• 1989. március 15-én a hivatalos megemlékezéssel szemben 31 független szervezet alternatív megemlékezést tartott, mintegy 80–100 000 résztvevővel.
• 8 nappal később megalakult az Ellenzéki Kerekasztal.
• Idén 25 éve volt a rendszerváltás, de nincs hivatalos megemlékezés.
• Március 15-én egy baráti séta keretében a hetiBeton végigjárta a 25 évvel ezelőtti megemlékezés útvonalát.

1989 előtt március 15-e nem volt nemzeti ünnep. Bár, ahogy azt Gerő András történész Magyar Polgárosodás c. könyvében írja, az MKP, illetve később az MSZMP a forradalomból „igyekezett »kimazsolázni« azokat a történelmi figurákat, akiket – átstilizálással – prekommunistának lehetett feltüntetni", és így Petőfin, Táncsicson és Kossuthon keresztül önmagukat „az 1848-as eszmekör – egyre kizárólagosabb – örökösének" felmutatni, a forradalom szabadságharc jellegét ugyanakkor leginkább elhallgatták. Ezt a logikát tükrözi például az is, hogy a Kossuth tér 1927-ben felavatott gondterhelt Horvay-féle Kossuth szobrát 1952-ben a kommunista ideológiához közelebb álló győzedelmes forradalmár Kossuthra cserélték le. (Ezt cserélte most vissza a kormány, ahogy az a fenti képen is látszik.)

1951-től március 15. nem volt munkaszüneti nap, csak az iskolákban volt tanítás helyett megemlékezés. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy az 1970-től rendszeresen megtartott illegális megemlékezéseken többnyire csak gimnazisták és egyetemisták vettek részt: először 1970-ben mentek ki mintegy 30-an a Kossuth-szoborhoz elszavalni a Nemzeti Dalt, a következő években már több százan. Lassan kialakult ezeknek a megemlékezéseknek a bevett útvonala, a fontosabb 1848-as emlékhelyek érintésével: Petőfi-szobor, Batthyány-örökmécses, Kossuth-szobor. A programot általában igazoltatások kísérték, majd gumibotozás és gázspray zárta – híres volt az úgynevezett Lánchídi csata, amely során a már egy-két ezres tömeget a rendőrök a Lánchídra terelték, a két hídfő felől körbezárták és alaposan összeverték.

1988-ban azonban 10 000-en vonultak fel, immáron nem csak diákok. Ekkorra már megalakult az MDF, amit még 1988-ban követett a Fidesz és az SZDSZ is. Az MSZMP változtatni volt kénytelen a stratégiáján: nemzeti ünneppé és munkaszüneti nappá nyilvánították március 15-ét, és hivatalos megemlékezést hirdettek, amire a független ellenzéki csoportokat is meghívták. Mivel utóbbiak elutasították a meghívást és külön megemlékezést hirdettek, március 15. nyilvános erőpróbává vált: hol lesznek többen, ki '48 valós örököse, tehát tulajdonképpen ki mögött áll a nép?

Az MSZMP, a Hazafias Népfront és a KISZ hivatalos ünnepélyén, amelyet a Nemzeti Múzeum lépcsőjére szerveztek, mintegy 30 000 ember vett részt. A 31 független szervezet által rendezett vonuláson összesen 100 000-en. A megemlékezés a korábbi évek megszokott útvonalát követte:

• A Petőfi-szobornál Mécs Imre (Történelmi Igazságtétel Bizottság) és dr. Vígh Károly (Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság) mondott beszédet;
• A Magyar Televízió lépcsőjén Cserhalmi György felolvasta az ellenzéki szervezetek közös 12 pontját, majd Csengey Dénes beszédében a nép tulajdonának nyilvánította a tévét;
• Miután megkoszorúzták a Batthyány-örökmécsest, a Kossuth-szobornál Kis János (SZDSZ) és Orbán Viktor (Fidesz) beszéde hangzott el;
• A Bem-szobornál külföldi szervezetek üdvözlő táviratait olvasták fel, este fáklyás felvonulást szerveztek a Várba.

