„Kezdtem unni, hogy a kultúra gazdagítására mindig csak a kebabot meg a kuszkuszt hozzák fel példának”

Bérczes Tibor író-műfordító nevére a kétezres évek végén figyeltem fel. Az akkori, politikailag korrekt világban írt egy riportot az egyik amszterdami fekete iskoláról a Magyar Narancsba.

Nem szépítette a valóságot, megírta azt, ami volt. A ma már túlnyomórészt marokkói és török bevándorlók gyerekeit oktató iskola a várakozásaival ellentétben egyáltalán nem volt lepusztult. A szüleik között rengeteg volt a munkanélküli, akik a hollandot nem vagy alig beszélték. A nyelvtudás a gyerekek körében is probléma volt, ami az iskolából való kikerülés után megnehezíti a munkakeresést. Az iszlám miatt sok gyereket nem engedtek el a szülei osztálykirándulásokra, fejkendő viselésére kötelezték a lányaikat, probléma volt az antiszemitizmus.

Bérczes Tibor nem engedte el a bevándorlás témáját. A 2015-ös menekültválság után lefordította Paul Scheffer Érkezési oldal című könyvét, és Nem kell félnetek jó lesz címmel maga is írt egyet. Regények, történeti, szociológiai műfordítások mellett könyvet írt az eutanáziáról, a Magyarországon letelepedett hollandokról és a holland foci kulturális és társadalmi viszonyairól.

Miért pont Hollandia?

Kicsit messzebbről kezdem a választ. A gimnázium után azért választottam a bölcsészkart, mert nem tudtam, mi legyek, azt viszont tudtam, hogy nem akarok valami egyértelműen körülhatárolható – például jogi, közgazdasági, orvosi stb. – pályát magamnak. Számomra a bölcsészkar a keresgélés helye volt, számtalan be- és kijárattal.

Sokan vannak ezzel így.

Egy mai fiatal felnőtt könnyebb helyzetben van, mert több időt kap a keresgélésre. Akkoriban 18 évesen nagyjából egy életre el kellett dönteni, „mi leszel”. Manapság egy diploma megszerzése után nem számít ritkaságnak, ha valaki tovább keresgél. Angol-német nyelvszakos is azért lettem, hogy ne kelljen végleges döntést hoznom, hisz a nyelv akkor is hasznos, ha valami egészen mást választok. Ráadásul az irodalom és az idegen kultúrák megismerése kifejezetten érdekelt. A bölcsészkar nekem ideális választás volt, mert fantasztikusan gazdag volt az étlap. Csak néhány név, akik óráira járhattam: Géher István, Bódy Gábor, Ancsel Éva, Ritoók Zsigmond és így tovább.

A holland az egyetemen jött?

Ott kezdtem el hollandul tanulni, de bevallom, eredetileg csak játékból, mert az angol és a német alapján – egy darabig – kifejezetten könnyű volt. Amikor először a kezembe vettem egy holland szöveget, nagyjából értettem, miről szól. Én akkor még nem tudtam volna megmondani, mit kezdek majd, illetve kezdek-e egyáltalán valamit a hollanddal.

Amikor végeztem, nyelvtanár lettem, rengeteg órát adtam, mert valamiből meg kellett élni, és egyszer szerettem volna normálisan lakni. Aztán egyfajta vészkijáratként elkezdtem – először csak magamnak – regényeket fordítani. A műfordítás – én így éltem meg – kreatívabb a nyelvtanításnál, és abban reménykedtem, hogy befolyásolhatom, kit és mit jelentessenek meg a a kiadók. Mivel angolból és németből sokan fordítottak, a holland jobb esélyeket kínált. Szép lassan – és itt a lassant ki kell hangsúlyoznom – kaptam is megbízásokat, és csodák csodája, idővel meglepően sokszor meghallgatták a javaslataimat. Azóta is folyamatosan fordítok. Műfordítóként nem lógok ki az átlagból se felfelé, se lefelé, de manapság olyanok a kiadók anyagi lehetőségei, hogy még egy kiugró tehetséggel megáldott műfordító is csak akkor tud átlagon felülit alkotni, ha kellően mazochista, és élvezi, hogy megvonhatja a falatot a szájától.

Mi motivált, hogy a fordítás mellett idővel interjúkat készíts, és riportokat, majd könyveket írj?

