• A BeReal nem azzal lett az év legnagyobb slágere, hogy hozzá akar adni valamit a valósághoz, hanem azzal, hogy hangosan tagadja az influenszereket, és a valódiságát hirdeti.
• Ez már egy olyan világ terméke, ahol nem néznek csillogó szemmel a technológiai forradalomra.
• De mi az a valódiság, amit visszakapnak a felhasználók?
• És egyáltalán: biztosan visszakapják?

Az emberiség szokásait alapjaiban forgatták fel a technológiai óriáscégek. Miközben drámai mértékben változnak meg a klimatikus viszonyok, pusztító háborúk törnek ki, és egy vírus is végigsöpört a Földön, a virtualitás behálózza a mindennapokat. Az emberek végtelenített, személyre szabott tartalomfolyamok szüntelen frissítgetésével töltik az idejüket a képernyőhöz szegezve. Ebben a helyzetben megjelenik egy új termék, ami azt ígéri, visszaad egy kis darabot a valóságból az élet minden pillanatát uraló adatvezérelt virtualitás helyett. Tömegek vetik rá magukat az alkalmazásra, ami naponta egyszer felszólítja őket, hogy itt az idő valódinak lenni. A háttérben pedig ott a kérdés: ez nem csak egy újabb illúzió, amit egy újabb techcég kínál?

Mindez lehetne akár egy soha el nem készült Philip K. Dick-regény ajánlószövege is a gyűrött papírkiadás hátlapján. De persze, hogy a hétköznapjainkról van szó, benne 2022 legnagyobb internetsikerével, a BeReal applikációval, aminek már a neve is éppen olyan, mint egy disztópikus-szatirikus sci-fi eleme. LegyélValódi!

Az év slágere

A BeReal nem idén indult, de egyértelműen 2022-ben lett menő fiatalok belsős szórakozásából óriási mainstream siker. Ez lett „az év applikációja” az Apple szerint, és volt olyan időszak, amikor ezt töltötték le a legtöbben. Ennél is erősebb volt a kulturális hatás: a BeReal mémesedett, internetkultúra-formáló erővé vált, és a techvilág legnagyobbjai kezdték utánozni.

link Forrás

Sikeres alkalmazások persze jönnek-mennek, lehet, hogy rövid időn belül a BeReal is az internetmúzeum polcain fog porosodni a MySpace, a Vine és a többiek mellett.

Az viszont figyelemre méltó, hogy mit mond el a BeReal iránti óriási érdeklődés a technológiai forradalom állásáról.

A BeReal befutásáról szokás elmondani, hogy ez egyfajta anti-instagram. A túlságosan megcsinált képek helyett spontán játékosságot, a mindent megszépítő filterek után szűretlen valóságot, a gondosan beállított naplemente előtt stratégiai pontossággal belőtt koktélos fotók helyett a mindennapok ismerős pillanatait ígéri. Naponta egyszer megérkezik az értesítés a felhasználó telefonjára ellentmondást nem tűrő felkiáltójel-emojikkal, ezután két percen belül el kell készíteni egy fotót az elő- és hátlapi kamerával is, majd ki kell posztolni, és kész. Nincs idő állítgatni, nem lehet filterezni, a véletlenszerű pillanatokban nem mindig van kéznél naplemente és koktél, nincsenek lájkok, így az alkalmazás használata sokkal inkább arról szól, hogy az emberek valódi pillanatokat mutatnak meg ismerőseiknek. Amit itt látunk, az real, szól az elmélet.

Első ránézésre a BeReal valóban fontos pontokon megy szembe más közösségi alkalmazások végtelen növekedési elvével:

• Nem ösztönöz arra, hogy minél több embert kövess, elsősorban tényleg közeli ismerősök közötti használatra való.
• Mivel a napi egyszeri posztoláson kívül nem történik semmi, nem motivál arra sem, hogy újra és újra és újra végigpörgesd.
• És egyelőre nincsenek rajta reklámok.

A BeReal úgy hirdeti magát: ha influenszer akarsz lenni, maradj az Instagramon vagy a TikTokon!

