2014. augusztus 1., péntek, 17 óra 27 perc van. Én meg itt ülök a szerkesztőségben és írom ezt a cikket, hogy legyen anyag a hétvégére. Persze csak magamra vethetek, amiért beígértem, hogy készen leszek vele még ma.

Leszaladok a boltba, veszek egy jégkrémet, hátha a cukor majd felpörget kicsit, és hamarabb végzek.

Na, vettem. Már meg is ettem. 17:41. Semmire sem lesz időm este.

Ilyenkor irigylem igazán azokat az embereket, akik ilyeneket írnak, mint ez a cikk. Ebben egy Mohit Satyanand nevű indiai vállalkozó vall arról, hogy több mint 10 éve eldöntötték a feleségével, hogy egy évre elköltöznek egy faluba a Himalája lábaihoz és nem dolgoznak, csak a ház körüli munkákat végzik el, meg kertészkednek.

Az egy évből végül hat lett, nagyon élvezték, viszont amikor visszaköltöztek Új-Delhibe, hogy a fiuk iskolába járhasson, már egyikük sem érezte úgy, hogy vissza tudna menni teljes munkaidőben dolgozni. Nem bánják, ha kevesebbet keresnek, beosztják a pénzt. Inkább a szeretteikkel töltenek több időt, mert

„az élet túl rövid egy teljes munkaidős álláshoz.”

Többet nem is mondok, van még pár ilyen nyálas baromság a cikkben.

Hasonlóan vélekedik a világ második leggazdagabb embere is, a mexikói Carlos Slim, aki olyanokat mond, hogy csak heti 3 napot kellene dolgoznunk, és akkor több időnk lesz pihenésre, így a munkában is kreatívabbak leszünk, és jobban tudunk majd koncentrálni.

De nem csak a gazdagok beszélnek így, minden héten megjelenik egy csomó hülye cikk arról, hogy az átlagos keresetűeknek is megéri a részmunkaidő. Egészségesebbek lennénk tőle, boldogabbak, jobbakat ennénk, lenne időnk tanulni. Jobb lenne az életünk.

Ami a legfurcsább, hogy állítólag nem is szegényednénk el: itt például azt írja a Huffington Post egyik szerkesztője, hogy ő ugyan kevesebbet keres, mióta részmunkaidőre állt át, de jobban is tud spórolni, hiszen van ideje magának főzni, mosni, de egy csomó más kiadását is vissza tudta fogni. Talán én sem költöttem volna az előbb jégkrémre, ha lenne egy kertem tele gyümölccsel, amikből egy kis tejszínnel otthon csináltam volna valami jeges baszt.

De a világ munkaadóit ez nem érdekli

Majdnem minden országban 40 órás vagy annál hosszabb munkahetekben szervezik a munkát. Pedig az, hogy egy munkanapnak nyolc órásnak kell lennie, egyáltalán nincs kőbe vésve. Az első és második ipari forradalom idején egy-egy munkás akár 16 órát is letolt egy nap, jöttek is az elégedetlenkedő mozgalmak. Robert Owen és munkásmozgalmi követői találták ki az 1800-as évek elején azt a remek szlogent, hogy

8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás.

Elég jó, nem?

Lássuk be, hogy az életünket ma is egy 200 éves munkásmozgalmi követelés szervezi, és

nagyon gyorsan gondolkodjunk is el ezen.

Régen azt hitték, hogy ma már nem is fogunk dolgozni

Amikor a XX. század elején Henry Ford 8 órára csökkentette autógyárában a munkaidőt, és ezzel együtt fizetésemelést is adott a dolgozóknak, azzal indokolta a döntését, hogy máskülönben a munkások nem fognak fogyasztani, és ha a munkások nem fogyasztanak, senki nem veszi meg a pompás Fordokat sem. Fordot ekkor még minden vetélytársa hülyének nézte, viszont pár évvel később, mikor a Ford termelékenysége és a nyeresége is megduplázódott, követni kezdték. A harmincas években már a Kellog's gyáraiban is hatórás műszakokban gyártották a gabonapelyhet.

Még egyszer:

Ford gyárában 1913-ban a magyar Galamb József jóvoltából megjelent az első futószalag, ezzel nőtt a gyár termelékenysége. A tulajdonos dönthetett volna úgy is, hogy ezért kirúgja a munkásai felét, az így megspórolt pénzt pedig zsebre teszi. De ha minden gyáros így gondolkodott volna, csődbe mennek, hiszen senki nem tudta volna megvenni a termékeiket egy olyan világban, ahol a munkások fele munkanélküli, a másik fele pedig nem tud vásárolni, mert a napjait teljesen kitölti a munka és az alvás.

Ebben az időben a legtöbb közgazdász úgy gondolta, hogy ez a folyamat soha nem áll le: a technológiai fejlődés miatt az embereknek egyre kevesebbet kell majd dolgozniuk, végül pedig elérjük azt a kort, amiben – ahogy Keynes mondta –

„az emberek többé nem a gazdasági növekedéssel törődnek majd, hanem a boldogsággal, és megtanulnak bölcsen, kellemesen és jól együtt élni.”

Ehhez képest még ma is napi nyolc órát dolgozunk, sőt egy csomó felmérés azt mutatja, hogy a fejlett országok dolgozói egyre többet túlóráznak.

A lendület azért törhetett meg a XX. században, mert a vasfüggönyön innen és túl szemléletbeli fordulat következett be. Keleten a kommunisták, nyugaton pedig a republikánusok kezdtek az ember életének végső céljaként tekinteni a munkára, holott addig a munka inkább csak eszköz volt valami sokkal jobb dolog (pénz, boldogság, ilyesmi) elérésére. Valahogy a társadalom fő rendezőelvévé vált, hogy az embereknek munka kell, sőt teljes munkaidős munka. Azzal meg már senki nem foglalkozik, hogy az életünk értelme valószínűleg nem az, hogy egy héten öt nap reggeltől estig dolgozzunk, aztán hullafáradtan essünk haza.

A robotok megoldanák

Pedig csökkenthetnénk a munkaidőt, senki nem tartja vissza ettől a fejlett országokat. A robotok egyre több dolgot képesek elvégezni helyettünk, már nemcsak autókat szerelnek össze, de tolmácsolnak, sőt híreket és tök jó cikkeket is írnak. Néhány évtizeden belül pedig még többre lesznek képesek.

Hogy most féltjük az állásainkat a robotoktól, annak két fő oka van.

• Az első az, hogy mi is az előbb már említett, új szemlélet szerint gondolkozunk.
• A másik pedig, hogy az utóbbi pár évtizedben a főleg a gazdagokhoz vándorolt a termelékenység növekedéséből származó haszon.

A mai gyárosok többsége tehát nem úgy viselkedik, ahogy Ford 100 éve. Ford ugyanis az automatizálásból keletkező teljesítménynövekedés hasznát megosztotta a munkásaival azáltal, hogy emelte a fizetésüket és csökkentette a munkaidejüket. Hasonló esetben a cégek ma inkább csökkentik a dolgozói létszámot, és a tulajdonosok többnyire maguk teszik zsebre az így keletkező profitot.

Így érthető is, hogy miért a gépeket teszi felelőssé az amerikai munkások többsége, amiért az országban még mindig magas a munkanélküliség, holott más gazdasági mutatók szerint az USA már maga mögött hagyta a válságot. Erről itt van ez a remek TED-talk:

De nem is húzom tovább, mert már bőven elmúlt hét óra is, és van esti programom, ami azért nagyobb boldogságot okoz, mint ezt a cikket írni. Bár azért ez sem volt rossz.