• Hazájában üldözik, a világban szabadsághősként ünneplik - 2021-ben még a Nobel-békedíjat is neki ítélték. Pedig Maria Ressa alapvetően csak újságíró, akit eredendően csak egy cél, az igazság feltárása vezényel.
• De mit tehet egy újságíró akkor, ha a hatalom, kihasználva a nagy techcégek azonos érdekeit, valójában az igazság eltérítésével tartja fenn uralmát?
• Ressa a Fülöp-szigeteken megtapasztalhatta, milyen, ha fegyverként fordítják ellene a közösségi médiát, ha hitelességét trollhadsereg kezdi ki. Pláne, ha senkitől se remélhet segítséget, még úgy se, hogy közben személyes viszony fűzi őt Mark Zuckerberghez és Sheryl Sandberghez, a Facebook alapítójához és jobbkezéhez.
• Magyarul a 444 és az Open Books együttműködésében most megjelent, már megrendelhető könyve, az Így szállj szembe a diktátoroddal apropóján beszélgettünk arról, hogy milyen eszközei vannak az újságíróknak és az öntudatos polgároknak a trollokkal, a kormányzati befolyásolási kampányokkal, a zsigeri érzelmeiket kihasználó techcégekkel szemben a virtuális térben és azon is túl.

Első őrizetbe vétele igen látványosra sikerült, elmesélné, hogyan történt?

Hogyne, pontosan emlékszem a dátumra, mert hálaadás előestéje volt. Éppen a facebookosokkal volt értekezletem - erről a könyvemben is írok. Az értekezlet közepén lépett be az egyik társalapítónk, hogy valami felfordulás van mögöttünk. A Rapplerben a tárgyalónak üvegfala van, szó szerint transzparensek vagyunk, így hátrafordulva láthattam is a felfordulást. A társalapítóm mondta, hogy jöttek letartóztatni. Bő féltucatnyian voltak. Én meg ott ültem ezekkel a fiatal facebookos arcokkal. Nyugalmat erőltettem magamra, és szóltam a kutatási igazgatónknak, hogy valahogy menekítse ki őket innen.

2019. február 13-án, naplementekor jöttek. Azért akkor, mert a bíróságok este ötkor zárnak, és ha a bíróság zárva van, nem tudod letenni az óvadékot, és egész éjszakára benn tarthatnak. De én tudtam, hogy az egyik járási bíróság este kilencig nyitva van. Azt hittem könnyű dolgom lesz, de a letartóztatási parancs hiányos volt, nem állapították meg benne az óvadék összegét. Aztán még az ügyvédeinknek is időbe telt, hogy odaérjenek.

Megrázó volt, mert egyrészt semmi rosszat nem tettem, másrészt nem gondoltam volna, hogy erre is sor kerül. Ez a kiberrágalmazási ügyem volt. [Ressa ellen 14 különböző eljárást indítottak a Fülöp-szigeteki hatóságok - akiraly.] Szerencsére még így is jól begyakoroltuk, hogy mit kell tenni ilyen esetben. Pár hónappal korábban gyakorlatoztunk, hogy mit tegyünk akkor, ha egy újságírónkat akadályozzák a munkájában, vagy zaklatják. Kapd elő a mobilod, és kezdj élőben közvetíteni. Így amikor megjelentek a Nemzeti Nyomozóiroda munkatársai, a mi fiatal riportereink - a Rapplerben 23 év az átlagéletkor, és a munkatársaink kétharmada nő - előkapták a telefonjaikat, és egyből bárki láthatta a live-jukat. A nyomozók nem tudták megfélemlíteni fiatal újságírónőinket. Ekkor éreztem úgy, hogy felnőtt a következő generáció. Nem tudtak minket megfélemlíteni. Éjszakára benntartottak, másnap lettem az óvadékot.

Ebben a pillanatban éreztem úgy, hogy már nem újságíró vagyok, hanem állampolgár. Mert ha a hatalom ennyire fitogtatni akarja az erejét velem szemben, akkor bármire képes.

