Annyi mindent bánt az ember, hogy az már zavarba ejti a józan szemlélőt. Bántjuk egymást, bántunk férfit, bántunk nőt, bántunk gyereket, bántunk állatokat és bántunk növényeket. Ezek mind szerves dolgok, élőlények. Bántani azonban nemcsak élőlényeket lehet, hanem szervetlen dolgokat is. De míg az nem igazán zaklat fel senkit, ha mondjuk egy kődarabot kezdenek el ütni, a robotok és mindenféle gépek bántalmazásának elég komoly szakirodalma van. Igaz, ez sem a klasszikus értelemben vett bántás, hiszen a robotoknak a tudomány mai állása szerint semmilyen módon nem fáj, ha ütik vagy rugdossák őket, esetleg beléjük lőnek.

Viszont annak az embernek, aki ezt végignézi, annak igenis fájhat, ami a robotoknak nem.

Jó ideig azt hittem, hogy velem van a gond. Bármilyen filmben, bárhogy kínoznak bárkit, nem zaklat fel különösebben. Az állatkínzáson már felidegesedek, de igazán a robotok bántalmazásával lehet kikergetni a világból. Az Én, a robot főhősének sosem tudtam megbocsátani, hogy lelőtt egy droidot, Hugh Jackman Vasököl című filmjét alig tudtam végignézni, mert nagyjából humanoid robotok rongyosra verik egymást benne. A Baljós árnyakban sajnálom a legyilkolt droidokat, a Marvel képregényeiben Ultront, sőt még a Terminátort is.

Itt van mondjuk ez a gif:

Szörnyű, nem?

Vagy ez:

Elképesztő. Ezt a Chappie című filmet nem is mertem még megnézni, mert már a traileren is teljesen tönkrementem. (Öröm az ürömben, hogy állítólag szar.)

Néhány hete rájöttem, hogy ezzel a túlzott robotempátiával egyáltalán nem vagyok egyedül.

Míg évtizedekkel korábban az emberek még inkább féltek a robotoktól, mára egyre többen kerülünk velük napi kapcsolatba, és egyre mélyebb kötelék szövődik emberek és gépek között. Azok a nyugdíjasok, akik idős korukra robotok segítségére szorulnak az önálló háztartásvezetésben, egy kutatás szerint szinte minden esetben nagyon erős érzelmi kapcsolatot alakítanak ki a segítőikkel. Beszélnek hozzájuk és többnyire nevet is adnak nekik.

Az afganisztáni és iraki háborúban szolgálatot teljesítő amerikai tűzszerészek szintén nagyon mély érzelmeket táplálnak az őket segítő robotok iránt, gyakran sírva viszik be meghibásodott bajtársukat a hadsereg szervizébe. Peter Singer, az amerikai Brookings Intézet robotika-kutatója találkozott már olyan tűzszerésszel is, aki rázúduló ellenséges tűz ellenére is majd 50 méter futott, hogy megmentse a rábízott tűzszerész-robotot. Singer szerint a katonák és az őket segítő robotok között ugyanolyan bajtársi kötelék alakulhat ki a háborúban, mint két katona között.

A nyugdíjasok meg a katonák esete azért különösen furcsa, mert az őket segítő robotokat egyáltalán nem arra tervezték, hogy szimpátiát ébresszenek az emberekben. Ezeknél a gépeknél sokkal durvább hatást válthatnak ki azok a robotok, amiket pont azért szerveznek ember vagy állatszerűvé, hogy az emberekben pozitív érzelmeket ébresszenek. Ilyen robotból ma sokkal több van a sci-fi irodalomban, a filmvásznon vagy a számítógépes játékokban, de a lényegen ez sem változtat:

imádjuk őket.

A Pixar hatalmasat gurított a Wall-E-vel, itt ez a Chappie, amelyik kutyát simogat, az Én, a robot droidjai főznek, kutyát sétáltatnak és tévéznek a gazdáikkal. Gyerekek millióinak Tamagocsi volt az első háziállata az ezredforduló idején, és még a Sony is egész szép mennyiséget adott el az idióta robotkutyáiból.

Ha belegondolunk, a Tamagocsi, a robotporszívó, a tűzszerészrobot vagy a botmixer iránt érzett szeretet egy nagy hülyeség. Semmi értelme nincsen, ezek a gépek pont annyit érzékelnek a szeretetünkből, mint egy darab kő. Az agyunkban azonban nemcsak a logika lakik, hanem az úgynevezett tükörneuronok is. Mint az agykutatás annyi területén, itt sem teljesen biztosak a tudósok abban, hogy a tükörneuronoknak mi mindenre jó, de az valószínű, hogy ezek felelnek az empátiáért meg azért, hogy megértsük a többi ember tetteinek indítékát. Ha szenvedni vagy örülni látunk valakit, a tükörneuronok tükrözik az ő érzelmeit.