A techoptimizmus utáni világ terméke

Nem volt olyan régen, talán a kétezertízes évek második feléig tartott, amikor influenszernek lenni az általános felfogás szerint kifejezetten menőnek számított. Ez a fogalom azt testesítette meg, hogy a kellően tehetséges emberek felszabadulhatnak az elavult vállalati és egyéb kötöttségek alól, és sorsukat saját kezükbe véve, közvetlenül a közönségükhöz beszélve lehetnek sikeresek a legkülönfélébb műfajokban.

Néhány évnek kellett csak eltelnie, hogy ez az értékelés megváltozzon.

Az algoritmusok hullámait meglovagoló figyelemkalózokkal rövid idő alatt annyira tele lett az internet, hogy mára az influenszerek jelenléte annyira tűnik izgalmasnak, mint a postaládába bedobott reklámújságok – igaz, zavarba ejtően személyre szabott tartalmú reklámújságok. Egyes figurák természetesen lehetnek izgalmasak, de maga a jelenség összességében a mindennapok unalmas kellékévé vált. Az influenszerek saját felszabadulásáról pedig hamar kiderült, hogy a főnökök és vállalatok szolgálatát sok esetben egyszerűen felváltotta az algoritmusok szolgálata – és azok akár sokkal keményebb főnökök is tudnak lenni. Ez az a környezet, amiben az év legnagyobb sikerű appja már kifejezetten ezzel a jelenséggel szemben tudja meghatározni magát. A BeReal egyik alapítója, a francia Alexis Barreyat influenszermarketinggel foglalkozott korábban.

Ezzel a változással párhuzamosan a technológiai forradalom megítélése is átalakult. A Szilícium-völgyből a világra szabadított, egyelőre felmérhetetlen léptékű változás kritikai vizsgálata a mainstream részévé vált. A kétezertízes évek első felében az egész témát az újdonság varázsa lengte körül, az emberek a techoptimizmus és az új buzzwordök (kontent, engagement, viralitás, buzzword meg a többi) bűvöletében éltek. Az alapvető megközelítés az volt, hogy az új eszközök csodálatosak, a kritika leginkább úgy jelent meg, mintha néhányan kicsit túlságosan rácsúsznának a lájkokra, amiért lehet finoman ironizálni rajtuk.

Aztán egyre hangsúlyosabb lett a téma sötét oldala, és bár a kép most sem fekete-fehér, de már sokkal inkább fordított irányú az összefüggés:

ezeket az eszközöket kifejezetten úgy alakítják ki, hogy erősítsék a függőséget, és inkább az a kivétel, ha egyeseknek sikerül a józan eszüket többé-kevésbé megőrizve használni őket.

Közismert lett, hogy a közösségimédia-oldalakat úgy tervezik, hogy minél nehezebb legyen elszakadni tőlük, így egyre több adatot tudjanak begyűjteni a felhasználókról – az egyre inkább személyre célzott reklámok miatt. Megszületett a megfigyelési kapitalizmus kifejezés Shoshana Zuboff könyve alapján, készült óriási sikerű dokumentumfilm (Social Dilemma), és egészen különféle hangok szólalnak meg a témában. A Nobel-békedíjas Fülöp-szigeteki újságíró, Maria Ressa a 444-nek adott interjúban is beszélt arról: be kellene látnunk, hogy mindannyian függővé váltunk. Bo Burnham komikusnak pedig ezekben a hónapokban pörög újra egy korábbi nyilatkozata 2018-as filmjének megjelenésének idejéből (ami éppen arról szólt, hogyan hat ez a környezet a tizenévesekre):

„Ezek a cégek minden pillanatodért eljönnek. Nem azért, mert gonoszak, hanem mert növekedniük kell. Bármilyen kedvesek is, többet akarnak belőled. Régebben a földterületet gyarmatosítottuk, így lehetett terjeszkedni és meggazdagodni. Amikor már nem volt több földterület, akkor felfedezték az emberi figyelmet. Az életed minden pillanatát gyarmatosítani akarják. Minden egyes szabad pillanatod olyan pillanat, amit tölthetnél akár a telefonodat nézve is, ami alatt információt gyűjthetnek rólad, hogy újabb reklámokkal célozzanak.”