Említette, hogy készültek az ilyen helyzetekre, és mindez 2019-ben, nyolc évvel a Rappler indulása után, Rodrigo Duterte elnökségének harmadik évében történt. Ezt megelőzően is próbálták már őrizetbe venni?

Nem is igazán emiatt. Gondolom a 444-nél is így van, hogy egy szerkesztőség vezetőjeként próbálsz felkészülni a legrosszabb helyzetekre. Én konfliktuszónákban kezdtem a tudósítást, ott mindig meg kell bizonyosodnod arról, hogy a csapatod minden tagja tudja, mi a teendő, ha bekövetkezik a legrosszabb forgatókönyv. Ennek óraműpontossággal kell működnie, ezt pedig be kell gyakorolni. Számba vettük, milyen típusú fenyegetések érhetnek minket. Mindig könnyebb úgy reagálni, ha fel vagy készülve. A legrosszabb, ami folyamatos támadások során történhet, ha nem gondoltad végig, hogy miként reagálj. Én tisztában voltam a veszélyekkel, nyitott szemmel jártam. A Rappler mint szervezet esetében pedig arra jöttünk rá, hogy ha bármi történik, azzal azonnal a nyilvánosság elé kell állnunk. Ez a legjobb védekezés egyben az egyetlen támadási lehetőség, a legjobb módja annak, ahogy egy újságíró bármivel bármit kezdhet: kapcsold be az élő közvetítésedet.

Minket csak Duterte hatalomra kerülése után kezdtek el zaklatni, de a folyamat maga már a kampányban megindult. Duterte még Davao City polgármestereként támogatta a gyilkosságokat. Akkor írtuk az első nagy cikkünket is a témában, ami azután született, hogy egy egyetemista a kampányban a davaói gyilkosságokról kérdezte az akkor még csak elnökjelölt Dutertét. Egyből megtámadták a Facebookon, még egy dedikált oldalt is létrehoztak ellene. Halálos fenyegetéseket kapott, ezért a családjával hozzánk fordult, mi pedig azonnal kapcsolatba léptünk Duterte kampányával és a Facebookkal.

Ám amikor Duterte hatalomra került, a csapata egyből közölte, hogy a jövőben is így használják majd a közösségi médiát. És valóban, ha ezután bárki meg merte kérdőjelezni a kábítószer-ellenes háborúját, arra azonnal szörnyű támadások özöne zúdult. Hogy elhallgattassák. Mi is, különösen én, célponttá váltunk, amint egy cikksorozatban lepleztük le a közösségi média fegyverként történő bevetését. Azután kezdtem óránként 90 gyalázkodó üzenetet kapni. Akkor még nem tudtam, hogy ennek a java mesterségesen generált volt.

Később, ahogy feltártuk a működését, lelepleztük ezeknek a műveleteknek a kettős célját. Az első a kritikusok elnémítása. A második pedig a békemenetesítés [Ressa az astroturfing kifejezést használja, ami magyarra lefordíthatatlan szójáték - akiraly], a közfelháborodás látszatának megteremtése. De ez egy legyártott valóság, aki ezzel szembesül, az emlékezzen rá, hogy a közösségi média a bizalom kihasználására épül, ezzel egyben le is rombolja a bizalmat.

A Rappler és a 444 nagyjából egy időben indult, a mából visszatekintve azzal a naiv hittel, hogy a közösségi médiából valami jó is kisülhet. Annak idején hogy tekintett a Facebookra?

Ez így van, a legelkötelezettebb híve voltam annak, hogy a közösségi média a közjót szolgálja. Amikor elkezdtünk pénzt gyűjteni a Rapplerre, a rövid leírásunk az volt magunkról, hogy cselekvő közösségeket akarunk építeni, amiket majd újságírással táplálunk. Én a nemzetközi sajtóban dolgoztam, ami olyan érzés volt, mintha egy feneketlen kútba dobnám a sztorijaimat. Pedig én a társadalmunk felépítésében akartam segédkezni. A Rapplernek például nincs marketingbüdzséje, amit erre fordíthatnánk, azt társadalmi együttműködésre költöttük. Az indulásunkkor például első dolgunk volt, hogy egyetemistáknak adjunk elő arról, miként használhatják a közösségi médiát a közjó érdekében.