Bart István Angol–magyar kulturális szótára megvilágosodásként hatott rám. A könyv abból indult ki, hogy bár a hagyományos szótár mindig megadja, hogy egy adott szónak egy másik nyelvben melyik szó felel meg, a valós tartalmat a másik nagyon gyakran nem adja vissza. A „pub” funkcióját tekintve valóban „kocsma”, csak épp egészen más képzetek jelennek meg az egyik és a másik szó hallatán az adott kultúrában élő emberek fejében. És ez nem csak a konkrét tárgyakra és intézményekre igaz. Bár a holland „compromis” és a magyar „kompromisszum” lényegében ugyanaz a szó, óriási különbség, hogy hallatán az érdekegyeztetés természetes szükségességéhez szokott holland fejében pozitív, míg a mindent vagy semmit mentalitásban felnőtt magyar fejében negatív képzettársításokat gerjeszt.

Kicsit leegyszerűsítve, Bart könyve révén jöttem rá, hogy engem igazából a kulturális különbségek, illetve az azok mögött lévő mentalitásbeli különbségek érdekelnek. És ez nem l’art pour l’art játék, hozzásegít ugyanis ahhoz, hogy jobban ráláss arra, amibe beleszülettél, és addig evidensnek és gyakran megváltoztathatatlannak tartottál. Az efféle „kettős látás” tudatosíthatja bennünk, hogy minden intézménynek, szokásnak, viszonyulásnak van alternatívája, és onnantól fogva döntés kérdése, hogy valaki marad-e a réginél, vagy az újat választja, de már mindenképp tudatosan dönt. Tulajdonképp az iskolának erről kellene szólnia, de én annak idején ennek nem sok jelét láttam. A korlátozott képességeimen túl az iskoláimat okolom, hogy annyira nehezen és sokára fogtam fel, merre vannak értelmes célokhoz vezető utak. Sajnos ma sem jobb a helyzet. Sőt! Sokáig tanítottam óraadóként a Károlin, és azt tapasztaltam, hogy a diákok nem kérdeznek, és ha már mindenképp kérdezniük kell, megpróbálják kitalálni, milyen kérdést (!) szeretne hallani a tanár. Persze ez nem csoda 12 év engedelmes alkalmazkodásra kondicionálás után.

A kettős látás kialakításához miért a holland, miért nem a német vagy az angol kultúrát választottad?

Két oka volt. Az első érzelmi: amikor életemben először Hollandiában jártam, nagyon megtetszett az a rendezett és – látszólag – laza világ. A második az, hogy – legalábbis a némethez képest – szembeötlők a holland–magyar kulturális különbségek. Tehát még én is észreveszem őket… Amúgy ha lenne második életem, már egy olyan kultúrát (is) választanék, például a csehet, ami látszólag nagyon hasonló a miénkhez, de ha jobban megnézed, valószínűleg óriási különbségeket látsz. Švejk nem egy nyalka huszár…

Sokszor hallom és nagyon idegesít, amikor valaki egy itteni társadalmi probléma kapcsán arra hivatkozik, hogy: „De hát ilyen probléma Hollandiában is van!” Az ilyen érvelésnek ugyanaz a logikája, mint amit Orbánék csinálnak. Hoznak valamilyen furmányos törvényt, és előadják, hogy annak elemei ebben meg abban az országban is használatosak. Igen ám, de az ilyen állítások megfogalmazói „megfeledkeznek” arról, hogy a dolgok jelentése kontextusfüggő. Egy filmben sem mindegy, hogy egy megvillanó kés után hagymát és szalonnát vagy valakinek a hátát mutatja-e a rendező.

A kétezres években a Magyar Narancsban megjelent riportjaidban a kor divatjától eltérően nem a multikulturalizmust dicsőítetted, hanem az együttélés nehézségeiről írtál, például arról, hogy az amszterdami, marokkói és török bevándorló hátterű gyerekekkel teli fekete iskolában a muszlim diákok aziránt érdeklődnek, hogy zsidó vagy-e. Ez minden volt, csak nem idealizált.

Az ember nyilván magyar fejjel és szemmel jár-kel egy másik országban is. Abban az iskolában például azt vártam, hogy az épület le van pukkanva, be vannak törve az ablakok, töröttek a székek. Elsőre nem is tudtam hova tenni, hogy szép és rendezett minden. Aztán eltöltesz ott egy kis időt, és kezd derengeni, hogy ennél bonyolultabbak a dolgok. Megérzed, hogy az integráció – a korai illúziókkal ellentétben – nem automatikus, sőt akár ki is tud siklani. Én többek közt ezekben a fekete iskolákban szembesülhettem ezzel. Ezekben nagyon nehéz, de nagyon szép is tanítani, mert nagyon nagy tétje van, hogy egy tanár megtalálja-e a hangot a gyerekekkel.

