• Mi történik a világban, mi lesz velünk, mit írnak majd a történelemkönyvek 2016-ról?
  
• Nyilván nem tudjuk, de ez foglalkoztat és nyugtalanít most szinte mindenkit a nyugati világban.
  
• Lehet, hogy a bizonytalanság korszaka jön.
  
• Lehet, hogy a külön-külön még kezelhető konfliktusok összeállnak valami sokkal nagyobbá.
  
• Lehet, hogy a katasztrófák menetrendszerűen érkező sorozatában a következő lassan akutálissá válik.
  
• És persze az is lehet, hogy végül minden megy tovább.

link Forrás

Olyan, mintha a történelem egy tévésorozat lenne, és ledarálva néznénk

- írta a Twitteren Karl Sharro blogger, amivel a maga stílusában elég pontosan megfogalmazta azt, amit a legtöbb hírolvasó érez az utóbbi hónapokban. Ez a sorozat pedig kifejezetten aggasztó, félelmetes és nyomasztó.

Alig mentek ki a brutális nizzai teherautós terrortámadásról szóló cikkek, amikor már végigszáguldott a világon a török puccs híre. Két nappal később jött az ansbachi merénylet, aztán a müncheni mészárlás, a würzbergi támadás, majd a francia pap meggyilkolása. Közben alig egy hónapja volt a Brexit, erősödik a faji konfliktus Amerikában, jön Donald Trump, és mindez még csak szigorúan a nyugati perspektíva, nem volt szó az iraki, szaúdi, japán gyilkolásról és sok minden másról.

Követni sem mindig sikerül, nemhogy megpróbálni értelmezni, hogy ezek közül mi az, ami összefügg, és mi az, ami csak egybeesik. Úgy, hogy közben a politikailag motivált magyarázatok zaja a leghangosabb.

Egyelőre túl közelről nézzük az eseményeket, hogy biztos megfejtés egyáltalán felmerülhessen arról, tényleg történelmi év lesz-e 2016. A világ fontosabb lapjait mindenesetre foglalkoztatja a kérdés, és bár ezekben a cikkekben is inkább felvetések vannak, mint válaszok, ezekből válogatunk most.

Spiegel: A bizonytalanság lehet az új világrend

link Forrás

“Elég volt abból, hogy izgalmas időkben élünk”, idéz fel egy népszerű Twitter-posztot Európa egyik legjobb politikai hetilapjának 2016-ügyi cikke.

“A nemzetközi politika eseményei nyugtalanítóan rakódnak egymásra, az 1989 óta ismert világrend destabilizálódását látjuk.”

Sokkok és válságok korában élünk, ami azért különösen megrázó, mert nem tudjuk, hogy mindez csak átmeneti kizökkenés, vagy egy trend kezdete, aminek nem látni a végét. A konfliktusok száma ugyan nem változik lényegesen, de sok jel mutat arra, hogy a globális instabilitás korszakába érkeztünk. A legnagyobb geopolitikai fejlemények mind ehhez kapcsolódnak: a Közel-Kelet, az európai biztonsági rend, és az EU destabilizálódása. Eközben fontos társadalmi változások is zajlanak, egyre többen dühösek az elitre, mert a globalizáció, a szabadkereskedelem és a migráció áldozatainak tartják magukat. A düh pedig a Brexit, Trump, a francia Front National, a német AfD és a hasonló szervezetek felemelkedését hozza magával.

Olyan erejű változások még nincsenek, mint mondjuk 1989-ben, de azt már látni, hogy a globális bizonytalanság lehet az új alaphelyzet, és a kilencvenes évek világa már nem jön vissza.

Nem lehet pontosan meghatározni, mikor csúszott félre a stabilitás, de az biztos, hogy szeptember 11-nek és az iraki háborúnak sok köze van ehhez.

