„Nő vagy, nem nyertél olimpiát, senki nem fog hinni neked”
Az apja testileg és lelkileg is bántalmazta, anyját és testvérét is totális kontroll alatt tartotta, a családban csak az anyai nagyszüleinél talált menedékre.
Valójában sosem akart úszni, és úszópályafutásából egyetlen boldog pillanatot sem tud felidézni.
Az uszodában a fizikai bántalmazás és a szóbeli megalázás általános volt, és még ma is rendszer része.
Az Európa-bajnoki ezüstérmes, kétszeres ifjúsági olimpiai bajnok Szilágyi Liliána egykori úszó pár hete a bíróságon beszélt az átélt traumáiról.
Elég sok tetoválásod van. Melyik volt az első?
Ez. A 2015-ről 2016-ra virradó szilveszter éjszakán a barátaimmal voltam, és eldöntöttem, hogy eljövök apámtól. És amikor kinéztem az ablakon, ilyen volt a hold. A huszonegy tetoválásom mindegyike mély jelentéssel bír, fontos életszituációval kapcsolatos. Fent van Gerda neve is, pont úgy, hogy amikor felemelem a kezemet, miközben megmosom és megtörlöm reggel az arcomat, látom a tükörben. Így a húgom egy kicsit a mindennapjaim része.
Mi az első, vízzel kapcsolatos élményed?
Az első emlékem nagyon jó: anyai nagyapám [Gyarmati Dezső, háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó – a szerk.] levitt a Komjádiba, a szélső pályán ugrálok, játszunk. Bárki, aki akkoriban járt abban az uszodában, elmondja, hogy jaj, te voltál az a kislány! Nagyapám az első kapcsolatom a vízzel, vele voltam a legtöbbet úgy az uszodában, hogy jól éreztem magam. Ma is ugyanígy érzem magam a vízben: a legnagyobb biztonságot jelenti. Az otthont, ahol önmagam lehetek.
Mert a víz alatt csönd van?
Ott nem értek el azok a hangok, amiket nem akartam hallani. Bármikor, amikor feldúlt vagyok, vagy csak szeretnék egy kicsit gondolkozni, a vízbe megyek.
Úszó hogy lettél?
Az a helyzet, hogy becsapva érzem magamat, mert soha nem akartam úszni. Több sportágat is kipróbáltam: lovagoltam, futottam, teniszeztem, karatéztam és vívni is jártam – ezeket mind a nagypapám mutatta meg nekem. Vízbiztos voltam nagyon hamar, de az igazi úszás már szenvedéssel és fájdalommal járt. A testem is reagált, állandóan begyulladt a fülem, a szemem, felfáztam, minden bajom volt – pszichoszomatikus jelzések voltak, hogy én az úszást nem akarom.
Nagyapám is kiskoromtól kezdve komolyan ellenezte, hogy úszó legyek, mert üti a személyiségemet. És én is nagyon korán éreztem, hogy valamilyen művészeti irányba kellene mennem. Tánc, balett, éneklés vagy színészet – bármi, ami az önkifejezésről és a kreativitásról szól. Elkezdtem balettozni, amit imádtam, ma is teljes szerelem, és nagyon szomorú vagyok, hogy ezt elvették tőlem. Apám azt akarta, hogy ússzak, mert az ő álmainak a meghosszabbítása vagyok. Nyolcéves voltam, mentünk haza balettról, hátrafordult, hogy másnapra döntsem el, mit szeretnék, úszni vagy balettozni? És tisztán emlékszem, hogy gondolkodás nélkül mondtam: balettozni. Mire azt válaszolta: „Jó, akkor holnap lemegyünk az uszodába”.
Nagyon korán jól úsztam, a víz otthonos volt, a testérzetem is komfortos, de sosem érdekelt, hogy nyerjek. Egy idő után mégis elkapott a gépszíj. Láttam, ha teljesítek, ha jól úszom, ha nyerek, az apám nyugodtabb otthon egy ideig. Vagy ha az edzőim megdicsérnek. Vitt a megfelelési kényszer, beletörődtem, hogy apám nem enged kilépni. Kifejlesztettem viszont egy metodikát: bármikor, amikor úsztam, elképzeltem előtte, hogy amúgy táncolok. Hogy a mozgás nem az úszómozgás, hanem zenére táncolok a vízben. Amikor nagyon el tudtam ezt hinni, olyan eredmény született. Amikor meg nem, akkor nem. És azért is vagyok csalódott az úszásban, mert ha nem mások akarata összpontosul a teljesítményemben, ha tisztán, a szívemből csinálom, lehet, hogy szerettem volna.
Volt támogató edződ?
Volt, nem is egy. Az első komoly, Gyenes András – aki aztán két év után kiment Svájcba –, nagyon jó közösséget épített. Megtanultam hogy mi a barátság, a csapatszellem. Nem az volt a legfontosabb, hogy ki a legjobb, ki van a középpontban, szimplán jól éreztük magunkat. Ez volt az utolsó közösség, amelyikkel jó volt a vízben.
Egy barátságtalan otthoni közegből átmenni az uszodába, egy másik, nem feltétlenül barátságos közegbe, milyen helyzet?
Évekig azt hittem, ez a normális. A szóbeli megalázás, hogy a személyiségünket nullába veszik. Csináljad, mert különben… Szar volt. De egy idő után elkezdtem lázadni, visszaválaszolni az edzőknek. Biztos, hogy így kell velem beszélni? Biztos, hogy ez a megfelelő hangnem másokkal? Nem látod, hogy sír egy lány, mert kettő dekával több lett és te megalázod?
Csatlakozz a Körhöz, és olvass tovább!
Légy része a közösségünknek, segítsd az újság működését!
Már előfizetőnk vagy? Jelentkezz be!
Kommentek
Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.