• Ha butának lenni jó (hiszen „boldogok a lelki szegények”), akkor a nagyobb IQ szenvedést hoz?
• Talán, elvégre a közvélekedés szerint a zseniket jobban megviseli az egzisztenciális szorongás, a frusztráció és magány.
• Ezt a kérdést járta körül a BBC, és arra jutott, hogy ez nem feltétlenül igaz, de az biztos, hogy a magas intelligenciaszintnek is megvannak a hátrányai.

„A bölcsesség legfőképp abban van, hogy tudom, hogy nem tudok.” (Szókratész)

A legtöbb oktatási rendszer még mindig a tudományos intelligencia növelését célozza, és bár a határai jól ismertek, a kognitív képességek elsődleges mérőszáma továbbra is az IQ, így a társadalom milliókat költ agytornára és egyéb kognitív fokozókra, hogy megpróbálja növelni az emberek pontszámait.

De mi van, ha a zsenialitás kergetése hiábavaló?

Az okos élet átka

Kb. száz éve, az első világháború idején lendült fel az IQ-mérés, és 1926-ban Lewis Terman pszichológus ezzel kapcsolatban egy nagyszabású kísérletbe fogott: 1500 olyan gyereket válogatott össze, akiknek 140-nél nagyobb volt az IQ-juk, közülük 80-nak pedig még 170-nél is. Ezt az 1500 főt nevezték úgy, hogy „termeszek”, és az életüket a mai napig tanulmányozzák.

Volt köztük, aki gazdag és híres lett (például forgatókönyvíró), és az átlagos fizetésük is a duplája volt az átlagos fehérgalléros (felsőközéposztálybeli) dolgozókénak. De köztük is voltak egy csomóan, akik szerényebb munkát választottak, és rendőrök, tengerészek vagy gépírók lettek. Tehát az értelem és az elért eredmények nem mindig vannak összhangban.

A boldogság pedig pláne nem adott: a válás, a depresszió és az alkoholizmus is ugyanannyira volt rájuk jellemző, mint a nagy átlagra. Ahogy öregedtek, végül arra jutottak, hogy a nagyobb intelligencia nem feltétlenül jelentett jobb életet. A 90-es években az idős termeszek nem az elért sikereikről meséltek, hanem inkább arról, hogy sajnos nem tudtak megfelelni a fiatalkori elvárásaiknak.

Miért nem élvezik az eszüket?

Az egyik tipikus hiba, hogy az okos gyerekeket elkezdik magasabb mércével mérni, és ők is túl sokat várnak el maguktól. Az ilyesminek lehet aztán az a vége, mint Sufiah Yusof esetében: ő 12 évesen került az Oxfordi Egyetemre, ahonnan aztán a záróvizsgák előtt kibukott, és pincérnősködni kezdett, majd később call girl lett, aki azzal szórakoztatta a kuncsaftjait, hogy egyenleteket oldott meg szex közben.

A másik átok a közvélemény szerint pedig gyakran az, hogy az okos emberek tisztábban látják a világban zajló problémákat, és amíg az átlagember nem lát túl a saját hétköznapi ügyein, addig az okosabbak többet tépelődnek az emberiség állapota vagy mások ostobasága miatt.

De ez nem igaz.

Az állandó aggodalom ugyan lehet az intelligencia jele, csakhogy nem ilyen értelemben. A kanadai MacEwan Egyetem kutatója hallgatókkal készített interjúk után arra jutott, hogy azok, akiknek nagyobb az IQ-juk, valóban többet szoronganak, de leginkább földhözragadt, csip-csup dolgokon. Amikor a szorongásaikról kérdezték őket, sokkal inkább hivatkoztak egy kínos beszélgetésre, mint az élet nagy kérdéseire. De nem azért, mert mélyebben átélnék a szorongást, hanem egyszerűen gyakrabban és több dolog miatt aggódtak, és ha valami rossz történt, többet gondoltak rá.

Ez különösen azokra érvényes, akiknek a verbális intelligenciájuk fejlettebb, talán mert ők könnyebben szavakba tudják önteni a problémáikat. (A térbeli rejtvényekben ügyesebbek egyébként nyugodtabbak voltak.) De ez sem feltétlenül jelent hátrányt: ha az ember többet foglalkozik a problémák megoldásával, az segíthet nekik abban, hogy máskor ne kövessenek el ilyen hibát az életükben.