Az iraki háború két fontos következménnyel járt. Összeomlott az iraki állam, ezzel felemelkedett a terrorizmus a régióban, ebből született az Iszlám Állam. Az iraki háború egyben az amerikai katonai túlterjeszkedés csúcspontja is volt, így pedig az új elszigetelődés kezdete. Obama ezután már inkább a kivonulásokat támogatta, és inkább a Csendes-óceáni térségre akart koncentrálni. Ezért nem küldött katonákat Szíriába, még akkor sem, ha tudta, hogy elszabadult a helyzet.

És mivel más sem tartja fenn a rendet (Kína egyelőre nem jelentkezett be a szerepre, az EU nem is lenne képes rá, Trump győzelmével pedig a NATO-nak is vége lehet a mai ismert formájában), ez a vákuum hosszabb távon fenmaradhat.

A gepopolitikai bizonytalanság másik oka az Arab tavasz a Közel-Keleten, amit a gazdasági elégedetlenség és a gyors népességnövekedés robbantott ki, végső soron mégsem demokráciát, hanem káoszt, szektariánus háborúkat és destabilizációt hozott.

A régi struktúrák összeomlottak Szíriában, Irakban és Líbiában. A régi gyarmati határok felbomlottak, a destabilizáció pedig már Törökországot is elérte, ahol a politikai iszlám és a szekuláris hagyományos összecsapása már polgárháborúval fenyeget. Mivel pedig Törökország az ütközózna Európa és a Közel-Kelet között, minél inkább eltávolodik a nyugattól, annál közvetlenebbül fogja Európa érezni a közel-keleti káoszt.

Ez az egész viszont nem lett volna ilyen erős hatással a nyugatra, ha közben nem bizonytalanodtunk volna el a saját értékeinkben.

Miközben a terrorizmus a mindennapi életünket, a nacionalista populizmus a politikai kultúránkat fenyegeti. 2007 óta abban sem vagyunk biztosak, hogy a kapitalizmus működik. Sok európai országban alacsony a növekedés, magas a munkanélkülség és nő az egyenlőtlenség. A dühös szavazók miatt felemelkedett nacionalista populisták Putyinnal szimpatizálnak, erősítik a muszlimellenes hangokat, az EU végéről álmodoznak, belülről gyengítik.

Aggasztó tendencia a lap szerint az összeesküvés-elméletek terjedése is. Sokan teljesen elveszítették a hitüket abban, hogy létezik egyáltalán tényeken alapuló valóság. A médiában egyre kevesebben bíznak, sokkal jobban terjednek a hazugságok és szóbeszédek. A közösségi média zaja felerősíti a folyamatos bizonytalanságérzést.

A végkövetkeztetés viszont az, hogy ugyan csak a történészek tudják majd meghatározni, mi is zajlik most, az biztos, hogy nem a pániknak van itt az ideje, hanem annak, hogy “megerősítsük a hitünket a saját értékeinkben, és tovább harcoljunk a társadalomért, amiben hiszünk”.

Foreign Policy: Túl sok a bomlasztó esemény, ebből könnyen tűzvihar lehet

link Forrás

Vannak évtizedek, amikor semmi nem történik, máskor hetek alatt dől el évtizedek sorsa - mondta talán Lenin, talán más, az idézet forrása nem teljesen biztos. 1989-ben három hónap alatt vége lett a kommunizmusnak Magyarországon, Csehszlovákiában, Bulgáriában, Romániában és az NDK-ban, leomlott a berlini fal, jött az amerikai invázó Panamában, a máltai találkozón pedig lényegében bejelentették a hidegháború végét. Most is ilyen időket élünk, szól a cikk kérdésfelvetése, amit gyorsan le is csap: “érdekességben” azért még nem tartunk az 1989-es szintnél.

Az viszont lehetséges, hogy az események sodrása felgyorsul, és olyan folyamatok indulnak el, amik beláthatatlan következményekkel járnak.

A romboló-bomlasztó hatású események könnyen össze tudnak kapcsolódni és fel tudják erősíteni egymást még akkor is, ha egymástól távol történnek.

Ez David A. Bell, a Princeton történelemprofesszora cikkének alapfeltevése.

