• Nem tudni biztosan, miért ért véget a XIX. század egyik legendás barátsága.
• A ma 170 éve született Friedrich Nietzsche fiatalon teljesen behódolt Richard Wagnernek.
• Aztán elhidegült tőle, majd az egyik legnagyobb kritikusa lett.
• Hogy miért gyűlölhette meg, az csak 1956-ban derült ki.

Bryan Magee angol filozófus, politikus és író Wagner világképe című könyvében a nagy operák filozófiai háttere mellett egy hosszú fejezetben Wager és Nietzsche barátságáról is ír. Még ő sem tudja biztosan, hogy hirtelen miért veszett össze a két zseni, de van egy meggyőző elmélete: a szex miatt.

BFF

Sokan hiszik, hogy Nietzsche befolyásolta Wagner világképét, de valójában fordítva történt: ha nincs Wagner, Nietzsche szellemileg talán sosem jut el olyan messzire, akárhol is végezte. Amikor Nietzsche 1868-ban megismerkedett Wagnerrel, még csak egy 24 éves diák volt, de olyan tehetséges, hogy jó úton járt afelé, hogy nemzetközi hírű klasszika-filológus legyen. Az 55 éves Wagner pedig – aki ekkor már a Parsifalon kívül minden operájának sztoriját megírta – egyidős volt Nietzsche apjával, akinek állítólag az arcvonásai is hasonlóak voltak az övéhez.

Ekkor már Wagner és még Nietzsche is Schopenhauer-rajongók voltak, így könnyen összebarátkoztak. Nietzsche a Bázeli Egyetem klasszika-filológia professzora lett, csak 80 km-re élt Wagner Luzern melletti lakhelyétől. Nietzsche a tribscheni ház visszatérő vendégeként 23-szor aludt ott. Wagnerrel a legjobb barátok lettek, sokat beszélgettek a filozófiáról és a művészetekről, a közös ismerőseik Nietzschét Wagner kisinasának tekintették. Első közös karácsonyukkor Nietzsche egy Schopenhauer-portrét adott ajándékba Wagnernek, a következőn pedig ott volt, amikor Wagner felesége, Cosima megszülte Siegfriedet – így ha már ott volt, ő lett a keresztapja. Wagnerék a felnőtt fiukként tekintettek rá, így még bevásárlásokkal is megbízták. Nietzsche még hat évvel a szakításuk után is azt írta, hogy ezek voltak élete legszebb napjai.

Wagnert feltétel nélkül tisztelte (Meisternek hívta), Cosimába pedig láthatóan szerelmes volt, utolsó levelének értelmetlen utóiratában is tőle búcsúzik („A többi Cosmia asszonyé... Ariadnéé...”). Wagner zenéjét se a barátságuk előtt, se utána nem szerette, közben pedig elnézte neki. Filozófiájából viszont sokat tanult, Wagner drámáról és görög tragédiáról szóló gondolataiból írta első, gyenge könyvét: A tragédia születése a zene szelleméből egy Wagner-paródiának beillő Wagner-dicshimnusz. Wagnernek hízelgő volt Nietzsche lelkesedése, de nem látta benne a zsenit, csak egy lelkes és okos filozófust, aki az udvartartásának nevét öregbíti.

Amikor viszont Nietzsche Wagner ellensége lett, könyvekben meg cikkekben is nyilvánosan gyalázta, és szinte ugyanakkor az életet egy rossz tréfának tekintő Schopenhauert is elutasította. Nietzsche ekkor már nem hitt semmilyen transzcendens világban, és ostobaságnak tartott mindent, ami szerint nem csak az emberek által felfogható valóság létezik. Nietzsche, aki szerint a kereszténységet gyökerestől ki kellene irtani, nagy sértésnek vette, hogy Wagner a Parsifalba keresztény szimbólumrendszert épített (le is húzta az operát). És bár írt olyanokat is, hogy „Ember egyáltalán Wagner? Nem betegség-e inkább?”, ugyanakkor még 1888-ban is tudott elismerően nyilatkozni: „Maga Wagner, mint ember, mint állat, mint isten és művész, ezerszeresen túlszárnyalja a mi németjeink értelmét és értetlenségét.”

