál Népszabadság-beli glosszarovatában találkozott 1994. április 21-én. A cikk apropója a Columbia egyetem akkor még Amerikában élő professzorának itthon megjelent első regénye, az angolul írt és részben Göncz Árpád által magyarra fordított Istenjárás megjelenése volt. Bitó ekkor még annyira ismeretlen volt nálunk, hogy Bodor cikke lényegében az ő bemutatásából állt.

“1956-os menekült, az elsők közt kitelepített, gazdag, előkelő szegedi magyar család sarja; kamaszként egy jászsági faluban gürizett (párban egy agg, művelt tábornokkal, akit boldogan helyettesített a testi munkában, mert az közben a könyveket helyettesítette: élőszóban tanította)” – kezdte "Diurnus", aki a cikkben később még egyszer "előkelő szegedi sarjadéknak" titulálta a hősét. Valójában nem voltak előkelők, az édesapja a Beszkárt főtisztviselője volt, a család szegedi ága pedig halászokból állt, igaz, olyan menő halászokból, akiknek halászcsárdájuk is volt.

Bitó több interjúban is beszélt arról, hogy mindig írt, katonaként a bányában is, de Amerikába kikerülve belátta, hogy egy nulláról megtanult idegen nyelven ez nem fog menni. Amint magyar nyelvi közegbe került, berobbant és hihetetlenül termékeny szerzőnek bizonyult: az 1994-es debütálása óta eltelt 27 év alatt 11 regénye, 10 esszékötete és 3 további könyve jelent meg, jó néhány folyóirat- és újságcikk, publicisztika és vitairat mellett. Mindezt úgy, hogy a Trianon-tematikájú Istenjárás megjelenésekor már hatvanéves volt.

Amikor 2004-ben az orvosi eredményeiért Mádl Ferenctől átvett magas állami kitüntetése után meginterjúvolta a Népszava, azt mondta a középkeresztről, hogy "becseréltem volna akár egy sokkal alacsonyabb fokozatú díjra is: olyanra, ami a mai életemre, a regény- és esszé­írásra vonatkozik".

Még Manhattanben élt, “egy Tudor­ stílusban épített házban, közel a Columbia egyetemhez”, de már Budaörsön is volt lakása, amikor 1994 végén a Magyar Nemzet-es Boros Istvánnal beszélgetve fontosnak tartotta megemlíteni, hogy

“azt mondják, hogy baloldali vagyok, pedig csak arról van szó, hogy mindegyik oldalon látom a hibákat. Felvetettem a magyar ügyekben való fe­lelősség szempontjából nemcsak a kommunis­ták, de az amerikaiak és Mindszenthy felelőssé­gét is. Megvan a véleményem Hruscsovról, Gorbacsovról és a mai politikusokról is.”

1998-ban már azt nyilatkozta a Napi Magyarországnak, hogy “magam is házat vettem Budaör­sön, s már többet vagyok itthon, mint New Yorkban, ahol persze még mindig tanítok”. Ebben az évben jelent meg sorban a harmadik, de az első részben már magyarul írott regénye, a bibliai témájú, nemzetközi sikert arató Ábrahám és Izsák. Amelynek hátsó borítóján Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát írta azt, hogy „(...) a vallásos, ezen belül katolikus ke­resztény hívőt sértő van-e benne? Nincsen, nyugodt szívvel állíthatom.”

Színre lép a grafomán publicista

Ez az az év, amikor Bitó közíró-publicistaként is jelentkezett. Az első ilyen írása, amit megtaláltam, a Népszabadság 1998. május 9-ei számában jelent meg, és rögtön egy klasszikusan megosztó témában foglalt markánsan állást, hiszen a címe

“Abortusz: választás és vállalás – az élet az első lélegzetvétellel kezdődik”.

Az, hogy Bitó nem egyszerűen bibliai bestsellerszerző, hanem egyre inkább aktív értelmiségi, abból is kiderült, hogy amikor 1999. május 12-én a Magyar Hírlapban megjelent egy ismert véleményformálók által aláírt nyílt levél az akkor éppen nemzetközi gyerekkereskedelemmel vádolt Czeizel Endre védelmében, az Ascher Tamástól Noszály Sándoron át Vekerdy Tamásig tartó színes aláírócsapatban már ott volt az ő neve is.