Erre példa 1848, amikor a liberális forradalmak kitörtése Szicíliában és Franciaországban hasonló felkeléseket inspirált Dániában, Belgiumban, német és olasz államokban és Magyarországon. 1968-ban egymást utánzó diáktüntetések erősítették fel egymást, míg végül az egész Párizsban ért a csúcsra. A nyolcvanas években a szovjet blokk repedései terjedtek tovább. Az Iszlám Állam pedig minden egyes terrortámadással, majd annak dicsőítésével és minél szélesebb körű hirdetésével ugyanezt a továbbgyűrűző hatást akarja elérni.

A bomlasztó események azért is erősíthetik fel egymást, mert lehetőségeket teremtenek. A katonai agresszió lehetősége például különösen csábító, ha az ellenség figyelmét leköti valami más. Nem véletlen, hogy Sztálin 1940. június 15-én támadta meg a Baltikumot, éppen egy nappal aztuán, hogy Németország bevonult Párizsba. 1968 augusztusában az is bátorította a szovjet bevonulást Prágába, hogy Amerika a Martin Luther King- és a Robert Kennedy-gyilkosságokkal, és a vietnami háborúval volt elfoglalva. Bár még mindig keveset tudni a török puccsról, elképzelhető, hogy a puccsisták úgy számoltak, a nyugat kevésbé szállna most szembe a katonai vezetéssel úgy, hogy szükségük lett volna rá az Iszlám Állammal szemben.

Veszélyes a helyzet azért is, mert a bomlasztó hatású események között a nemzetek hajlamosak agresszív lépéseket tenni, mert attól félnek, hogy ha nem ők ütnek először, később már nem fognak tudni. Sok történész szerint 1914-ben Németország azért válaszolt így Ferenc Ferdinánd meggyilkolása után, mert a német elitek attól tartottak, elveszítik a fegyverkezési versenyt Nagy-Britanniával és Franciaországgal szemben.

Az ilyen aggodalmaknak ráadásul nem is kell feltétlenül, hogy valóságalapjuk legyen.

A hetvenes-nyolcvanas években például, amikor a Szovjetunió valójában már az életéért küzdött, az amerikai közvélemény még mindig megállíthatatlan behemótnak látta, ami mindjárt maga alá gyűri a gyenge, dekadens nyugatot.

Ilyen körülmények között pedig érősödhet az érzés, hogy a “rendes magatartást” fel lehet függeszteni, és szélsőséges lépések sorára van szükség.

9/11 után így lehetett például megtámadni Irakot, egy országot, ami nem is vett részt az Amerika támadásban, abban a hitben hogy ezzel a “világrendet” mentik meg.

A cikk végkicsengése az: még nem tudjuk, hova vezet 2016 felfokozott nyara, és csak remélni tudjuk, hogy nem jegyzik majd a történelemkönyvek. De az biztos, hogy túl sok módja van annak, hogy az erőszak lángjai együtt elsöprő viharrá álljanak össze.

Tobias Stone: A kataklizmák ciklikusan ismétlik egymást

link Forrás

Tobias Stone régész írt egy nagy hatású esszét “A történelem megmondja, mi jöhet Trump és a Brexit után” címmel. Stone szerint a háború lényegében a normális működés az emberiség történetében, és teljesen természetes, hogy a nagy kataklizmák, járványok és háborús pusztítások 50-100 évenként ciklikusan ismétlődnek. Sőt, a legnagyobb katasztrófákat a pestisjárványtól a második világháborúig mindig fellendülés követi - még ha közben ez elképzelhetetlen is.

A katasztrófákhoz vezető úton viszont Stone szerint az emberek jellemzően nem veszik észre, hogy tényleg katasztrófa felé tartanak.

Amikor az emberek úgy érzik, elveszítik az irányítást az országuk és a sorsuk felett, egyrészt bűnbakokat, másrészt “karizmatikus vezetőket” keresnek, akik képesek megfogni a tömegek hangulatát. A részletek iránti finomság nélkül tüzelik fel a gyűlöletet, a tömegek pedig elkezdenek egy emberként mozogni, és olyan dolgokba hergelik bele magukat, amikre nem is gondolnának.

