Persze, le kell menni vidékre, de látták már, mi van a körúton belül?!

Évszázados hagyomány Budapestről rácsodálkozni a körúton kívüli élet hétköznapi menetére. A nagyváros gyorsan változó szokásai okozta meglepettség viszont gyakran vad szemöldöktáncot vált ki a pesti élet forgatagában edzett polgárokból. Közben a felnőttkor kezdetén felköltöző fiatalként a cikk szerzőinek kevés fogalmuk volt arról, hogy milyen a hajnali fények bűvöletében hazavergődni a négyes-hatoson, miért éri meg ennyi pénzt kiadni tubiszódára, és hogy eszik-e vagy isszák a kulturális hegemóniát a budai hegyek tövében. Riportunkban megpróbáltuk visszájára fordítani a rácsodálkozást, amivel a Nagyvárosi Újságíró szokta szemlélni a körúton túli világot.

Budán járunk, és mire észbe kapunk, át is léptük a kulturális univerzumokat szétválasztó körút lelki határvonalát. Az úgynevezett belpesti liberálisok híres-hírhedt fellegvára felé tartunk. Utunk célja a körút szívében, a budapesti fiatal értelmiség körében nagy népszerűségnek örvendő központi kocsma, ahol a nap végén akusztikus koncerten és úgynevezett vinyl seshen ismerkedünk a századfordulós bérházak közt morajló vadregényes világgal.

Ekkor még nem is sejtjük, hogy

• a szabadság csak mese habbal;

• Budapesten milyen sokan vannak a vidékiek;

• egyesek képesek egyszerre több e-rolleren vágtatni a civilizációtól roskadozó utcákon;

• a technológiai forradalom az élet új területeit hódította meg Pest szívében;

• melyik kávézóban érdemes jó matcha tea mellett komcsi irodalmat olvasni.

Az aluljáróból a délutáni verőfénybe kilépve a Móricz Zsigmond körtéren vidám sárga villamosok, kevésbé vidám kék buszok és frusztrált utasok forgataga fogad. A nagyvárosi nép a szélrózsa minden irányában baktat a dolgára. Enervált lépteik ütemét ritkán töri meg egy-egy elzúgó roller zötyögése. Elsőre fel se tűnik, de Budán nem illik lábbal hajtani a rollert, az elektromos áram erejével suhannak az emberek.

Azt hallottuk, ez főleg találkozóhely, de sok szív is összetört a budai flaszter ezen kis szegletén. „...emlék lesz majd belőle a két nagy szembogár” – hümmögi a bajsza alatt félhangosan egy párás tekintetű, huszonéves férfi, fülébe dugott fülhallgatóval.

A tér otthonosan mozgó járókelői nem szívesen nyilatkoznak. Egy férfi sértődötten odaveti, őt az zavarja, hogy „folyton átbasszák a közeli dohányboltban”. Valamivel odébb kacagó namíbiai fiatalokkal találkozunk. Tanulni jöttek a balkáni Wittenbergbe, de szerintük Budán nem sok mindent lehet csinálni – este Pestre kell menni. Egy vidékről, a családjától hazaérkező lány halad el mellettünk. Azt mondja, a Móricz nem túl érdekes, inkább a Bartók Béla útra szokott járni, ott van minden. Megfogadjuk a tanácsát, indulunk a Bartók felé.

A Bartók diszkrét bája

Menet közben belesünk a népszerű kávézók ablakain. Meglepetésünkre kávét alig látunk – legfeljebb elvétve egy-két szívecskés latte kapucsínót –, laptopozókat annál inkább: egyesek lustán kortyolják a limonádét, mások idegesen ropogtatják az ujjaikat. „Kurvára le vagyok maradva, már tegnap meg kellett volna lenni a kóddal” – magyarázza ingerültségét Tibi, a programtervező informatikus. Többen épp meetingeken vesznek részt. Ez a budaiak egyik kedvenc elfoglaltsága: munkahelyi megbeszélés laptopról vagy telefonról, csinálhatod buszozás, reggeli vagy szex közben is.