Olyan hamar vált megmondóemberré, hogy a 2001. szeptember 11-ei merényletek után 4 nappal a Népszabadság már őt kérdezte arról, hogy a történtek fényében az ember tényleg szeretetre van-e programozva, és hogy a zsidó-keresztény világnak szabad-e megtorlással élnie a muszlimok ellen. (A válasza röviden: nem.)

A kétezres évek elejéről egyre több aktuálpolitikai jellegű írást kezdett publikálni. 2002 júliusában a Népszavában például az apja ügynökmúltja miatt lemondó Pokorni Zoltánt szólította meg ilyen indítással:

“Az utóbbi hónapokban sokszor viszolyogva, sőt undorodva kapcsoltam be a híreket, attól tartva, hogy ismét hallanom kell Pokorni Zoltán gyűlölködő, gúnyo­lódó kommunistázását. Most mégis arra kérem: ne mondjon le. Mindannyiunk­nak – és mindannyiunk apjának is! – van múltja. Ettől nem megfutamod­nunk kell. Ezzel szembe kell néznünk!”

Bitó hamar megtanulhatta, hogy vannak lapok, amikkel vigyázni kell: az egy héttel később megjelent pontosításából derült ki, hogy a Népszava egyszerűen hozzáírt 8 sort a véleménycikkéhez, Bitó szájába adva olyan, általa kifejezetten nehezményezett fordulatokat, hogy a Fidesz "a választók előtt megbukott" párt lenne.

De a Népszava etikátlansága sem tudta elvenni közéleti írókedvét. Ugyancsak 2002 júliusában, durván egy hónappal azután, hogy a Magyar Nemzet leleplezte, hogy Medgyessy Péter miniszterelnök D-209-es kódszám alatt III/II-es szt-tiszt volt, nagy publicisztikát írt a Népszabadságba arról, hogy nem minden kémelhárító volt Moszkva bábja, és hogy ha valaha nyilvánosságra hozzák is az ügynöklistákat, az nem járhat az érintettek automatikus kizárásával a közéletből.

Personal Jesus

Ez a néha később is rajongásba átforduló naivitás annak volt köszönhető, hogy Bitó, bár szenvedélyesen érdekelte a politika, és sok politikussal tartott kapcsolatot, civil ember maradt. A publicisztikai munkásságát egyben elolvasva jól érezhető, hogy az írásainak nem volt kiszámított politikai célja, pusztán a véleményét fejtette ki bennük egy közügyek iránt érdeklődő, Magyarország sorsáért aggódó, egy párthoz sem kötődő, de vállaltan baloldali magánember. Pont emiatt, vagyis a számítás hiánya és az "ami a szívemen, az a számon" attitűd miatt írt néha olyan vad dolgokat, amilyeneket.

Például az őszödi beszéd kiszivárogtatása után közölt "Miért szeretem Gyurcsány Ferencet?" című cikkét, amiben azzal csapott a húrok közé, hogy "Gyurcsány Ferenc mellett akarok hitet tenni, mert miután szembeszállt a félrevezetésre épült status quóval, sokan elfordulnak tőle, s még sok megpróbáltatás áll előtte". Hogy a cikk későbbi részében egyszerre hasonlítsa hősét – ha analógiásan is, nem pedig direktben – a Saulusból Paulussá lett Szent Pálhoz és magához Jézus Krisztushoz:

" „talán […] a Gondviselés hozta nyilvánosságra őszödi önostorozását, hogy lássuk őt az ő damaszkuszi útján, szenvedélyes haza- és igazságszeretetében. De nem voltak fölöslegesen túlzók azok a szenvedélyes szavak? Nem lépték túl a jézusi mércét? Aligha. Jézus olykor nagyon kemény szavakkal szólt társaihoz: »Távozz tőlem Sátán; bántásomra vagy nékem...« – mondja Péternek, amikor meghátrálásra akarja rávenni”.

A politikai számítás naivitásig elmenő hiánya szalonházigazda-buliszervezőként nagy hasznára volt Bitónak: emiatt a legkülönfélébb emberek fogadták el a meghívását, a liberális klasszikusok mellett nagyrészt olyan politikán kívüli művészek és értelmiségiek, akik egyébként nem keveredtek volna politikusokkal.

