• A jobboldal és az állambiztonság történetéről szól Ungváry Krisztián történész szerkesztésében megjelent új könyv, a Búvópatakok.
• Kiderül belőle, hogyan lehetett jobboldalinak maradni a kommunizmus idején.
• Hogyan váltak egyszerű baráti beszélgetések elhárítási területté.
• És az is, hogyan csúszott egymásra jobb- és baloldal a Kádár-rendszerben.

“A pártállami diktatúrában semmiféle jobboldaliságnak nem jutott tér. Minden jobboldali  gondolat eredendően üldözendőnek számított. Ha azt a kérdést kívánjuk vizsgálni, hogy a jobboldaliság, a jobboldali gondolkodás miként volt jelen a Rákosi- és a Kádár-rendszer évei alatt, akkor ehhez a vélt és valós jobboldali gondolatokat üldöző állambiztonság irataiból nyerhetünk leginkább fogódzót” – áll a kötet bevezetőjében.

Hisztérikus meghatározás

Amiből máris adódik a kérdés: egyáltalán hogyan lehetett jobboldalinak lenni ebben a rendszerben?

Ungváry szerint erre többféle válasz is van.

Egyrészt kiindulhatunk abból, hogy a Kádár-rendszer kit tartott jobboldalinak. Ekkor viszont egészen abszurd és hisztérikus meghatározáshoz jutunk, hiszen szinte bárkit lehetett jobboldalinak nevezni, akit ezzel akartak diszkreditálni.

Ez volt a bunkósbot, a szitokszó.

Jó példa erre a klasszikus kisgazdapárt, ami leginkább a mai svéd szociáldemokrata párt előképe lehetne, és nem volt benne szinte semmi jobboldali. A középre húzódó Kádár-rendszerben viszont ellenségnek számítottak (ezt Molnár János külön tanulmányban is elemzi). Hasonló a helyzet a kereszténydemokráciával is, ami 1945 után Barankovics István vagy Matheovics Ferenc személyében kompatibilis lehetett volna a megújult nyugat-európai kereszténydemokráciával, és amiről Tabajdi Gábor írt egy fejezetet. (Ő egyébként a Demokrata Néppártról is írt.)

Amit nem tudtak elvégezni a munkáskáderek

Más a helyzet a jobboldal valóban létező színtereivel. Voltak helyszínek, ahol a kommunizmus alatt is fenn tudtak maradni a keresztény középosztálybeli hagyományok. Ungváry szerint jellegzetes példák az olyan szakmák, mint az orvos, a mérnök vagy az ügyvéd.

Ezeket egyszerűen nem lehetett munkáskáderekkel feltölteni. Ugyanígy volt bizonyos sportágakkal is, mint a vívás vagy a lovassport. De egészen a hatvanas évekig erősek voltak a jobboldali hagyományok a magyar egyetemeken is – a könyvben erről szól Kerepeszki Róbert és Szécsényi András fejezete.

(És mi az egyik legjellegzetesebb ellenpélda? Éppen az újságírószakma, ahol szinte egyáltalán nem maradtak jobboldaliak.)

Az állambiztonság így ezeket a köröket kiemelt figyelemben részesítette. Amire pedig ennél is jobban figyeltek, azok a klasszikus baráti asztaltársaságok voltak. Bár ezekben gyakorlatilag semmilyen szervezkedés nem folyt, nagyjából csak a barátaikkal osztották meg az emberek a gondolataikat, ezekből a beszélgetésekből az állambiztonság sok, a maga számára hasznos információt nyerhetett.

Akár úgy is, hogy kiderült, valaki nem elégedett a rendszerrel, és ennek még hangot is ad. Ez pedig már izgatásnak minősült, annak minden következményével. Az ilyen társaságokban az is előfordult már, hogy egyetlen célszemélyen kívül mindenki hálózati személy volt egy-egy beszélgetésben. Ezt persze ők sem tudhatták egymásról, így volt, hogy egymásra licitálva próbáltak kiprovokálni valami rendszerellenes megjegyzést a célszemélyből, de úgy, hogy még éppen ne legyen túl feltűnő.

