Muhammad Alit, akit akkor még Cassius Marcellus Clay-nek hívtak, az 1960-as római olimpián ismerte meg a világ. A 18 éves, félnehézsúlyú kentucky fiút senki sem tartotta esélyesnek. A négy évvel korábbi melbourne-i olimpián bronzérmes Zbigniew Pietrzykowski sikerére számítottak a szakírók – a lengyel Melbourne-ben Papp Lászlótól kapott ki az elődöntőben, aki utána persze megszerezte harmadik aranyérmét. Esélyesnek megfelelően menetelt is Pietrzykowski, egészen a döntőig, ahol Cassius Clay felmosta vele a padlót.

Clay, bár középosztálybeli családja miatt anyagi biztonságban nőtt fel, az ötvenes-hatvanas évek Amerikájában mindent átható faji diszkriminációt nem kerülhette el. 12 éves korában kezdett bokszolni, és száz amatőr meccséből mindössze ötöt vesztett el. A sikeres olimpia után talán elhitte, hogy a többségi társadalom is el fogja fogadni, de keserűen csalódnia kellett, mikor egy csak fehéreknek fenntartott étteremben nem szolgálták ki. Önéletrajzi könyve szerint dühében ekkor belehajította az olimpiai aranyérmét az Ohió folyóba, de barátai szerint egyszerűen csak elhagyta.

Az olimpia után egyből profinak állt, és profi karrierje harmadik évében már eljutott első világbajnoki címmérkőzéséig. Bár addig mind a tizenkilenc meccsét megnyerte, tizenötöt kiütéssel, többször komoly bajba került a ringben, és csak elképesztő taktikai érzékével tudott túllendülni a holtpontokon. Sonny Banks és Henry Cooper is padlóra küldte Clayt, akinek mindkét meccsen meg kellett változtatnia a stílusát, hogy győzhessen. Cooper ellen ráadásul csak a gong mentette meg a kiütéstől.

1964-ben Sonny Listont kétszer is megverte a WBA és a WBC nehézsúlyú világbajnoki övéért, másodszorra már Muhammad Ali néven. Clay 1962-ben találkozott az ellentmondásos muszlim szónokkal és emberjogi aktivistával, Malcolm X-szel és az általa - spirituálisan - vezetett (hivatalosan csak a szervezet szóvivője volt) Nation of Islam szervezettel. Clay Malcolm X hatása alá került, és apja minden tiltakozása ellenére belépett a szervezetbe és felvette a muszlim vallást.

„Cassius Clay a rabszolganevem”

A Nation of Islam, különösen annak vezetője Elijah Muhammad, radikálisan fehérellenes nézeteket vallott, és Ali is több, ellentmondásos kijelentést tett ezekben az években, amiket később megbánt.

Bokszkarrierje sem állt le, a vietnámi háború eszkalálódásáig és a sorozásokig még nyolc világbajnoki címmérkőzést nyert meg, hatot közülük kiütéssel. 1966-ban besorozták, de a bevonulást megtagadta:

„egyetlen vietkong sem hívott engem niggernek soha.”

Három és fél évre eltiltották, a világbajnoki címeit elvesztette, de a bírósági eljárás alatt szabadlábon védekezhetett. Ahogy a háború egyre népszerűtlenebbé vált, úgy lett Ali egyre inkább az ellenállás szimbóluma. Egyetemeken és tüntetéseken beszélt, és élete során először nem csak feketéket inspirált.

1971. június 28-án a Legfelsőbb Bíróság felmentette Alit, mind a nyolc bíró mellette szavazott. Első két meccsén kiütéssel visszaszerezte és megvédte világbajnoki címét, amikor megkapta élete addigi legkeményebb ellenfelét: Joe Fraziert.

A vele egyidős Frazier kihasználta, hogy Ali gyorsasága megkopott a kihagyás alatt, és egy New York-i, 15 menetes meccsen pontozással elverte. Muhammad Ali a sebeit nyalogatta és lezavart pár könnyebb meccset – a kisebb presztízsű NABF világbajnoki címéért. Közben egyszer még Ken Nortontól is kikapott, igaz, fél évvel később a visszavágón már elverte.

Közben 1973-ban feltűnt a nehézsúly új sztárja, az Alinál hét évvel fiatalabb George Foreman, aki Jamaicában két menet alatt kiütötte Fraziert és megszerezte a WBA és WBC övét. Az Alit elintéző Ken Nortont is elverte. Foreman Frazier után a világhírű Alit is ki akarta ütni, és az Ali körül már legyeskedő promótert, Don Kinget is az ügy mellé állította.

