Az egész világ egy fiatal francia közgazdász könyvéről beszél. Thomas Piketty a Tőke a 21. században című könyvében arról ír, hogy az egyre növekvő társadalmi különbségek vissza fogják hozni a 19. század Balzac-i világát, ahol a vagyon csak örökölhető, és munkával nem lehet előrébb kerülni.

Hát én szarok a francia kommunistákra és a szegényekre, mert tök jól nézek ki.

 

Mondanám, ha olyan amerikai lennék, aki részt vett egy új kutatásban.

A Vox talált rá Margaret Neale, a Stanford Graduate School of Business professzorának és egy diákjának legújabb kutatására, amiből egy csomó minden kiderült abból, hogyan viszonyulnak az amerikaiak a szépséghez.

Barna=szegény

Egy társadalom például szívesebben tekinti szépnek a gazdagabb embereket. Azokban a társadalmakban, ahol kevés az étel, a kicsit testesebb emberek számítanak szépnek, ahol viszont sok az elérhető étel, ott a vékony emberek a szépek. Persze a külső régebben is utalt az ember társadalmi státuszára. A bőrszín például mindig sokat számított, mert aki sápadtabb volt, az egyértelműen gazdagabb is, hiszen nem kellett a napon dolgoznia. Aki kint dolgozott, az redneck volt.

Belmi és Neale öt kisebb kutatással azt szerette volna kideríteni, hogy az adott emberek mennyire találják magukat vonzónak, és ezzel párhuzamosan hogyan tekintenek a szociális kérdésekre.

A kutatás résztvevői a saját szépségüket egytől hétig terjedő skálán állapították meg, és néha írásban is be kellett számolniuk arról, hogy mikor érezték magukat különösen szépnek, és mikor különösen rondának. Ez az értékelés segített a kutatóknak meghatározni, hogy viszonyul a saját önképünk a szociális kérdésekről alkotott véleményünkhöz.

Mert miután megállapították, hogy a résztvevők mennyire tartják magukat szépnek, olyanokat kérdeztek tőlük, hogy mit gondolnak az ehhez hasonló állításokról.

"Bizonyos embercsoportok egyszerűen alacsonyabb rendűek, mint mások"

Vagy

"A nők és kisebbségiek alacsonyabb fizetése csak azt mutatja, hogy rosszabb oktatást kaptak."

Ezután megvizsgálták azt is, mennyire magabiztosak az alanyok, és hogyan értékelik saját társadalmi státuszukat, lehetőségeiket és hatalmukat.

Szép vagyok=okos és tehetséges vagyok

Amire jutottak, az elég megdöbbentő. Azok az alanyok, akik vonzóbbnak tartották magukat, magasabb státuszba is sorolták magukat, és könnyebben mondták azt, hogy bizonyos embercsoportok alacsonyabb rendűek. Sőt, azt is könnyebben hitték el, hogy a saját érdemük, hogy oda jutottak, ahol vannak. Inkább gondolták azt is, hogy minden amerikai egyenlő esélyekkel indul.

Kiderült az is, hogy az önbizalom, a hatalom és az, hogy milyen társadalmi státuszt gondolunk magunknak, egyáltalán nem befolyásolja azt, hogy mit gondolunk például a társadalmi egyenlőtlenségről.

Az viszont, hogy mennyire gondoljuk magunkat vonzónak, nagyon is. Ha egyszerűen ellenállhatatlannak érezzük magunkat, akkor sokkal inkább azt gondoljuk, azért nőnek a társadalmi egyenlőtlenségek Amerikában, mert az egyének kevésbé dolgoznak keményen és kevésbé tehetségesek.

Ha viszont azt gondoljuk, hogy csúnyák vagyunk, akkor inkább vélünk külső okokat, mint a politika vagy a diszkrimináció, a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek mögött.

Szép vagyok=dögöljön meg az Occupy

Azok, akik szebbnek gondolták magukat, kevesebb pénzt is adtak, amikor felajánlották nekik, hogy adakozhatnak az Occupy-mozgalomnak. Ráadásul ők sokkal inkább rendben voltak azzal az elvvel is, hogy nem minden ember indul egyenlő esélyekkel.

A kutatás végkövetkeztetése az, hogy az amerikaiak nem csak azért költenek annyi pénzt a saját külsejükre, mert szépek akarnak lenni, hanem azért is, mert úgy érzik, hogy ha jól néznek ki, akkor magasabb lesz a társadalmi státuszuk is.

Fontos viszont azt is megjegyezni, hogy a kutatás azt vizsgálja, hogy az emberek saját magukat mennyire találják vonzónak, nem azt, hogy másoknak mennyire tetszenek.

Attól még, hogy egy ember szép, nem lesz fasiszta nagytőkés, ahogy nem is minden kommunista ronda.