Hálózat az asztaloknál

Mindez messze nem jelenti azt, hogy konkrétan minden magyart meg kellett volna figyelni. A tízmillióból kilencmillió ember politikai véleménye nem is volt releváns. A maradék egymillióból pedig sokan kiestek a koruk miatt, így maradt néhány százezer ember, akire tényleg figyelni kellett, magyarázza a történész.

Az ő köreikben valóban szinte mindenkinél próbálkoztak. Jó részüknél sikertelenül, mások használhatatlan információkkal jöttek. Éppen elég volt, ha egyszerre néhány tízezren együttműködtek.

Egészen más volt a helyzet a szélsőjobboldallal (amiről a könyvben Lénárt András és Paksa Rudolf ír). A Rákosi-rendszerben például egyetlen csoporttal szemben nem zajlott elhárítás: a volt nyilasokkal szemben.

A nyilasoknak ugyanis a legtöbb törekvésük megvalósult. Államosítások történtek, a politikai ellenfeleket koncentrációs táborokba zárták, a vagyoni egyenlőtlenség csökkent. Ungváry az Indexnek adott interjúban ezt a példát hozta fel:

“Nem csak hogy 1945-ben volt külön formanyomtatvány a kisnyilasoknak, hogy lépjenek be a kommunista pártba, de a kommunista ideológia sem állt annyira távol tőlük, még ha az antifasiszta ideológia jegyében az mást is hirdetett. Egészen groteszk, amikor gróf Festetics Sándor, az egyik nyilas párt volt vezetője a kistarcsai táborban arról beszélget Péntek István nyilas főideológussal, hogy hát tulajdonképpen mi is ilyesmit szerettünk volna, csak kicsit sok itt a zsidó a vezetésben.”

Félrecsúszott identitás

És hogyan hatott mindez arra, hogy milyenek ma a magyar pártok?

Ungváry szerint problematikus, hogy az olyan, alapvetően baloldali formációk, mint a kisgazdák, konjunkturális okokból és a Kádár-rendszer üldözése miatt 1990 után elkezdték jobboldalinak tekinteni önmagukat. Így csúszott félre az identitásuk.

Hasonló a helyzet más jobboldali csoportok esetében is, ahol a Kádár-rendszerben “egymásra csúsztak” a dolgok. Az önreflexió hiánya máig leszűrhető például abból, ahogy a szimbólumok között összekeveredik a keresztény hagyomány tisztelete például a rovásírással.

“Összevisszaság, ideológiai katyvasz figyelhető meg a mai szélsőjobboldalon, és a történelmi jobboldali pártok között is”

– mondja.

Ez viszont nem érvényes a Fideszre, akik kikerülték a problémát, egyszerűen azzal, hogy sokkal inkább pragmatikusak, mint  amennyire az ideológia vezérli őket. Igaz, ennek a másik oldala éppen az, hogy Pozsgay Imre például nyugodtan lehet a párt megbecsült barátja, aki mondhatja, hogy mindig csak tette a dolgát.

“Mivel a baloldalnak nincs semmilyen világmagyarázata, a mai jobboldal saját világnézetével uralhatja ezt a terepet.”

Igaz, ezek a témák már bőven túlmutatnak azon, amiről a könyvben szó van.

Amit megtalált, azt leírta

Mivel pedig az állambiztonsági múlt vizsgálata során Ungváry Krisztián maga is veszített jogerősen pert azért, mert nyilvánosságra hozta hálózati személyek nevét, felmerül a kérdés, hogy a mostani kutatások során volt-e, ami nem írhatott le.

“Nincs olyan információ, amihez hozzájutottam, de nem írtam volna le. Más kérdés, hogy sok adatot nem találhattam meg a levéltárban, mert a mágnesszalagokon vannak. Azt pedig továbbra sem várhatjuk, hogy ezek nyilvánosságra kerüljenek.”