Egy mellékutcába térve belebotlunk egy idős úrba, aki egy adománybolt előtt matat az ingyenkönyves dobozban. József műszaki boltba tart Pestről, és mielőtt bármit kérdezhetnénk, máris elkezd politikai meghurcoltatásairól mesélni. Az utca embere politikailag frusztráltnak tűnik errefelé, és ezt nem is tartja titokban. „Ez mese habbal, hogy itt szabadság van – kezdi. – Nincs tolerancia, egymás ellehetetlenítése van.” Távolról indít, 2001-ben fideszes, civil érzelmű történelemtanár volt, emeszpés igazgatónő került az iskola élére, miatta nem volt maradása, azóta fizikai munkásként dolgozik. „De ez hosszú történet” – hagyja ránk, és tovább is áll a hóna alá csapott könyvekkel.

Elérkezünk a Libella kávézóhoz. Ha minket kérdeznek, inkább otthonos, errefelé igencsak elterjedt bohém kocsma ez. Helyi Jó Hely, melyről a budai talponállók világában jártas forrásunk előre informált. Itt „szomszédos asztaloknál ülhetnek a környék ötvenes ultirajongói és a legális alkoholfogyasztáshoz szükséges kort éppen csak elérő fiatalok. A libella egyébként a vízmérték felvágósabb neve” – megnyugtató sorok a kezünkben szorongatott útikalauz lapjairól. Kicsit megpihenünk, a kellemes limonádé és viceházmester lehűt minket.

Hogy itt mennyi a vidéki!

Nemsokára szóba elegyedünk a teraszon kissé kedvtelenül cigarettázgató Livivel. A műszakjára vár, itt pultozik. Két éve egy véget ért kapcsolat után származott el egy Kecskemét melletti faluból, azóta az egyik nagynevű egyetem hallgatója. „Úgy érzem, itt el lehet tűnni a tömegben, szabadabbnak érzem magam” – válaszolja a budapesti életet kapargató kérdésre. A kocsmában hesszel Ádám is, aki – már meg se lepődünk – Pécsről érkezett. A tömegben az új emberekkel való megismerkedés lehetőségét látja. „Hatalmas izgalommal jövök vissza Budapestre, nekem nagyon fontos, hogy legyen ilyen lebensraumom. Pécsen már, úgy érzem, mindent felfedeztem. Én ilyen mászkálós vagyok” – magyaráz nagy svunggal. Szerinte a pécsiekkel szemben a budaiak nagy része csak tetteti az elfogadást.

Livi azt mondja, találkozott emberekkel, „akik máshogy viselkednek, ha megtudják, hogy vidéki vagy, de ez általában csak az első beszélgetésig szokott tartani. Van, akinek húsz év múlva se leszek elég pesti. De amúgy meg, a budapesti fiatalok tök nagy része vidéki, aki valamiért itt kötött ki.” Ádám az új emberek mellett szeretné felfedezni a legjobb szpotokat is, ahonnan hátradőlve figyelheti „az örökké pörgő” várost. Ajánl is pár ilyen helyet, mi azonban még nem akarunk hátradőlni, úgyhogy továbbállunk felfedezni a Duna-partot.

A történelmi kávézók és irodalmi kocsmák Bartókját magunk mögött hagyva, a Szent Gellért téren Cseh Tamás szobra előtt egy helybéli egyszerre két elektromos rolleren állva száguld el előttünk. A látványtól megilletődve a város nagy krónikásának sorai jutnak eszünkbe. „Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?” Megrázzuk magunkat, megyünk tovább.

A rakpart késő délután igencsak csendes. Gyalog tesszük meg az utat a Petőfi hídig, útba ejtve a helyiek által „hajléktalanjacuzzinak” nevezett fenomént. Azt hallottuk, a környék hajléktalanjai fürdőzni, mosni, strandolni járnak a Gellértből a Dunába eresztett termálvízhez, de mások közül is akadnak, akik megmártóznak az improvizált medencében.