Az okosak is hülyék

Egy másik kísérletben a Torontói Egyetem kutatói azt vizsgálták, hogy az igazságos, részrehajlás nélküli döntés nem feltétlenül függ a magasabb IQ-tól. Egy döntés előtt ugyanis általában úgy szelektáljuk az információkat, hogy az megerősítse a korábbi véleményünket. A felvilágosultabb hozzáállás viszont az lenne, ha teljesen nyitottan, előítélet-mentesen állnánk neki az érveinket felépítésének. A kutatók arra jutottak, hogy az okosabbak szinte semmivel sem inkább hajlandóak erre, mint az átlagemberek.

Sőt, rájuk jellemzőbb, hogy kevésbé látják a saját hibáikat, még olyankor is, amikor másokat bőszen kritizálnak a gyengeségeik miatt. Rájuk a szerencsejátékosok nagy tévedése is jellemzőbb, azaz ha egy érme tízszer egymás után fej lesz, akkor szerintük tizenegyedszerre már írásnak kell következnie. Erre szoktak ráfaragni a rulettezők, de még a brókerek is, akik a kelleténél hamarabb eladják a részvényeiket, abban a meggyőződésükben, hogy lassan kifogynak a szerencséjükből.

És az intelligensebb emberek azon tendenciája, hogy a racionális választás helyett elbizakodottan az ösztöneikre hallgassanak, megmagyarázhatja, hogy miért hisz az intelligens embereket toborzó Mensa meglepően sok tagja a paranormális tevékenységekben, vagy hogy a 140-es IQ-nál nagyobb intelligenciaszintű embereknél miért kétszer nagyobb az esélye, hogy elfogyasztják a hitelkeretüket.

Másképp legyél okos!

A társadalom minden rétegében rengetegen viselkednek olykor irracionálisan, függetlenül az IQ-juktól. Azok például, akik a védőoltás-ellenes kamut terjesztik, általában intelligensebbek és tanultabbak az átlagnál, tehát még az okos emberek is veszélyesen félrevezethetőek.

De akkor ki nem? Aki bölcs.

Ez talán elsőre nem hangzik valami tudományosnak, pedig az: a lényeg, hogy az a bölcs, aki képes jó, elfogulatlan döntésekre.

A kanadai Waterloo Egyetem ezt próbálta megmérni egy kísérlettel: az önkénteseknek különböző dilemmákkal kellett szembesülniük apró hétköznapi dolgoktól kezdve olyan komplexekig, mint az orosz-ukrán háború. Miközben beszéltek, pszichológusok vizsgálták, mennyire érveltek kereken, és hogy mennyire volt rájuk jellemző a szellemi alázat, azaz mennyire ismerték be a saját tévedéseiket, fogadták el, ha valami nem fért bele az elméletükbe, vagy ismerték el, ha elértek a tudásuk határáig.

Aki magasabb pontszámot ért el, az jellemzően elégedettebb volt az életével, jobb volt a párkapcsolata, és ami a legfontosabb: kevesebbet szorongott – tehát mindaz összejött nekik, ami az intelligens embereknek sokszor nem. A bölcsesség talán még az életet is meghosszabbíthatja: akinek magasabb pontszáma volt, nagyobb valószínűséggel maradt életben az elkövetkező években.

Ráadásul a pontszám nem függött az IQ-tól, az nem előlegezte meg a bölcsességet. Sőt, bár az élesebb eszűek sokszor gyorsabban és hatásosabban meg tudják indokolni, miért az ő következtetésük a helyes, simán előfordulhat, hogy elfogultan állnak az ügyhöz.

Az új intelligencia

A jövőben a munkaadók az IQ helyett egyre inkább a szellemi alázatot fogják keresni a munkavállalókban. A Google már be is jelentette, hogy az alkalmazottak kiválasztásánál a kognitív képességek helyett inkább az empátiára fogják helyezni a hangsúlyt. 2020-ra állítólag ez lesz a legfontosabb képesség.

A bölcsességet szerencsére el lehet sajátítani (legalábbis a professzorok szerint). Erre egy jó módszer, ha a problémáink elemzésekor eltávolítjuk magunktól döntést, és harmadik személyként gondolunk magunkra, tehát nem „nekem” hanem „valakinek” van egy problémája, és „rajta” kell megpróbálni segíteni.

A lényeg, hogy nem szabad vakon megbíznunk a saját intelligenciánkban.