• Három éve lemondta a válogatottságot az egyik legjobb magyar középpályás, aki jelenleg a Bundesliga egyik elismert játékosa.
• Nem Szalai Ádámról van szó, aki a másik elismert játékos a német bajnokságban, és akit kispadoztatott a románok elleni bukás után Egervári Sándor szövetségi kapitány, hanem Huszti Szabolcsról.
• 2010 szeptemberében járunk, a moldávok elleni meccs után. Az aktuális orosz bajnokcsapatból behívott Huszti végig a kispadon ült, majd beszélgetést kért a szövetségi kapitánytól, és lemondta a válogatottságot.
• Aztán közzétett egy levelet, amit mi most leporoltunk, és újra közzétesszük.
• (Az érthetőség kedvéért: Mezey György ekkor a Videoton edzője volt, NB I-es játékosok adták a válogatott gerincét, bár ekkora már - hiszen szeptemberben járunk - a Videoton befejezte a nemzetközi szereplését.)

„Elszomorít, hogy azt olvastam egyik-másik internetes sportoldalon, hogy kedden földúltan távoztam a Szusza Ferenc Stadionból, azt pedig egyenesen fölháborítónak tartom, hogy a pepsifoci.hu azt állítja cikkében: azért voltam feldúlt, mert nehezen dolgoztam fel a mellőzöttséget.

Elhiszem, sokakat meglepett a döntésem, pedig nem hirtelen felindulásból határoztam el, hogy lemondom a válogatottbeli szereplést. Nem a moldovaiak elleni meccs után született ez a döntés, ha a pályán vagyok és – mondjuk – két gólt szerzek, akkor is ugyanígy teszek.

Először akkor fogalmazódott meg bennem ez a gondolat, amikor az angolok elleni mérkőzést megelőző edzésen a szakvezetőség azzal vádolt, hogy motiválatlan vagyok. Rólam, aki mindig a maximális odaadásra törekedett, azt feltételezte Egervári Sándor, hogy lélektelenül készülök. A barátságos összecsapás után már jeleztem néhány társamnak, hogy nem szimpatikus nekem az a légkör, ami a csapat körül kialakult, a svédországi Eb-selejtező pedig végérvényesen rádöbbentett, nem tetszik az az út, amelyen járunk.

Tiszta a lelkiismeretem, mert a véleményemet – amit eddig, s amit a következőkben elmondok – személyesen Egervári Sándorral is megosztottam. A Moldova elleni összecsapás után jeleztem a kapitánynak, hogy szeretnék néhány percet kérni az idejéből. Négyszemközt beszélgettünk. Elmondtam neki, hogy sajnos az utóbbi időben kevés szerepet kapok a klubcsapatomnál, ezért a jövőben a Zenitre kívánok koncentrálni, ott kiharcolni, hogy stabil csapattag legyek – ezzel pedig megkönnyítem az ő dolgát is, nem kell, hogy számoljon velem a kerethirdetéseknél, nem kell, hogy megmagyarázza, mi az oka a mellőzésemnek…

Sanyi bá’ a meccshiánnyal magyarázta, hogy nem jut nekem főszerep a válogatottnál, amit el is fogadok, ugyanakkor azt nem tartom korrekt húzásnak, hogy több társamnál nem veszi figyelembe, milyen és mennyi szerep jut az adott futballistának az egyesületében. Való igaz, az utolsó két Zenit-mérkőzésen nem kerültem a keretbe, de majd’ száz Bundesliga-, körülbelül húsz francia és jó néhány orosz bajnoki, valamint nemzetközi találkozó van a hátam mögött –, míg aki kezdőként jut szóhoz a válogatottnál, sosem játszott külföldön, vagy felnőttmeccse sincs nagyon. Mondjuk érdemes megnézni, Van der Vaart vagy Huntelaar úgy húzóember a hollandoknál, hogy az elmúlt évben perceket kaptak a klubjukban. Klose pedig úgy volt gólzsákja Németországnak a világbajnokságon, hogy nem volt stabil helye a Bayernben, de Podolski válogatottbeli szerepe sem attól függött, milyen szerep jutott neki annak idején a müncheni együttesben.

Ezért mondom, fura, hogy Hajnal Tamást, akinek eddigi teljesítményét Németországban nagyra értékeli; Vanczák Vilmost, aki évek óta alapember Svájcban; vagy éppen Huszti Szabolcsot, akit minden állomáshelyén megbecsültek, olyanok helyettesítenek, akik a gyengébb színvonalú magyar bajnokságban szerepelnek.