Az 1989. március 15-i megemlékezés volt az első közös, nyilvános megmozdulása az ellenzéki csoportoknak – 8 nappal később a Független Jogászszövetség felhívására megalakult az Ellenzéki Kerekasztal.

A megemlékezés konkrét történelmi következményein túl fontos látni, hogy annak során milyen hangsúly került a szimbolikus helyszínekre, emlékhelyekre. Nem véletlenül tartott a kommunista vezetés március 15-től: az 1848-as és az 1956-os forradalom helyszíneiben és szimbolikájában nagyon közel került egymáshoz, ahogy ez 1989. március 15-én is egyértelműen felszínre került:

• A Petőfi-szobor az első állomása volt a műegyetemisták 1956. október 23-i vonulásának;
• A Szabadság tér a '48-as forradalom résztvevőinek is börtönül szolgáló Újépület 1896-os lebontásával jött létre;
• Ahogy 1848-ban Petőfiék lefoglalták Landerer nyomdájában az egyik nyomdagépet, hogy sokszorosítsák a 12 pontot, úgy 1989-ben szimbolikusan lefoglalták a Televíziót; ahogy 1956-ban be akarták mondatni követeléseiket a Rádióban, úgy 1989-ben be akarták mondatni a 12 pontot a tévében;
• A Battyhány-örökmécses az egykori Újépület észak-keleti csücskében, Batthyány Lajos kivégzésének a helyén áll, és az 1980-as évektől illegális 56-os emlékhelyként szolgált;
• 1989-ben tartották az első nyilvános megemlékezést az október 25-i sortűz áldozatairól, a forradalom óta nem volt ekkora tömeg a Kossuth téren.

Minderről Hofer Tamás néprajzkutató Harc a rendszerváltásért szimbolikus mezőben c. szövegében azt írja:

„A résztvevők (...) visszavették azt a történelmet és azokat a történelmet őrző helyszíneket, ahonnan negyven évig ki voltak tiltva. Puszta vonulásukkal megváltoztatták a szimbólumokkal való gazdálkodás korábbi egyensúlyát állam és társadalom között."

Idén azonban nem esett szó az 1989-es március 15-éről, pedig az, ahogy maga a rendszerváltás is, 25 éve volt. „A szabadon választott, többpárti magyar parlament szembesült azzal a kérdéssel, hogy a demokratikus független magyar köztársaság melyik ünnepét tekintse nemzeti ünnepnek, azaz olyan napnak, amelyet az állam hivatalosan a legmagasabbra értékel" - írja Gerő András, azt állítva, hogy azzal, hogy 1990-ben a hivatalos államünnepnek augusztus 20-át választották, március 15. lefokozódott, „nincs rá akkora szükség, mint amekkora igény volt rá a rendszer megváltoztatásához". Mára már azonban egyenesen a rendszerváltás lefokozásáról van szó: nemcsak hogy máig nincs ünnepnapja, de 25. évfordulójáról sincs hivatalos megemlékezés. Ahogy a történész Apor Péter az Alaptörvény preambulumával kapcsolatban fogalmaz:

„A preambulum történelmi víziója elveszi a magyaroktól a demokratikus részvétel és a társadalmi önrendelkezés, magyarán szólva a szabadság élményét. Megtagadja tőlük elsőként is az 1989-ben átélt eufóriát, amikor kézzelfoghatóan átélhetővé lett a zsarnoki rendszerek meghátrálása az emberek szabadságvágya és önrendelkezési igénye előtt. Megtagadja tőlük a megdönthetetlennek hitt diktatúrák látványos szertefoszlásának, nevetségessé válásának és összeomlásának valóban átélt tapasztalatát; a romániai karácsonyi forradalom, a prágai bársonyos forradalom és a Magyar Köztársaság 1989. október 23-i kikiáltásának emlékét."

(NAVA)