Rayne Fisher-Quann kanadai TikTok-sztár/Substack-író nemrég arról beszélt egy podcastben, hogy a maga 21 évével dermesztőnek tartja, hogy a 15-16 évesek mindennapjait milyen mértékben hatja át saját életük és identitásuk áruvá tétele vállalati profitérdekek mentén – mert ők már nem egyszerűen az interneten, nem is csak a közösségi médiában, de a sokkal hatékonyabb algoritmusok irányította közösségi médiában nőnek fel. Vagyis nem egyszerűen a téma megítélése változott meg, hanem már a közösségi oldalak sem ugyanazok, mint a reményteli techoptimizmus idején. Miközben részben ugyanazokat az alkalmazásokat nyomogatjuk, mint tíz éve, már sokkal erősebb függőséggeneráló motor hajtja ezeket. Ennek a világnak a terméke a BeReal.

Amikor minden virtuális, akkor a valódiság tűnik érdekesnek

Az eddig legsikeresebb közösségi alkalmazások jellemzően azon alapultak, hogy technológiai megoldások segítségével hozzáadnak valamit a materiális láncokhoz kötött, hervasztóan hétköznapi valóságunkhoz. A Facebook virtuális élménnyé tette az egyszerű emberi ismeretségeket, az Instagram vonzóbbá-izgalmasabbá varázsolt bárkit, a Snapchattel egy gombnyomással lehetett kutyaorrot és -fület rakni bárkire. (Ezek persze egyáltalán nem csak pozitív változások voltak: a Facebook használata maradandó nyomot hagyott világszerte a demokratikus rendszereken, az Instagramé pedig egy generáció önképén.)

Ehhez képest a BeReal nem ezt ígéri. Ez az első nagy siker, ami már kifejezetten egy olyan világra reflektál, ahol az emberek mindennapi valósága jelentős részben virtuális. Egy olyan világ felhasználóinak készül, ahol az egész napos TikTok-pörgetés az alapműködés, ahol a Facebook a szülők ciki boomerkedése, az Instagram színes filterei pedig maguk a szürke hétköznapok. Ez az, amihez képest a valóságosság illúzióját kínálja.

A Be Real nyomán mind a TikTok, mind az Instagram elkezdett beépíteni hasonló funkciókat, amik szintén a „valódiságot” ösztönzik. És a BeRealnek is voltak előképei hasonló törekvésekkel, mégis mostanra sikerült berobbanni, mostanra lett tömegigény belőle.

Már csak az a kérdés, mi is ez a valódiság? Mi ez az „igazi”, amit az emberek meg akarnak mutatni magukból, és látni akarnak másokról?

A „valódi én” nem egy univerzális, megkérdőjelezhetetlen igazság, hanem egy elképzelés, ami a XVIII. századba vezethető vissza. A korai romantika gondolkodói arról kezdtek beszélni, az embernek van egy belső világuk, amit nem határoznak meg a merev társadalmi és rangbéli keretek, így pedig lehetséges szembeszállni ezekkel a struktúrákkal. Erről ír Emily Bootle brit újságíró, akinek idén jelent meg könyve az autentikusság kereséséről, egy cikkében pedig össze is kapcsolata a témát a BeReal sikerével. Értelmezése szerint a közösségi média korában az önkifejezés iránti vágy és a normák alóli felszabadulás már így néz ki:

„Ha a közösségi oldalak nem lennének tele hízelgő filterekkel, titokban szponzorált tartalmakkal, lehetetlenül tökéletes otthonokkal és hamis identitásokkal, akkor talán megkíméltük volna magunkat a mentális egészség fontosságáról szóló túlőszinte posztoktól és a sminkmentes szelfiktől. Ha nem lenne meg bennünk a versengő impulzus, hogy megalkossuk saját magunk boldogabbnak, vonzóbbnak és gazdagabbnak látszó mását, akkor lehet, hogy nem éreznénk szükségét elmondani a világnak, hogy néha lusták vagyunk, le vagyunk égve és nyomorultnak érezzük magunkat.”