Én nem fogok visszatérni az NB I-be, nem igazolok a Videotonba, hogy sztenderd válogatott lehessek.

Alig vártam, hogy kikerüljek külföldre, és azt tanácsolom minden magyar focistának: amint lehetősége van, igazoljon ki, mert ég és föld a különbség a hazai és a külföldi labdarúgás között. Azt hiszem, ezt alátámasztja, hogy a Vidit a Maribor simán kiejtette az Európa-liga selejtezőköréből, a Basel pedig könnyedén átgázolt a Debrecenen – hogy csak a jelenlegi állapotokra mutassak rá.

Én mindig híve voltam a pozitív hozzáállásnak, éveken át hangoztattam, az eredményhez szüksége van a válogatottnak a szurkolók és a média felől érkező támogatásnak, de ami most zajlik, annak köze sincs a realitáshoz. Az hülyítés. Az nevetséges. Simán kikaptunk Svédországban, de dicsérjük az első félidőt, miközben momentumunk sincs – a házigazdáknak pedig ziccerei egymás után. A meccset közvetítő riporter dicshimnuszokat zeng a produkcióról, egekbe emel játékosokat, a stúdióban ülő szakkommentátorok pedig fényezik az edzőt, és fejlődésről beszélnek. Szerencsével, kínkeservesen megverjük Moldovát, és elégedetten értékelünk.

Tavaly, amikor oda-vissza felülmúltuk a moldovaiaknál jelentősen nagyobb erőt képviselő Albániát, akkor természetesnek vettük a sikert. És hiába álltunk helyt becsülettel Svédországban, s játszottunk jobban egy félidőn át ellenfelünknél a vb-selejtezőn, kizárólag a végeredmény, a 2–1-es vereség volt a téma. Holott az előző stockholmi és a múlt pénteki negyvenöt perc között hatalmas volt a differencia. Persze tiszta sor, hogy egy külföldi trénernek nehezebb elfogadtatni magát egy idegen országban, de Erwin Koemant végig bírálták, most, hogy magyar edzőnk van, most aztán határtalan a türelem.

Azt is elmondtam Egervári Sándornak, hogy érdekesnek találom Mezey György szerepét.

Amikor hazaértünk Stockholmból, gratulált a Vidi-játékosoknak, majd meglátta Czvitkovics Pétert, tőle azzal búcsúzott: „Magának majd a keddi meccs után”. Aztán Peti valamiért kezdőként kapott helyet a gárdában úgy, hogy az azt megelőző két meccsen még a keretbe sem került. Angliában azzal indokolta kihagyását a kapitány, hogy nála az értékrend számít, és abban Hajnal és Huszti előrébb áll. Állt – ezt már én mondom... Amikor ezt felhoztam, Sanyi bácsi azt mondta, ez csak véletlen egybeesés. Arra viszont szerintem nincs magyarázat, hogy amikor én otthagytam a válogatottat, féléves büntetést szabott ki rám a szövetség, Gera Zolit pedig nagy csinnadrattával hívta vissza az MLSZ  – miután csapatkapitányként otthagyta Dániában a társaságot. Ráadásul Juhász Rolandtól hirtelenjében elvették a karszalagot, és visszakerült Zolihoz. Most még véletlenül sem Gerzson ellen szólok, ő régóta barátom, megbeszéltem vele ezt a témát, ismertettem vele a véleményemet, pusztán arra kívánom felhívni a figyelmet, hogy a válogatottnál jelenleg nem azonos a mérce.

Szóval bőven van olyan dolog, ami véleményem szerint nem normális, és sajnos rajtam kívül több játékosnak is feltűntek ezek az érdekességek – más kérdés, hogy én úgy határoztam, ezt nem tartom magamban. Nem szeretném, hogy a döntésemmel lavina induljon el, ugyanakkor azon sem lepődnék meg, ha a jövőben más is felállna.

Aki ismer, tudja, milyen fontos szerepet töltött be az életemben a válogatott, büszke vagyok az eddigi ötvenegy meccsemre, különösen, hogy az ötvenediket a Wembleyben értem el, ugyanakkor sajnálom, hogy ilyen körülmények között, ilyen módon fejezem be a nemzeti csapatban való szereplést. Átgondolt, megfontolt döntést hoztam, mert úgy vélem: karrieremből így tudom a maximumot kihozni, ráadásul úgy ítéltem meg, ha rávilágítok a csapat háza táján lévő problémákra, azzal a magyar futball ügyét is szolgálom.” (forrás: nso.hu)