De Ali a nagy meccs előtt még bosszút akart állni Frazieren. A szakírók nem vártak sokat a második Ali–Frazier meccstől, legtöbbjük szerint

mindketten egykor volt nagy bajnokok, akik túl vannak karrierjük csúcsán.

Ali egy unalmas meccsen, egyhangú pontozással húzta be a bunyót, de mindenki már a Foreman–Ali küzdelemre várt.

Don King aláírta az akkor elképzelhetetlenül nagy összegű szerződéseket a bokszolókkal (ötmillió dollárról szóltak a sajtóhírek), de egy ekkora meccshez nagyon nagyvonalú szponzorokra is szüksége volt. Így jött a képbe a kleptokrácia őrangyala, Mobutu Sese Seko, az 1965-ben hatalomra jutott kongói diktátor. A meccset hivatalosan a Risnelia Investment szponzorálta, ami Mobutu Panamában bejegyzett, de Svájcban működő „befektetési cége” volt, ahová az államból kilopott pénzeket pumpálta.

Kongót 1974-re már eléggé lecsupaszította Mobutu – persze ez még mindig semmi sem volt ahhoz képest, ami az országra várt később – ezért a ’cirkuszt és kenyeret’ népi bölcsesség jegyében szeretett volna egy világhírű eseményt odacsábítani. Pont kapóra jött neki Don King ajánlata.

A nyár jelentős részét mindketten Kinshasában, Kongó fővárosában töltötték, hogy a lehető legjobban alkalmazkodjanak a trópusi klímához. Eredetileg szeptember végére tervezték az összecsapást, de Foreman váratlan sérülése miatt végül október 30-ban állapodtak meg. Az időeltolódás miatt hajnali négykor - ! – léptek a kötelek közé, hogy Amerikában esti műsoridőben mehessen a bunyó. Így már kicsit érthetőbb, hogy a Rolling Stone magazin kiküldött tudósítója, egy bizonyos Hunter S. Thompson képtelen volt kikászálódni a kádból, bár sokak szerint ebben a mértéktelen drognak és whiskey-nek is jelentős szerepe volt.

Az első menet elején egy szokatlanul agresszív Alit láthattak a kongói nézők – akik amúgy is főleg neki drukkoltak – a sokkal esélyesebb Foreman ellen. A menet második felére azonban sikerült összeszednie magát Foremannak, és Ali kénytelen volt taktikát váltani, mert tudta, hogy nem fogja végig bírni erővel.

A második menettől kezdve egyre többet és többet hajolt rá a hátával a kötelekre, így Foreman vagy csak Ali testét érte el, vagy közelebb kellett lépnie, kitéve magát Ali ellentámadásainak. Foreman ütéseinek energiáját nagyrészt elnyelték a kötelek. Foreman százával helyezett el pontos ütéseket Ali veséjének a környékén, mindenféle látható eredmény nélkül, miközben Ali minden összekapaszkodásnál tovább hergelte a fáradó és frusztrált Foremant:

„Azt mondták nekem, te tudsz ütni George! Ennyi vagy, George?”

A pontozóknál Foreman vezetett, de annyira felült Ali folyamatos cukkolásának, hogy a nyolcadik menetben támadásra szánta el magát. Úgy tűnt, végre megtalálta a módját, hogy véget vessen a meccsnek, amikor Ali visszatámadott és egy fantasztikus kombinációval kiütötte Foremant. Sokak szerint az ökölvívás történetének legszebb kombinációja volt. Bár a kilencedik rászámolásnál felállt, a bíró leléptette Foremant.

Foreman és Ali később legjobb barátok lettek. Bár Ali megverte Fraziert még egy hatalmas meccsen Manilában egy évvel később, karrierje csúcsát ez a kinshasai meccs jelentette. Foremanre még nagyon hosszú és sikeres pályafutás várt. Mindössze egyetlen egy meccset vesztett el 1991-ig (!), amikor három szervezet világbajnoki övéért zajló meccsen kapott ki Evander Holyfieldtől.

Mobutu rablóhadjárata saját népe ellen ugyanúgy folytatódott Kongóban, mint addig. Az egykori remek stadion ma egy füves libalegelő, ahogy a Victoire Terminus-ban, Renaud Barret és Florent de La Tullaye remek dokumentfilmében is látható. Fiatal női bokszolók a kilátástalanság közepette lejárnak a stadionba edzeni és megpróbálnak szervezni egy boksztornát azon a helyen, ahol a sportág történetének egyik legnagyszerűbb ütközete zajlott. Negyven éve, 1974. október 30-án, hajnali négykor.