Űrhajó járja be Latin-Amerikát – a kommunizmus űrhajója.

Az egész olyan, mintha valami kultikusan szar képregény témája lenne, de az a helyzet, hogy J. Posadasnak köszönhetően az 1960-es évek óta a kommunizmusnak és a földönkívüliekbe vetett hitnek elméletileg lehet közös alapja. Ahhoz, hogy megértsük, hogyan válhatott ez lehetségessé, röviden át kell tekintenünk a szocialista bürokrácia történetét.

A munkásosztály a paradicsomba megy

Az 1864-ben alapított Nemzetközi Munkásszövetség – vagy ahogy később nevezték, az Első Internacionálé – a munkásosztály nemzetközi politikai tömegszervezete volt, ami a szakszervezetek céljait hangolta össze. A nacionalizmus évszázadában a munkásosztály ezen keresztül próbálta a nemzetállamok világát meghaladni, a kísérlet csúcspontja a párizsi kommün volt.

De a különböző irányzatok közötti vezető szerepért komoly ideológiai harc is folyt: az anarchisták, akiket Bakunyin vezetett, a tömegek közvetlen akciójával, szociális forradalommal akartak eljutni az osztályok nélküli társadalomig, a marxisták viszont a közbeiktatott proletárdiktatúrán keresztül. Az anarchistákat végül ideológiai okokból és párhuzamos szervezkedésért kizárták, az Internacionálé székhelyét pedig New Yorkba helyezték át, de a kommün bukása után lendületet vesztett szervezet 1876-ban feloszlatta magát.

Karl Marx halála után, 1889-ben alakult meg a Szocialista Internacionálé, azaz a Második Internacionálé, amiből az anarchistákat megint kizárták. Az I. világháborúig folytatta a szocialista szervezkedést, de 1916-ban ez is feloszlott, miután baloldali szocialistákra (kommunistákra) és jobboldali szocialistákra (szociáldemokratákra) szakadt szét, és amíg az előbbiek egyesített háborúellenes kiállást akartak, az utóbbiak a saját, kapitalista kormányaik háborús erőfeszítéseit támogatták. A szkizma után ráadásul minden sokkal bonyolultabbá vált.

Az oroszországi bolsevik forradalom után, 1919-ben a szovjetek vezetésével létrejött a Harmadik Internacionálé, vagyis a Kommunista Internacionálé, azaz a Komintern. Ez gyakorlatilag egy egységes világpárt volt, amit az egyes országok kommunista pártjainak vezetői alkottak, és kötelező volt végrehajtani a világszervezet központi szerveinek határozatait.

De a Kominternhez sok európai szocialista (főleg ausztromarxista) párt nem akart csatlakozni, így azzal szemben megalakították a Kettő-és-feledik Internacionálét, ami két évvel később összeolvadt a Második Internacionálé néhány fennmaradt szervével, létrehozva az 1940-ig működő, szociáldemokrata Munka és Szocialista Internacionálét.

Közben, 1938-ban a száműzetésben élő Lev Trockij és hívei a Szovjetunió „degenerált munkásállamával” szemben megalapították a Negyedik Internacionálét.

Mivel a II. világháború alatt feladta az antimilitarista politikáját, a Kominternt 1943-ban feloszlatták, és csak 1947-ben, a hidegháborús helyzetre reagálva vette át a helyét a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája, azaz a Kominform, amit Sztálin halála után, 1956-ban oszlattak fel.

Közben a Munka és Szocialista Internacionálé munkáját 1951-től a Kominformtól élesen elkülönülő – a Második Internacionáléval egyező nevű – Szocialista Internacionálé folytatta, ami máig létezik.

De ezzel még nincs vége a történetnek. A Szovjetunióval és a kapitalista országokkal egyszerre hadakozó Negyedik Internacionálé ugyanis – annak ellenére, hogy a KGB és a CIA is üldözte – szintén tovább működött. De miután 1940-ben megölték Trockijt, és a mozgalom vezető nélkül maradt, és a globalizációkritika erősödésével a Negyedik Internacionáléban is keletkezett egy rakás ideológiai törésvonal.

A szervezet gyakorlatilag több tucat apró, jórészt még mindig működő szervezetre esett szét, így ma már az sem világos, hogy közülük valójában melyik képviseli a Negyedik Internacionálét, ha az egyáltalán létezik még.

Ezek között a szervezetek között vált hírhedté a Cuarta Internacional Posadista, vagyis a Posadista Negyedik Internacionálé.

Nukleáris apokalipszis most

Homero Rómulo Cristalli Frasnelli 1912-ben született olasz bevándorlók gyerekeként Buenos Airesben. Legalább kilenc testvére volt, és a család nyomorgott: az anyjuk halála után a gyerekeknek a szomszédoktól kellett koldulniuk, és apróért végeztek megalázó munkákat az életben maradásért. Az alultápláltság állandó egészségügyi problémákat okozott Frasnellinek, cserébe egy életre meggyűlölte a kapitalizmust.

Fiatalon focistaként vált ismertebbé, majd az 1930-as években cipészként dolgozott, és Córdobában megalakította a cipész- és bőrművesek szakszervezetét. Az 1940-es években szocialista pártpolitikusként próbálkozott, majd a trockista mozgalom tagja lett. Ekkor ragadt rá a Juan Posadas vagy J. Posadas név, amit a mozgalom helyi vezetői eredetileg együtt használtak az írásaikban. Posadas az 1950-es években már a Negyedik Internacionálé latin-amerikai irodáját vezette, és az irányításával a mozgalom némi befolyásra tett szert a régióban, különösen a kubai vasutasok, a bolíviai ónbányászok és brazil mezőgazdasági munkások körében.

Amikor a Negyedik Internacionálé 1953-ban szétesett, Posadas és a követői a Negyedik Internacionálé Nemzetközi Titkársága oldalára álltak, de 1959-re ők is összevesztek a szervezettel, azzal vádolva a tagjait, hogy nem bíznak a forradalom lehetőségében. Posadasék ugyanis azt gondolták, hogy a kapitalizmussal szembeni harc frontvonala a harmadik világban van, így egy latin-amerikai vezető, konkrétan Posadas illene leginkább a Negyedik Internacionálé élére.

A dél-amerikai követei Európában arról győzködték a fiatal baloldaliakat, hogy „Posadas nem fél megtenni azt, ami a globális kommunizmus megteremtéséhez szükséges” – ez pedig az atomháború kirobbantása.