A hídhoz érve rácsodálkozunk a Budapest fölé magasodó fallikus totemre. Orrunkat bejárja a benzingőz illatának emléke. Aztán felszállunk a méltán híres négyes-hatos villamosra, ahol a kellemes hűvösben friss hányás szaga csapja meg az orrunkat. A tócsát jobbra-balra kerülgető ingázók közt elfoglaljuk a helyünket, felkészülünk az előttünk álló pesti kalandokra. Átszellemültségünkből csak egy néni istentelen káromkodása zökkent ki, aki mire észreveszi, két lábbal áll a pocsolyában.

Színes mintás ingekben szárnyaló szabadság

A villamosról leszállva elindulunk az egyik környékbeli szerint „erősen dzsentrifikált” Mikszáth tér felé. A város új arcát fedi fel. Tisztulnak az utcák, ismeretlen ételek illata stimulálja orrunkat, az elkapott mondatfoszlányok egészen új problémákról árulkodnak: elcseszett interjúk, rocksztárok által hoppon hagyott képzős lányok, görbe éjszakák utáni másnapos sóhajok.

A tér öreg macskaköveit koptatva a riportírás fejedelmének szobra előtt egy pillanatra elmélázunk kicsinységünk felett. „A magyar ember szereti keresni az igazságot. De nem szereti megtalálni. És ha mégis megtalálja, mindjárt beleun: ejnye, de kellemetlen pofája van!” A hanyagon elszórt asztaloknál kelet-ázsiai matcha tea, olasz kapucsínó, jófajta magyar asztali fröccs sorakozik a színes ingekben üldögélő fiatalok előtt. A város e részén mintha máshogy csordogálna az idő. Az egyetemisták felségterületén járunk.

A Kisfecske étterem teraszán találkozunk a két éve Pesten élő Bencével, aki író-költő szeretne lenni. Ebből errefelé nem nagyon lehet megélni, a szűk közegben erős a verseny a korlátozott számú pozíciókért. A körúton belül lakik, mégis szeret kimenekülni a „kirakatok világából”. Számára a legszimpatikusabb hely a baloldaliak körében népszerű, nyolcadik kerületi Auróra környéke, amely „olyannak mutatja magát, amilyen. Egy kicsit lelakottabb, de egyben azt is ígéri, hogy ezen szeretnénk változtatni, és a változáshoz idő kell.”

Az egyik társaságtól naivan azt kérdezzük, hogy itt vannak-e a legjobb kávéházak, ahol elütheti idejét a fiatal értelmiség. „Nem rossz itt sem. De éppen tegnap is, egész délután a Keletben bújtam a Tömegsztrájkot Rosa Luxemburgtól. Közben nézegettem az ablak előtt elhaladó embereket. Kimondottan otthonos, igazán inspiráló környezet” – vallja lelkesen Zora a kedvenc Bartók Béla úti kávézójáról.

Aztán Máté érdeklődésünkre beavat, hol tudunk mi is ilyen bölcsészkaros inget szerezni, amiben majd stílusosan szabadnak érezhetjük magunkat. Útmutatása alapján pár sarokkal arrébb, az Astorián találunk rá az egyik használtruha-boltra, azaz turkálóra. Nemrég érkezett új szállítmány, a nagyrészt fiatal egyetemistákból álló embertömeg rituális ihletettséggel, versenyszellemet nem nélkülözve válogat a színes mintás darabok közt. A hely szelleme minket is magával sodor: az ajtón kilépve fehér, virágokkal és levelekkel díszített ingekben folytatjuk az utat.

Emelkedünk, gurulunk, drúz pitára ámulunk

Budapesten metróval is lehet közlekedni. Rögtön néggyel is, bár a hármas vonala évekig felújítás alatt állt. „De meglett! Végül meglett” – sóhajt egy bácsi a mozgólépcsőn, majd céltudatosan elindul az egyik feljáró irányába. A Deák téri metrójáratok többszintes labirintusában kis híján eltévedve, az ismeretlen rendeltetésű, nem működő kapuk által összezavarva végül mégis kilyukadunk a felszínen.