Ugyan tényleg változott a felfogása, Nietzsche Wagner elleni következetlen és ellentmondásos vagdalkozása lehet a bizonyítéka annak, hogy valójában más állt amögött, hogy Wagner nagy rajongójából a legnagyobb ellensége lett. És ez nem más, mint egy frankfurti orvos, Otto Eisner.

Emberi – túlságosan is emberi

Csak 1956-ban derült ki a titok, amikor előkerült a bayreuthi levéltárból Wagner levelezése Nietzsche kezelőorvosával, akivel a filozófus 1877-ben Svájcban ismerkedett meg. A filozófus elárulta a wagneriánus doktornak, hogy bár egy rakás betegsége van, még sosem volt rendes kivizsgáláson, így hát dr. Eisner két kollégájával kivizsgálta. Kiderült, hogy a retinája súlyos és visszafordíthatatlan károkat szenvedett, a központi idegrendszere krónikusan gyulladt, és ez lehet a felelős a bénító fejfájásáért.

Nietzsche megírta Wagnernek a rossz híreket, aki erre a mindenesével, Hans von Wolzogennel levélben kért bővebb tájékoztatást dr. Eisnertől. Az orvos, megszegve az orvosi titoktartást, megírta, hogy Nietzsche sajnos jó eséllyel meg fog vakulni. Wagner erre a válaszában azt kérte, hogy Eisner az orvosi szaktekintélyét latba vetve próbálja meg lebeszélni Nietzschét az onanizálásról, ő már túl sok értelmiségi barátját látta ugyanettől szenvedni. (A XIX. században még értelmes emberek és orvosok is tényként kezelték azt a hiedelmet, amivel a szülők figyelmeztették a gyerekeiket, hogy a maszturbáció súlyos betegséghez, akár vaksághoz is vezethet.)

Dr. Eisner a tünetek alapján egyetértett, de azt írta: „A fogyatékosság közismert állhatatossága miatt azonban jómagam erősen kétlem, hogy bármiféle kezelés eredményre vezethetne.” Sőt, még azt is elárulta Wagnernek, hogy Nietzsche mesélt a diákkori gonorrheás fertőzéseiről, és hogy „Olaszországban a közelmúltban is több ízben létesített nemi kapcsolatot orvosi tanácsra”.

A levél hamar kiszivárgott, az 1882-es bayreuthi fesztiválon már mindenki arról beszélt, hogy nyilván azért nincs ott Nietzsche, mert a sok faszveréstől megvakult, Olaszországban kurvázik, vagy nagyon szenved a kankótól. A filozófus egy évvel később, nem sokkal Wagner halála után, már olyanokat írt, hogy: „Imádtam, de becsapott: elárult engem.” Teljesen kiborult, arról is beszélt, hogy Wagner „pederasztiára is célzott” (valójában nem, ez maximum pletyka lehetett), és innentől inkább Wagner személyét támadta írásban, mint a műveit. Talán Wagner is érezte, hogy túl messzire ment, mert annak ellenére, hogy általában sokat beszélt, ha szóba jött a Nietzschével való szakítása, csak pár szóval védekezett.

Bálványok alkonya

Nietzsche a Wagnertől való elhidegülése utáni 12 évben, 32 és 44 éves kora között írta meg az összes jelentős művét, tehát ha a dr. Eisnerrel való levelezés nem történik meg, még helyreállhatott volna a barátságuk. Így Nietzsche talán sosem válik annyira önállóvá, hogy eljusson azokhoz a következtetéseihez, amik a következő évtizedekben annyira meghatározóak voltak.

Nietzsche végül 1889-ben megbolondult, és az 1900-as haláláig többé nem csinált semmit. Mire 1890 után világhírű lett, már semmit sem élvezhetett belőle, de Wagner sem, aki 1883 óta halott volt. Nietzsche még megérte, hogy a leghíresebb művét Richard Strauss megzenésítette, de ezt már nem fogta fel. Azt ma bármelyik orvos meg tudja mondani, hogy nem a maszturbálástól őrült meg.