Hogyan találtál rá a bevándorlás témájára?

Mi egy minden tekintetben színtelen világban nőttünk fel, ezért „odakinn” hamar szemet szúrt az etnikai sokszínűség is. Az ember rácsodálkozott: „Jé, itt nem csak három diák van Afrikából, hanem vannak utcák, ahol a gyerektől az aggastyánig mindenki, »afrikai diák«!” Nekem ez elsőre idegen volt, nem tudtam mit kezdeni vele. A helyiek viszont látszólag természetesnek tartották, és a média és a politikusok is azt prédikálták, hogy ez milyen szép és jó. Aztán kiderült, hogy nemcsak bennem van a hiba – ami nem volt kérdés, hisz hol tanultam volna toleranciát? –, hanem gyakran a bennszülöttek is másképp beszéltek a felmagasztalt multikulturalizmusról, mint azok, akik a közbeszédet uralták. Egy idő után szerettem volna tudni, miből adódik a különbség. Kíváncsi lettem, tényleg olyan egyszerű-e, amikor csoportok keverednek, és tényleg csak annyi történik-e, hogy szebb és színesebb lesz ettől a világ. Ezt kicsit durvábban is meg tudom fogalmazni: kezdtem unni, hogy a kultúra gazdagítására mindig csak a kebabot meg a kuszkuszt hozzák fel példának.

Paul Scheffer bevándorlásról és együttélésről szóló Érkezési oldal című könyvének fordítása után ezt nyilatkoztad: „Nem vagyok abban biztos, hogy egy ilyen könyvet Magyarországon érdemesnek tartana megírni bárki. Nem érné meg szembemenni a demagógiákkal.” Végül 2021-ben megírtad a könyvet. Milyen demagógiákra gondoltál?

Scheffer könyve 2016-ban jelent meg, és kellett egy kis idő, hogy érezhetővé váljon a migránsválság hatása. Ez utóbbi azokat is önvizsgálatra kényszerítette, akik addig lehurrogták vagy egyenesen elhallgattatták a bevándorlással és az integrációval kapcsolatos kételyeket. A könyvem egyik interjújában Hans Werdmölder szociológus elmondja, hogyan hurcolták meg, amiért a nyolcvanas években tényszerűen leírta, hogyan élnek vissza marokkói fiatalok a holland jóléti állam jóhiszeműségével, az utóbbi pedig ezt báván eltűri. Még a kilencvenes években is bátorság kellett ahhoz Hollandiában, hogy például Herman Vuijsje szociológus megírja a Korrekt Hollandia című, magyarul is megjelent könyvét, amelyben azért bírálja a hatalomra került lázadó „hatvanasokat”, mert az állampolgári jogokat mindig, a kötelezettségeket viszont soha nem hangsúlyozzák, és nyomban diszkriminációt és rasszizmust kiáltanak, ha valaki számon meri kérni a bevándorlókon az integrációs hajlandóságot.

10-15 évvel később Scheffer már könnyebb – de még nem könnyű – helyzetben írta meg a könyvét, viszont 2021-ben, a migránsválság után én már minden további nélkül megtehettem, hogy nevén nevezek dolgokat, és kételyeket fogalmazok meg. Ez nálam is hosszú folyamat volt, hisz annak idején én is vonzónak találtam az – általunk amúgy igazándiból meg sem élt – hatvanas évek eszméit, a pacifizmust, a másság felmagasztalását, az intoleranciával szembeni intoleranciát, csak aztán ezekből dogmák lettek. Az oroszok ukrajnai háborúját látva például elég nehezen tudnék manapság a pacifizmus mellett érvelni, pedig a katonaság az utolsó, ami iránt nosztalgiát érzek. És volt még egy tényező, ami motivált. Mindig vonzottak azok, akik szembe mertek menni az árral, és nem bégettek együtt a nyájjal, mert belőlem gyakran hiányzott és hiányzik az ehhez szükséges bátorság.

Visszatérve az eredeti kérdésre: milyen demagógiákra gondoltál, ami miatt ne lehetne magyarul megírni ezt a könyvet?