„Szabadság, önkifejezés, barátok, és ha rád jön egy szar időszak, akkor is nagyos sok mindenből ki tud húzni” – a Deák téri gördeszkaparkban járunk, ahol Jimmy avat be tradicionális helyi közösségének titkaiba. A parkban nyitottak az emberek, segítenek egymáson, mondja, miközben mögöttünk nagyot taknyol egy srác, de máris trükközget, ollie-zgat tovább. Hamar új barátokra találhatsz itt, akik meg is maradnak utána, meséli Jimmy. Ő nem is egy adott körrel, hanem gyakran azokkal szokta “nyomni”, akik épp kint vannak a pályán. Ugyan nem érti, mi tetszik nekik ebben, de csajozni is lehet a deszkázással: „Zötyögés közben észreveszed, ha valaki figyelget, vagy ha baszódsz egyet, akkor odajönnek, hogy »jaj, jól vagy?« Ilyenek.” Lepacsizunk Jimmyvel, gurul tovább.

Megéhezve érkezünk úti célunk közelébe, a Madách térre, ahol zavarba ejtően sok a lehetőségünk: kocsmák, bisztrók, éttermek, meg olyan, számunkra ismeretlen helyfélék, mint a bruncholó.

Arra végre fény derül, mi ez a sok rózsaszín és kék, dobozszerű táskával száguldozó biciklista, akiket mindenfelé látni: a pestiek gombnyomásra csábítják magukhoz a vacsorát. A futárkodás az egyik legelterjedtebb „könnyű pénzkereset” a belvárosban. „Kell egy bicó, kis kezdőtőke, aztán úgy és annyit dolgozol, amennyit szeretnél” – meséli János, a Wolt-futár, aki szerint azért árnyoldalai is vannak a munkának: „Kiszolgáltatottak vagyunk. Délben nagy a hajtás, mindenki ebédet rendel, aztán semmi. De jó közösség alakult ki az utóbbi években.”

A tér gazdag kínálatát böngészve egy tradicionális belpesti fogáson állapodunk meg, és rövidesen már az utcán faljuk az eredeti drúz pitát a Hummus bar tálalásában.

Itt találkozunk a nap talán legmegdöbbentőbb jelenségével, az orientális gyorsétterem melletti, gombnyomásra automatikusan nyíló-záródó sci-fi kukával. Percek óta döbbenten meredek a technológiai csodára, míg végül szerzőtársamnak kell odébb rángatnia, mondván, hamarosan kezdődik a koncert. Belépünk a belpestiek emlegetett központi szentélyébe, a pár méterrel odébb minimalista stílusával csalogató kocsmába.

„Tubi or not to be?”

– We need to drink a Tubi!

– Te mit iszol?

– Tubifröccsöt, mi mást?!

– But what is that exactly?

– Olyan, mint a vécéillatosító, csak finom.

Babiloni beszélgetés egy magyar férfi és külföldi barátai között. De hogy mi a fene az a Tubi, amiről annyiszor hall az ember errefelé? „Tubi 60 is liquid euphoria” – nézegetjük zavartan telefonon a hivatalos weboldalt. Pontosabban ez egy 40 százalékos, citrus alapú és fűszeres, frissítő kóser rövidital Izrael gyümölcseiből, 2013 óta palackozva. „Akárhol dolgoztam, ismerőseim is ezt mondják, szóval általában mindenki szereti ezt a szart” – oszlatja el a ködöt a pultos. Szerinte bátran kijelenthető, hogy a Tubi az öt legnépszerűbb ital között van manapság, és olyan időtlen klasszikusokkal versenyez, mint a vodka vagy az Unicum.