Ekörül forog mindenki

Az idealizált virtualitás tehát megteremtette az igényt a valódira, de továbbra is ott a kérdés, mi az a valódi? Ezen a ponton rácseteltem a 444 szerkesztőségének filozófiai kérdésekben leginkább járatos tagjára, aki ráadásul éppen mostanában foglalkozott a spektákulum ügyével. Beszélgetésünk így zajlott:

Mondhatnám, hogy nem kerültem sokkal közelebb a válaszhoz, valójában mégis sok minden benne volt ebben a néhány mondatban. Tényleg „ekörül forog mindenki” évszázadok óta, idén például erről szólt az év egyik legkülönlegesebb tévés produkciója, Nathan Fielder Próba című minisorozat/metavalóságshow-ja az HBO-n. Fielder arra toborzott embereket, hogy segít nekik felkészülni életük nehéz helyzeteire olyan módon, hogy minden lehetőséget elpróbál velük előtte, a legapróbb részletek megtervezéséig. De mindez csak a sorozat váza, innen részről részre csavarodik egyre inkább magába a „valóság”, a néző pedig akkor jár a legjobban, ha elengedi a kapaszkodókat, és nem is ragaszkodik annak megfejtéséhez, hogy mi valódi, és mi nem.

Az internetgenerációnál azért találhatott be különösen, mert éppen a valóságról és valódiságról szóló, évszázadok óta feszítő kérdéseket fogalmazza meg olyan formában, ami a mémek tripla csavaros iróniájához szokott agyakat is megmozgatja.

link Forrás

Ezek a kérdések most például úgy vetődnek fel: ha az ember minden egyes nap telefonja kamerájával rendezi meg az önmagáról szóló produkciót és prezentálja mindenki más számára, saját életét kontentnek, „ismerőseit” közönségnek tekintve, majd az elkészült produkciók fogadtatását (lájkszámát, nézettségét, elérését) összehasonlítja, ez pedig végső soron visszahat a saját, tényleges önértékelésére, függetlenül attól, hogy ezeket az eredményeket algoritmusok befolyásolják,

akkor mi az, hogy igazi?

A BeRealhez visszatérve: természetesen itt már akkor eldöntjük, hogy mi legyen „valódi”, amikor meghatározzuk, hogy hova irányítjuk a telefon kameráját. Ami még pont belefér a képbe, az valódi lesz. És persze újra lehet fotózni, ha nem sikerült jól először, sőt, igazából a kétperces időkeret után is lehet posztolni, annyi történik csak, hogy ismerőseinknek jelzi a rendszer, hogy ez egy late real – amivel kapcsolatban először találkoztam az érzékletes „performativitás-shaming” kifejezéssel: finom intést kapunk azért, mert mégiscsak beállított lehet a kép.

A „be nem állítás” persze lehet teljesen tudatos esztétikai húzás is. Az elmúlt évek egyik trendje éppen a szétroncsolt, elmosódott, koszos képek felfutása, amik annyira nem beállítottak, hogy gyanús, hogy ehhez már állítgatni is kellett. Egy vonatkozó cikk Olivia Rodrigo popsztár instaposztjait hozza fel példának: tíz évvel ezelőtt valóban nem így néztek ki egy menő popénekes képei. De hogy egy elmosódott-tökéletlen kép szükségszerűen valódibb lenne, mint egy hagyományos értelemben vett beállított instafotó?

Nem elég valódinak lenni, annak is kell látszani

És az emberek vágya az előadás és az elismertség iránt ne lenne igazi? Különösen, hogy ezek a BeReal valóságkikényszerítő keretein is átütnek. Sok felhasználót nem érdekel a kétperces keret, és egyszerűen akkor posztolnak, amikor valami érdekes történik velük. Vagy újraposztolják a jó realeket TikTokon. Néha olyan posztok pörögnek más platformokon, amiken felhasználók a BeRealt betaggelve kérik a céget, aznap mikor jöjjön az értesítés. Vagy csak magukban szoronganak azon, hogy elég jókor jöjjön az értesítés aznap, és

elég realnek tűnjenek.