Mert minden korábbi újságírói tapasztalatomból arra jutottam, hogy a társadalmak legnagyobb problémája a korrupció. A plutokrácia, amikor a hatalmat lopásra használják. Ennek a feltárása a munkánk, önök is ezt végzik. De ez nehéz akkor, ha minden csak felülről építkezik. Ezért is hozott lázba az alulról építkezés lehetősége. Ez volt a közösségi média ígérete. Amit rövid ideig teljesített is. Eljött az arab tavasz, de azt az arab tél követte, mert rájöttek, hogy ugyanezt a rendszert a hatalom is képes a javára fordítani. Ezután kezdődött az információs hadviselés, ami aztán 2014-ben bontakozott ki igazán, amikor Oroszország megszállta a Krímet. És az akkor felépített metanarratívákat vetették be 2022 tavaszán is, Ukrajna lerohanásakor, hogy egy önöknek közelebbi példát mondjak.

A Fülöp-szigetekiek a legádázabb közösségimédia-használók, 2021 zsinórban a hatodik év volt, amikor a filippínók töltötték a legtöbb időt a közösségi médiaszájtokon. Így kezdetben nagyon hittem benne, hogy ezt egy alulról építkező mozgalom felépítésére is lehetne használni, amely szembeszáll a korrupcióval, és létrehozza a részvételi médiát.

Szerintem úgy 2014-ig volt rá esély, hogy a közösségi médiát a közjó érdekében használjuk. Onnantól kezdték a kormányok kihasználni, de a dominók 2016-ban kezdtek sorban ledőlni. Legalábbis én Duterte megválasztásához, majd egy hónapra rá a Brexithez kötöm, amit aztán további választások követtek, amelyeken a tények sérthetetlenségének megkérdőjelezése vált a fő témává. Márpedig ha tények nem sérthetetlenek, maga a választás is sérülékennyé válik. Magyarország e tekintetben kicsit más, de a közösségi média ott is gyújtósként működik.

A hatalom és a pénz korrumpálni képes a közösségi médiát, és pontosan ez is történt. Valójában a digitális diktátorok, a populisták felemelkedését segítette, akik ellenünk fordították a közösségi médiát.

Azt a közösségi médiát, amely valójában saját biológiánkat fordítja ellenünk. Kétféle gondolkozás létezik, a gyors, amikor érzelmi alapon, zsigerből döntünk, ez minden ember szerves része. A másik a lassú gondolkodás, a megfontolt logika - az újságírás ebbe a kategóriába esik. A közösségi média terjesztési rendszere viszont az előbbire épül. Az amigdalánkat stimulálja, a félelmet, a dühöt, a gyűlöletet használja terjesztési modellként. És mivel semmilyen törvény nem korlátozza, alattomosan manipulálja az embereket szerte a világban. A félelem, a düh, a gyűlölet lett az alap, ahogy az önök esetében Magyarországon Orbán Viktor már a nagy lecseréléselméletet tette rendszer-ideológiájává. Ez teljesen új szintje az ellenségképzés logikájának, és ez veszélyes az egész világra.

Ezekre a jelenségekre kerestem tehát a választ, hogy hogyan árt a közösségi média, nem csupán az információs ökoszisztémának, hanem általában az embereknek és a kormányzásnak. Egyrészt pszichológiai hatása van ránk, de van szociológiai hatása is. Mert ha falkaként viselkedünk, a falka nyomást gyakorol az egyénre. Erről szólnak Stanley Milgram és Solomon Asch híres kísérletei is, amiket akkor olvastam, amikor a terrorizmus ideológiájának terjedését tanulmányoztam. Hogy miért fordulnak be fiatal emberek, miért lesznek belőlük öngyilkos merénylők. Ez tehát részben csoportdinamikai kérdés. Részben viszont a közösségi média a jutalmazási rendszerével egész fajunkat átalakítja. Az algoritmus a gyűlöletet jutalmazza, és amikor a hazugságot jutalmazza, egész lényünket megváltoztatja. Kiiktatja a jóságot az emberi természetből, pedig mindig is az volt, ami megmentett önmagunktól.