Bitó a kétezres évek elejétől a baloldali és liberális lapok – Népszabadság, Magyar Hírlap –, majd a kétezertízesek elejéről a Galamus.hu termékeny szerzője lett.

A témák legszélesebb skálájáról volt véleménye, a Terror Háza állandó kiállításának minőségétől és a levegőben nem utántölthető harci repülők beszerzésétől az eutanázián és a családon belüli erőszak törvényi szabályozásán át a katolikus-zsidó megbékélésig. A közéleten belül egyáltalán nem csak a politika izgatta: jó néhány cikket és több kötetet publikált az eutanázia témakörében. De mint az iménti idézetből is kiderül, komoly, sokszorosan is kifejtett elméletei voltak Jézus Krisztus családi viszonyairól is.

Bitó független szellem volt, de a publicisztikái arról tanúskodnak, hogy a Fideszt annyira veszélyesnek tartotta, hogy a párttal szemben unortodox módszereket is megengedhetőnek tartott.

2003. júliusában például hosszú véleménycikkben érvelt amellett, hogy az MSZP–SZDSZ-kormánynak nem kellene átesnie a ló túlsó oldalára a korrupció elleni harcban, mert az az ellenzékben lévő Fidesznek kedvezne:

“Mert a korrupció elleni fellépésben is át lehet esni a ló túlsó oldalára. Még se­gítség nélkül is. Hát még jól szervezett és koncepciós segédlettel, amellyel elérhető, hogy akár a legtehetségesebb cselekvőképes embereitől is megvált – megfosztott! – kormány a terminális paralízis állapotába kerüljön."

Bitó addig ment, hogy felvetette: a kormány addig ne reagáljon semmit az ellenzék által feltárt korrupciós ügyekre, “amíg az előző ciklus korrupciós ügyei nem tisztázódnak, a vádemelésig jutott ügyek le nem zárulnak”. Sőt azt is bedobta, hogy lehetne teljes korrupciós amnesztia:

“Bár sérti igazságérzetemet, polgár­ságunk további kettészakadásának, az árkok továbbmélyítésének megakadá­lyozására, a szükséges békéért még ezeknél is drasztikusabb, de talán hatá­sosabb megoldás is mérlegelhető: am­nesztia minden korrupciós ügy vala­mennyi elkövetőjére, aki együttműkö­dik az ügyek feltárásában, és amennyi­re lehet, az elvesztett állami pénzek megtérítésében.”

Hasonló alapról védte például Tocsik Márta sikerdíját a Magyar Hírlapban. (Később lényegében a Tocsik-ügy vezetett az SZDSZ morális meggyengüléséhez és a magyarországi liberalizmus parlamenti eljelentéktelenedéséhez.)

Ha nem volt a képben a Fidesz, simán bírálta a baloldali-liberális kormányokat is, például azért, mert szerinte helytelenül udvaroltak a katolikus egyháznak:

“Amíg a magukat szocialistáknak nevezők vagy a szociálliberális kormányt képviselők, egyházpo­litikai szószólók más egyházak kisemmizésével Rómába ingáznak – vagy zarándokolnak, a legdrá­gább luxusszállodákban „húzódva meg” –, itthon pedig a legkonzervatívabb püspökök társaságát is keresve a számukra így megnyíló médialehetősé­gekért tesznek meg minden tőlük telhetőt, nem számíthatunk semmi jóra. “

Bitót nem mindenki tartotta nagy írónak, vagy lenyűgöző publicistának, de azt még a vele politikailag nem feltétlenül egyetértő beszélgetőpartnereim is kiemelték, hogy mindig lelkes volt, jó szándékú, és önzetlenül támogatott jó ügyeket, csak azért, mert megtehette. Pedig bármire elkölthette volna a pénzét.

Azt, hogy élete jelentős részét nem Magyarországon töltötte, leginkább abból a különös vonásából érződött, amit sokan megemlítettek róla: miszerint alapvetően mindenkiről jót feltételezett.

Címlapkép forrása: Wikipedia