Nálunk is sokan hajlottak és hajlanak arra, hogy mindig azt lássák, amit az ideológiai szemüvegükön keresztül látni szeretnének. Nyilván könnyebb rendet rakni a valóságban, ha már előre tudom, hogy mondjuk a cigányok mindig és minden helyzetben sajnálatra méltók és áldozatok, semmiről sem tehetnek, vagy épp fordítva, mindig lusták, megbízhatatlanok és alantasak. A migránsválság előtt a bevándorlással kapcsolatban nálunk is erős volt a PC oldal, amely mindig kiegyenesítette azt, ami kicsit is görbe volt. Ma a kerítés már a magukat baloldalinak vallókat sem zavarja, de közben úgy igazán még mindig nem döntötték el, hogy az érzület helyett a felelősség etikáját választják, azaz a lelkiismeret parancsa mellé odateszik azt is, mi lesz a döntésük hosszabb távú következménye, és úgy mérlegelnek.

De azt, aki itt közvetíteni akar, mind a két oldalról lövik.

A mostani, polarizált magyar világban nehéz helyzetben van, aki igyekszik megérteni a másik oldalt is. Nekem ez szimpatikus viszonyulás, és szándék szerint törekszem rá. Miközben nem kérdés számomra, hogy Orbán rendszere morálisan, szellemileg és gazdaságilag is katasztrofális következményekkel jár, próbálom nem elfelejteni, hogy egy Fidesz-szavazó is ember, és nem redukálható le csak és kizárólag a politikai véleményére. Rengeteg rendes embert látok a Fidesz-szavazók között, az pedig egyértelmű, hogy ez a rendszer csak akkor ér véget, ha ezek is rádöbbennek, hogy a képmutató haszonlesők átverték őket. Ennek egyébként már látom jeleit.

Szerintem ilyen szempontból jó, hogy vidéken nőttem fel, noha mindig is Budapestre vágytam. Az egri középiskolában nagyon heterogén volt a diákok szociális háttere, és nem azért tudtuk idővel elfogadni egymást, mert ideologikusan eldöntöttük, hogy így teszünk, hanem mert négy éven át együtt éltünk meg meghatározó élményeket. Felállt a szőr a hátamon, ha meghallottam, mondjuk, Harangozó Teri vagy Korda György valamelyik dalát – az utóbbi slágereit még mindig nem, de a személyét ma már kifejezetten kedvelem –, de az irántuk való rajongást „megbocsátottam” annak az osztálytársamnak, akivel együtt fociztam. Ő meg megbocsátotta nekem, hogy Hendrixet hallgatok. Ha találkozom egy volt osztálytársammal, aki nagyon más közegben él, és nagyon más a politikai és egyéb ízlése, simán túl tudok lépni a különbségeinken, ha úgy érzem, hogy „amúgy” jó ember.

A vidékiség szerintem abszolút létező kategória, nyelv, viselkedéskód, csak nagyon nehezen ragadható meg, ráadásul kicsit tabusítva is van, és egyesek ideológiát gyártanak belőle. Jó, hogy nekem nem teljesen idegen ez a nekem sok vonatkozásban nem feltétlen vonzó közeg. Amikor a rendszerváltás idején pártot választottam, egyebek mellett azért sem szavaztam az SZDSZ-re, mert nem éreztem benne ezt a fajta empátiát. Nem tett egy lépést sem „a mások” felé, miközben egyfolytában a másság szépségéről prédikált. Az Antall vezette MDF úgy volt borzasztó, ahogyan, de az a fölényes „felvilágosultság”, ahogy abban a lehetetlen gazdasági és politikai helyzetben a magukat liberálisnak mondó politikusok viszonyultak hozzá, nekem még borzalmasabb volt. Iszonyú düh fogott el, amikor például a blokád idején a taxisokat, akik nem a társadalmi szolidaritásukról voltak híresek, a polgári engedetlenség élharcosainak állították be. És szerintem valahol a piacgazdaság kritikátlan idealizálása is belejátszott abba, hogy nálunk nem a Petr Kellnerekből [cseh milliárdos volt, 2021-ben vesztette életét] lettek a nagyvállalkozók, illetve a Mészáros Lőrincekből lehetett nagyvállalkozókat kreálni.

A bevándorlókról szóló Nem kell félnetek jó lesz négy évvel ezelőtt jelent meg. Azóta sok minden történt, például Geert Wilders pártja megnyerte a 2023-as választást, és bár nem ő a miniszterelnök, de egyszemélyes pártja része a koalíciónak. Van, amit másképp írnál a könyvben?