Példa erre Hitler, Sztálin, Putyin, vagy épp a zimbabwei Robert Mugabe, aki a fehér farmerek ellen szított gyűlöletet, akik egyébként éppen értettek a földműveléshez, kisemmizésüknek és elűzésüknek pedig gazdasági összeomlás és éhezés lett a vége.

Mégis, miközben ez történik, a legtöbben nem veszik észre, hogy a rombolásba vezető úton járnak. Azt hiszik, igazuk van, a dühös tömegek éljeneznek, a kritkusokat kigúnyolják. A legtöbben csak a jelent nézik, csak a közvetlen környezetüket, és nem szembesülnek ellenkező véleményekkel. Példának azokat hozza fel, akik az első világháború előtt figyelmeztettek, hogy baj lesz, de ugyanúgy hisztérikusnak nevezték őket, ahogy most sokan a Putyin, Trump vagy a Brexit miatt aggódókat.

Egyre inkább ezen az úton jár Magyarország, Lengyelország, Szlovákia is, írja Stone.

A mostanában egyre népszerűbb “elég volt a szakértőkből” felkiáltás (ezt mondta többek között a Brexit-kampányban a brit igazságügy-miniszter) pedig pont olyan, mint kinevetni és figyelmen kívül hagyni az orvost, amikor azt mondja, ne dohányozz, aztán később azzal szembesülni, hogy tüdőrákot kaptál. Kis dolgok vezethetnek megállíthatatlan pusztításhoz, amik egy kis odafigyeléssel megállíthatóak lettek volna.

Economist: A liberális világrend jövőjéről van szó

link Forrás

Az Economist épp a múlt héten közölt címlapsztorit arról, hogy a bal-jobb politikai felosztást végleg felváltotta a nyitottság/bezárkózás ellentét. A lap pedig egyértelműen a nyitottság mellett áll ki.

A falakat építők világa szegényebb és veszélyesebb lenne. Ha Európa bezárkózó darabokra hullik szét, Amerika pedig az izolációt választja, lesznek olyanok, akik benyomulnak ebbe a vákuumba. Épp ezért veszélyesen felelőtlen a lap szerint Trump, amikor azt mondja, nem védené meg a Baltiukumot Ororszország ellen egy támadás esetén. Nem csoda, hogy Putyin támogatja őt, írja az Economist.

A falépítők már így is elég kárt okoztak. Nagy-Britannia recesszió felé tart a Brexit miatt, az EU egészének léte veszélyben kerülhet, ha Marine le Pen elnök lesz. Trump pedig kiszívta az önbizalmat a globális intézményekből, akik egykedvűen várják 2017-et.

Az Economist szerint a falépítőkkel nehéz szembeszállni, de erősebb retorika, okosabb politika és taktika kell. “Egyértelművé kell tenniük, hogy a NATO fontos Amerikának, az EU fontos Európának, a szabad kereskedelem és a nyitottág gazdagabbá teszi a társadalmakat, a terrorizmus elleni harchoz pedig kooperációra van szüség.”

Túl kevesen harcolnak teljesen egyértelműen a nyitottság mellett - Justin Trudeau kanadai miniszterelnököt és Emmanuel Macron francia gazdasági minisztert említik.

Közben el kell ismerni a globalizáció által okozott problmákat, azt, hogy sokan veszítenek ezzel, és hogy a gyorsütemű bevándorlás bomlasztja a közösségeket. Ezeket viszont megfelelő politikával kezelni lehet, nem kell a bezárkózást választani csak azért, mert problémák merülnek fel.

Az Economist minden amerikai elnökválasztás előtt elmondja, melyik jelöltet támogatja. Most kifejezetten erős szavakat használnak:

szerintük a liberális világrend jövője függ attól, Hillary Clinton kiáll-e a nyíltság mellett, és sikerrel jár-e.