Ha lájkok nincsenek is, a felhasználók között azért megszületett a „ki nyerte a BeRealt aznap” kifejezés, és egyébként van lehetőség nyilvánosra is állítani a posztokat, ami ugyan formálisan lehet, hogy nem influenszerség, de már egészen közel van ahhoz. „Ne úgy használjátok a BeRealt, mint az Instagramot!” – fakadt ki a Verge című szaklap szerzője.

Miközben az emberek valóságosságra vágynak, azért továbbra is szeretnének tetszeni másoknak, és izgalmasnak látszani. Vagy épp pont hogy problémáik és gyengeségük hangsúlyozásával figyelmet szerezni. Ami egyfelől pozitív, mert a szintén problémákkal küzdő nézők kevésbé érzik magukat egyedül.

De azért olyan vélemény is létezik, ami szerint a problémáinkat érdemesebb megpróbálni megoldani, mint kontentté és potenciális reklámfelületté alakítani egy techcég számára.

A BeReal pedig minden hangoztatott jó szándékával együtt sem a mentális egészségért küzdő jótékonysági szervezet, hanem 600 millió dollárra értékelt vállalkozás, ami keresi az üzleti modellt, amivel egy napon végül ez tényleges vagyonra is váltható. Egyelőre nem engedtek be reklámokat, mert a növekedés a cél – jóval több felhasználót szeretnének, mint a mostani több tízmilliós nagyságrend. A kellően ügyes cégek viszont már megtalálták a módját, hogy itt is megjelenjenek. Az amerikai Chipotle gyorsétteremlánc például olyan kihívást indított, amiben az éttermeikben készült halloweeni posztokat kell készíteni BeRealen, és így lehet nyerni.

Az pedig egyelőre felbecsülhetetlen, mennyi információja lesz a cégnek a felhasználóiról a spontán elkapott pillanatoknak köszönhetően. És hogy mekkora értéke lehet valójában annak, hogy sikerült arra kondicionálni emberek millióit, hogy minden nap gombnyomásra posztoljanak magukról. Mert azzal együtt, hogy a folyamatos jelenlétre nem ösztönöz a BeReal, abba az irányba erősen terel, hogy mindennap tölts fel valamit – amíg ugyanis a felhasználó nem posztol, ismerősei valódiságát sem láthatja aznap.

A valóság visszavásárlása

Mi következik ebből? Az egyik olvasat, hogy van egy applikáció, ami legalább nem direktben játszik rá a legsebezhetőbb emberi impulzusokra, és nem szívja ki agresszív piócaként a felhasználók figyelmét. Ha úgy nézzük, hogy a technológiai változások már úgyis megváltoztatták az embereket, a gondolataink és érzéseink már úgyis áruvá lettek téve, és innen nincs visszaút, akkor azt lehet mondani: örülhetünk, hogy az idei év slágeralkalmazásának vannak kicsit kevésbé addiktív és kicsit emberibb tulajdonságai is.

Ennél sokkal kevésbé megengedő olvasat, hogy az igazán lehangoló zsákutca éppen az, amikor már a techcégek kezdenek felajánlani álmegoldásokat azokra a problémákra, amiket a techcégek okoztak. Innen nézve erősen cinikus húzásnak tűnik felkiáltójeles értesítésekkel bombázni a felhasználókat, hogy most azonnal osszanak meg magukról valamit, hogy „valódiak” legyenek. Egy alkalmazás hajlandó visszavásároltatni velünk néhány morzsát a saját valóságunkból, mi pedig a figyelmünkkel és az adatainkkal fizetünk.

Ebben a cikkben igyekeztem elkerülni a sosemvolt múlt iránti hamis nosztalgiát. Nem arról van szó, hogy régen bezzeg a patakparton ülve, a felhőket nézve valódibbak lettek volna az emberek gondolatai, és most már nem azok. Az viszont igaz, hogy miközben a technológia és az adatfeldolgozás szédítő tempóban változik, úgy kell élnünk ebben a környezetben, hogy a fejünkben nagyjából ugyanaz maradt. A versenyben egyre inkább lemaradó agyunk mind kevésbé lát kiutat ebből a helyzetből. És közben a végtelen bonyolultságú lelkünk mégis megpróbál lázadni.

Címlapkép: Kiss Bence