Milyen taktikákat használhat egy aktivista, vagy akár egy újságíró a trollok, vagy akár a magyar olvasó számára se ismeretlen kormányzati befolyásolási kampányok ellensúlyozására?

Mivel a közösségi média ennyire alattomos, a megoldás a való életben történő szervezkedés, a kollaboráció. Ebben a szerkesztőségek amúgy nem annyira jók, hiszen az egymás közti versenyben szocializálódtak. Mi 2016-ban kezdtünk egyeztetni más szerkesztőségekkel, amikor szembesültünk az adatokkal, és kirajzolódott ez a rémisztő trend.

Az újságíróknak van hatalmuk, és azt csak lassan kezdték felismerni, hogy ez a hatalom kezd kicsúszni a kezükből. Számos szerkesztőségi vezetővel beszéltem, aki ezt nem is hajlandó még belátni. Pedig most, hogy befolyásolási műveletek célpontjaivá váltunk, kezdik megsemmisíteni a hitelességünket. És ez ellen egy dolgot tehetünk. Bármilyen hülyén is hangzik ez, de csak tenni kell a dolgunkat. Léteznek még polgárok, akik ezzel tisztában vannak, belőlük kell közösséget építeni.

A könyvem 12. fejezetének a Miért áll nyerésre a fasizmus? címet adtam. Nagyon is szándékosan választottam a fasizmus kifejezést, mert a tendenciák világosak. Alcímnek pedig a személyes tanulságomat adtam, ami az, hogy "együttműködni, együttműködni, együttműködni!". Vissza kell térnünk a virtuális térből a való világba, és olyan szervezeteket kell alapítanunk, amelyek segítenek megvédeni ezeket az értékeket. Itt megint visszautalnék arra, hogy a nagy techcégek nagyon ritkán beszélnek értékekről, pedig nekik is szükségük volna olyan etikai szabályrendszerre, amelyek szerint a szerkesztőségek működnek. De nekik nincsenek értékeik. Nem törődnek azzal, hogy milyen hatással vannak a felhasználóikra, a polgárokra, a társadalomra. Nem törődnek a társadalmi károkkal, csak a profittal. Ez az az új gazdasági rendszer, amit Shoshana Zuboff megfigyelési kapitalizmusnak keresztelt el.

A védekezés kulcsa tehát az együttműködés, amit részletesen a könyvem utolsó fejezetében fejtek ki. A Fülöp-szigeteken négy szinten alakítottunk ki együttműködést. Először is 16 szerkesztőség együttműködésével belevágtunk a tényellenőrzésbe. A második szint a civil társadalom. A harmadik szint a tudományos kutatóintézetekkel együttműködve végzett kutatás. A negyedik szint pedig a jog - mert a fékek és ellensúlyok rendszere azért nem működik, mert online bármit büntetlenül meg lehet tenni. Márpedig ha online valaki megússza a felelősségre vonást, az a való világban is próbálkozni fog, ezt meg is tapasztaltuk. Középtávon ezért törvényeket is kéne alkotni. A kormányok feladták ezt a felelősségüket, olyan demokratikus kormányok is, mint az amerikai, ahol pedig a legtöbb ilyen nagy techcég van. Valakinek védelmet kéne nyújtania ellenük, és ez a kormányok feladata volna. Mert ez az iparág ártalmas. Árt az embereknek. Árt az agyunknak, és árt az érzelmeinknek.