A pulthoz állunk, és ha már mindenki, mi is kikérünk egy tubiszódát. Míg a csaposlány akkurátusan adagolja a szeszt, felcsapjuk a vendégkönyvet. „Légy hálás a DMT isteneknek” – olvassuk, és hálát adunk a DMT isteneknek. „A lányvécében vesztettem el a szüzességemet” – olvassuk, és hálát adunk a DMT isteneknek.

A pultot támasztja Moli, az úgynevezett momés lányok egyike, akikről az urbánus legendákból és balladákból már mi is értesültünk korábban. Zaklatottan meséli, hogy a Csaknekedkislány zenekar frontembere hetek óta nem írt vissza neki, pedig már majdnem összejött vele az áhított interjú. Aztán azt mondja, egyszer megpróbált a körúton kívülre menni, de nem jutott messzire. Ha nem célirányosan tartasz valamerre, úgy véli, a már említett Aurórán túl fekvő kietlen területeken szorongás fogja el az embert.

Lassan befutnak még páran, ketten Tubit kérnek, többen inkább kint cigiznek és levegőznek a fülledt bár előtt. Bent Dávid és Feri, az est zenészei lassan rámarkolnak a gitár nyakára. Még mindig nagyon meleg van, a zenészeknek sem lehet könnyű ilyenkor. Tőlük nem messze egy kis asztalnál izzadunk mi is.

Számunkra áthatolhatatlan

A koncert előtt nem sokkal egy mikrofonos és egy kamerás férfi kacsázik be az utcáról. Mint a mellettünk álló mondja, Katz Dávid az, ismert helyi mókamester, médiaszemélyiség, a nagybetűs nyilvánosság neves képviselője. Az egyik ködös tekintetű, pultot támasztó férfi kéretlenül rosszmájúskodni kezd: csak annyit szeretne mondani, hogy nem szívesen tartózkodna vele egy szórakozóhelyen. Mikor Katz távozik, a férfi még egyszer ránk néz és odakacsint, közben belekortyol a sörébe. A másik oldalunkon ácsorgó már azt mondja, hogy „bírom, focis spanomra emlékeztet, poénosak a videói”.

Az alagsorban újabb szokás kristályosodik ki előttünk: errefelé a mosdók falát a lehető legnagyobb felületen matricákkal borítják. Egyfajta népművészet lehet ez. Már a sokadik hely, ahol egy gólemet ábrázoló, valamiféle fesztivált reklámozó darabbal találkozunk, de forradalmi igéket terjesztő vinyettákból sincs hiány, és mintha a „pisa idő” feliratút se most először látnánk.

Közben néhány asztal körül összegyűlik a rajongói bázis, egyeseknek már jár a lábuk, másoknak inkább a szájuk, fogynak a sörök, telnek a sorok. A fiúk szívük szakadtából énekelnek, a rajongók torkuk szakadtából dúdolgatnak velük, míg a mellettünk ülő olasz párnak fogalma sincs, mi történik. Kérdőn néznek ránk, tanácstalanul megvonjuk a vállunkat, ejtünk egy zavarodott mosolyt feléjük, majd kimutatván igényünket az átszellemültségre, dobolni kezdjük a ritmust az asztalon. A két rajongói asztalnál jó a hangulat, jóbarátok egymás vállán, mi az italunk mögé bújva kémleljük az estét.

Végül tubigőztől mámorosan kifordulunk az ajtón, a vinylről Beatles-slágerek és surf rock-klasszikusok csordogálnak utánunk a nyirkos utcafrontra. Adunk pár percet a Madách térnek. Már nincs olyan meleg, míg bent voltunk, szitált egy keveset az eső. A komoly arccal kint cigizők komoly témákról beszélgetnek. Lassan indulni kéne.

Aztán meglátjuk. Mágikus aura lengi be, végigsuhan a téren. A fecske alsónadrágos napszemüveges férfi, akinek nyakkendő lóg csupasz felsőtestére, biciklijére akasztott hangszórójából pedig üvölt a techno. Amilyen hirtelen megjelent, el is tűnik a Rumbach Sebestyén utca forgatagában.