Végső soron pedig közelharcban kell megvívnunk ezt a csatát. A Nobel-békedíj átvételekor arról beszéltem, hogy a demokráciát emberről emberre kell megvédenünk. Erre viszonylag későn jöttünk rá, de talán a legsikeresebb kezdeményezésünk volt, amikor a tények terjesztésére kezdtünk influenszer kampányt. Nagyon unalmas tények terjesztésére, és működött. Képesek voltunk újra megszállni az információs tér közepét - jellemző, hogy két héttel a kampány kezdete után a Fülöp-szigeteki kormány már a Legfelsőbb Bíróságon és a választási bizottságnál nyújtott be keresetet a Rappler ellen azzal, hogy a tényellenőrzés előzetes cenzúra. Feje tetejére állt a világ.

Igen, nekünk is nemrég indult a tényellenőrző oldalunk, a Lakmusz, amit máris ugyanezzel támadnak a közösségi médiában. Magyarországról nézve tehát annyira tán nem is ellentmondásos, de egy működő demokráciában az lehet, hogy az ajánlott taktikák némileg elmossák a határt az újságírás és az aktivizmus között. Hogyan tudná feloldani ezt?

Személyesen nagyon érdekesnek találtam, hogy 2021-ben a Norvég Nobel Bizottság két újságírót, 2022-ben pedig civil aktivistákat jutalmazott. Talán mert ez a két szektor létfontosságú a demokrácia megvédésében. Az együttműködésünk tehát kulcsfontosságú. Jómagam amúgy tévés újságírónak tanultam egy nagy nyugati szerkesztőségben, a CNN-nél, ahol belénk nevelték, hogy mi az, amit nem kéne tennünk. Hogy nem vagyunk aktivisták. Azóta viszont drasztikusan megváltozott a világ. A polgárainkat addig manipulálják, hogy már nem is tudják, mik a tények.

Számomra az volt a fordulópont, és ezzel sokat küszködtünk a Rapplernél, amikor feltettük magunknak a kérdést, hogy mikortól nevezzünk egy hazugságot hazugságnak. Erről azt szokás feltételezni, hogy politikai kérdés, pedig hát végső soron csak ténykérdés. Igaz-e egy állítás, vagy sem? Valóság, vagy kitaláció? Márpedig a hazugság az hazugság, és nevezzük is annak. Így hát mi nem válogattuk meg a szavainkat, amikor Duterte elnököt hazugságon kaptuk - szemben az amerikai szerkesztőségekkel, amelyek eleinte tojáshéjon táncoltak Donald Trump kijelentéseivel.

A fordulópont tehát az volt, amikor a tények vitathatóvá váltak. Ha már a tényekért harcolunk, az újságírás aktivizmussá válik, ez ilyen egyszerű. Nem tudom, Magyarországon hogy van ez, de amúgy a filippínó újságíróknak sosem volt problémájuk az aktivizmus és az újságírás keveredésével, mert a Fülöp-szigeteken újságot írni eleve aktivizmus. 21 évig éltünk Ferdinand Marcos diktatúrájában, de visszamehetnék az amerikai gyarmatosítás koráig. Vagyis a hazámban az újságírás mindig is a hatalom elleni fellépésről szólt. Ugyanez a helyzet az objektív újságíró mítoszával is, amiről a könyvem negyedik fejezetében írok. Én sosem hittem azt, hogy az objektivitás egyéni szinten létezhet. Én például egy 157 centis amerikai-filippínó vagyok, ezen a szemüvegen át szemlélem a világot. Az objektivitás nem ezen a szinten jelenik meg, hanem a szerkesztőség szintjén. Mert újságíróként van egy szerkesztőm, egy felelős szerkesztőm, ügyvédek is átnézik az anyagaim. A zsarnokok ezért is szeretik azzal támadni az újságírókat, hogy nem objektívek. Ez ellen a transzparencia nyújthat védelmet.

Hosszúra nyúlt a válaszom, de a lényeg az, hogy minél inkább próbálja elnyomni a hatalom a szólásszabadságot, minél inkább próbál kibújni az elszámoltatás alól, annál inkább aktivistává válik az újságírás. A mi feladatunk ugyanis a hatalom számonkérése.

Nagyon szerény volt, amikor úgy fogalmazott, hogy tavaly két újságíró kapta a Nobel-békedíjat, hiszen az egyikük ön volt. Hozott-e ez bármilyen változást abban, ahogy a Fülöp-szigeteki hatalom viszonyult önhöz?

Engednek utazni, újra elhagyhatom az országot. 2021 októberéig ezt nem tehettem meg, a bíróságok nem engedtek utazni. A békedíj odaítélése után ez megváltozott. Ahogy az ügyeimben is történt haladás. 2018-ban még 14 nyomozás zajlott ellenem, ezekből végül már csak 11-ben nyújtottak be vádiratot, végül csak tízben emeltek vádat, azóta abból is ejtettek már hármat, így most hét eljárás folyik ellenem. De kapok engedélyt kiutazásra, most is Londonban vagyok. A bíróság ugyanakkor megtiltotta, hogy az eljárásokról beszéljek.

Alávetettük magunkat ennek az eljárásnak, mert bízunk a legjobbakban. Mert még nem Oroszországban élünk. Ezek az eljárások egyben a rendszer, az igazságügyi rendszerünk bölcsességének is a próbái. Hogy létezik-e még független bírói hatalom. De azért jobb, ha nem beszélek az eljárásokról.

Magyarországon nem olyan vészes a helyzet, mint a Fülöp-szigeteken, de azért vannak párhuzamok, ön is név szerint hivatkozik Orbán Viktorra a könyvében. Milyen intő jelekre kell figyelnie úgy az újságíróknak, mint a társadalom egészének?

Szerintem tisztában vannak ezekkel. Az első a média megszállása. Amikor nehézzé válik az igazság kimondása, mert annak személyesen kell megfizetni az árát. Én például sosem gondoltam volna, hogy valaha azért kell majd börtönbe vonulnom, mert beszámolok egy történésről.

A második a hatalom és a vagyon viszonya, a kleptokrácia kiépülése. A harmadik intő jel, amikor a hatalom igyekszik elfordítani a polgárokat a közélettől. Amikor az emberek a hírek helyett a magánéletükkel kezdenek inkább foglalkozni. Ebben nagy szövetségesük a közösségi média, még ha ebben se Magyarország, se a Fülöp-szigetek nem tehet sokat, mert a közösségimédia-cégek az országhatárainkon kívül működnek. Nagyon is figyelnünk kell a közösségi média kártékonyságára. Mert nem csupán felhasználók, fogyasztók vagyunk, hanem polgárok is. Ha pedig feladjuk polgárjogainkat, feladjuk a hatalmunkat, akkor azoknak adjuk át, akiknél már most is ott van a megafon.

A Fülöp-szigeteken az elnöknek eleve nagyon erős a hatalma, Magyarországon pedig Orbán már jó ideje hatalmon van. Vagyis már nem az a kérdés, hogy mik a fékek és ellensúlyok, hanem hogy léteznek-e még egyáltalán. A Fidesz drasztikusan megváltozott. Mi van az értékeikkel? Elszámoltathatók-e még? Ki szabad-e még mondani, amit gondolunk, vagy már mindenkit ledermeszt a félelem? A Fülöp-szigetek Duterte alatt ebből a szempontból Szibériává vált, de még mindig fenntartotta a demokrácia látszatát. A kérdés tehát az, hogy ami van, az már csak tartalom nélküli látszatdemokrácia-e. És ha igen, minek kéne történnie ahhoz, hogy ez megváltozzon. Nem csoda, hogy az újságírókat támadják, hogy bebörtönözik, meggyilkolják őket. Ettől még tesszük a dolgunk, de egyedül nem tudjuk felvenni a harcot a hatalommal szemben.

Végül pedig, amiről szintén írok a könyvemben, az emberek egymás ellen hergelése. Ebben ismétli magát a történelem. Bevándorlóként nőttem fel az Egyesült Államokban, ahol akkor az volt a jelszó, hogy a sokszínűségben van az erő. Most felütötte a fejét a nagy lecserélés elmélete, amiről Orbán is beszélt a nyáron. Erről szólt az árja fajelmélet is a II. világháborúban, aminek szintén az ellenségképzés volt a célja. Ahogy ez a célja a migránsozásnak is.

A felvázolt sötét jövőkép ellenére a derűs személyiségéből fakadóan végignevetgéltük az interjút, ez egyben azt is jelenti, hogy azért még él önben a remény, hogy valaha visszatérhet a tisztesség a politikába?

Igen, természetesen. Ehhez persze első lépésként vissza kell vennünk az adatainkat a nagy techcégektől, mert azok most azt képzelik, hogy azok az övéik. És most valóban birtokolnak minket, az adatainkból klónoznak minket. Az első lépés tehát a joguralom megteremtése volna az online és a közösségimédia-térben. Az EU tesz ilyen lépéseket a digitális szolgáltatásokat és a piacot szabályozó törvényekkel, de ez nem elég. Különálló dologként kezeljük a trösztellenes törvényeket, az adatvédelmet, a felhasználóbiztonságot, a tartalom-moderációt. Pedig ezek ugyanannak a problémakörnek a részei, amit egységesen kéne szemlélnünk. Ez volna tehát az első lépés.

Második lépésként fel kell ismernünk, hogy mind elvonásra szoruló függők vagyunk. Jurij Andropovot, a KGB egykori vezetőjét szoktam idézni, aki azt mondta, hogy a dezinformáció olyan, mint a kokain. Egyszer-kétszer még oké, de ha folyamatosan azt fogyasztod, megváltoztatja a személyiséged. Márpedig a dezinformáció a közösségi médiában személyre szabott kábítószer. A közösségimédia-cégek pedig hozzáférést biztosítottak a kormányoknak a mikrotargetinghez, a személyre szabott kampányokhoz, vagyis lényegében külön-külön minden polgárukhoz. Ezért lehet minket ilyen alattomosan manipulálniuk. Ezért lett ilyen szélsőségesen polarizált a társadalmunk, pedig ez nem normális. A demokrácia nem így működik. A múltban még tiszteltük egymást, a tisztelet része volt a rendszernek. Meg kellett hallgatnunk egymást, hogy kompromisszumra juthassunk. A kompromisszum a demokrácia szerves része volt, így találtuk meg a legjobb megoldásokat.

A közösségi média terjesztési filozófiája ez ellen hat. A zsigeri ösztönökre épít, a felháborodásra, a gyűlöletre, így a hazugságot a tények fölé helyezi. Ennek véget kell vetnünk. Nobel-díjas társammal, Dmitrij Muratovval közösen tíz pontos akciótervet dolgoztunk ki, amely részben véget vetne a profitorientált megfigyelésnek, átláthatóságot követelne a közösségi média algoritmusainak és tartalmi moderációjának működésében, betiltaná a felhasználók megfigyelésén alapuló marketinget, garantálná az újságírók biztonságát. De ugyanilyen fontos lenne a rendszerbe programozott előítéletek elleni küzdelem is. A közösségi média alapját képző technológiát fehér amerikai férfiak programozták, akik sosem éltek az USA-n kívül. Az ő előítéleteik a kód részévé váltak - ezért van az, hogy az arcfelismerők szoftverek kevésbé, vagy egyáltalán nem tudják azonosítani a színesbőrűeket. A kódolt előítéletek miatt az eleve marginalizált csoportok még inkább ki lesznek szorítva. A Fülöp-szigeteken 2017-ben például tízszer olyan gyakran estek támadások áldozatául nők, mint férfiak.

Végül pedig, és ezt az önök szerkesztőségének is észben kell tartania, az újságírás is a zsarnokság ellenszere. Ez az újságírás küldetése. Mi vagyunk azok a bolondok, akik képesek kérdésekkel magukra haragítani a hatalmat. Pedig azt ki akarná magára haragítani? De nekünk ez a küldetésünk. Ez persze akkor működhet, ha a saját normáinkat és erkölcsi szabályainkat betartjuk. Hogy túlélhet-e a demokrácia, az azon is múlik, hogy mit teszünk.