A tükörneuronok tök hasznosak, csak az velük a gond, hogy néha olyankor is működésbe lépnek, ha nem élőlénnyel állunk szemben. Ezekkel vagyunk képesek komplett személyiséget gondolni akár egy plüss dinoszauruszba, egy G.I. Joe figurába, Wall-E-ba vagy egy tűzszerészrobotba.

Egy 2013-as kísérletben a Duisburg-Essen Egyetem kutatói bebizonyították, hogy az emberi agy pontosan ugyanúgy reagál a robotok és az emberek bántalmazására. A tesztalanyok agyi aktivitása ugyanazon az idegpályákon emelkedett mikor egy nő kínzásáról mutattak nekik videót, és amikor egy robot dinoszaurusz játékkal csinálták ugyanezt. A videón a robot fejét egy kéz az asztalba verte, majd zacskóval fojtogatták a gépet, miközben az síró hangokat adott ki. Annak ellenére, hogy a tesztalanyok agya ugyanolyan szerkezet szerint reagált a két videóra, többségüknél erősebb volt a reakció az ember kínzása esetén.

Ez érthető is, az emberekkel azért a többségünk még mindig jobban törődik. Viszont a filmipar sokszor játszik már rá arra, hogy az emberekével ellentétben a robotok kínzása nem megszokott a filmvásznon, így sok esetben erősebb reakciókat válthat ki. Ugyanígy működnek a filmek, amikben az egyik főhős robot, valamiért ezek a gépek képesek az emberi szereplőknél is erősebb empátiát ébreszteni a nézőkben. A filmek robot szereplői több esetben az ártatlanságra és a védtelenségre is rájátszanak. Az amerikai Northeastern Egyetem kutatói szerint az ember akkor érzi a legnagyobb mértékű empátiát egy bántalmazott, de számára ismeretlen lény felé, ha azt ártatlannak gondolja, és ha az képtelen a védekezésre. Ezért van hogy jobban felkavarja a szemlélőt egy gyerek bántalmazása, mint egy felnőtté. Kutyáknál ez a különbség is eltűnik: a kölyökkutyákkal épp annyira érzünk együtt, mint a kifejlett állatokkal.

Ugyanez a helyzet a robotok többségével is. Ártatlanok, hiszen a korlátorzás nélküli mesterséges intelligenciákat leszámítva nincsen teljesen szabad akaratuk, és többnyire nem is védekeznek.

Így pedig bántalmazásuk teljesen értelmetlen gonoszságnak tűnik, az ember pedig ezt tolerálja legkevésbé.

A robotok felé érzett empátiának évtizedek óta egy nagy akadályát ismeri az emberiség: az úgynevezett uncanny valley-t. Ezt, a magyar fordításban leginkább nyugtalanító völgynek nevezhető elméletet 1970-ben dolgozta ki egy japán robotikakutató, Masahiro Mori. A lényege, hogy minél emberszerűbb egy gép, annál inkább nő az iránta érzett empátia, de ha egy robot túl emberszerű, de még nem teljesen az, akkor már inkább nyugtalanító a jelenléte.

Ezért tartjuk néha félelmetesnek a CGI technológiával előállított emberi szereplőket a filmekben, és elemzők szerint ezért nem sikerült valami jól a Polár Expressz című film sem. Filmstúdiók dollármilliókat költenek a kontrollcsoportos tesztekre annak érdekében, hogy karaktereik ne essenek bele az uncanny valley-be. A Avatarban például úgy kerülték el ezt, hogy Na'vi szerelők bőrét kékre színezték, ezzel eltávolítva őket egy kicsit az emberi külsőtől.

Na, de az van, hogy az utóbbi hónapokban meg már inkább arról beszélgetnek az emberek a fórumokon, hogy ez az uncanny valley lassan bezárul, vagy soha nem is létezett igazán.

Nemcsak azért, mert a számítógépes animáció fejlődésével már képesek vagyunk olyan embereket animálni, akik a megszólalásig hasonlítanak az élőkre, de azért is, mert egyre inkább megszokjuk az uncanny valley-be eső karaktereket. Míg A bolygó neve: Halál 1986-os bemutatásakor kikészítette a nézőket Bishop, a kiborg, és a Terminátoron is rettegtek a mozizók, ma már millióan rajonganak a számítógépes animációval készül pornóért, és még az uncanny valley legalján lévő filmes karaktert, a zombit is rehabilitáltuk. Az Eleven testek című szerelmesfilm-vígjáték férfi főhőse konkrétan egy zombi, mégis együtt tudunk érezni vele.

Ez pedig megint csak azt jelenti, hogy egyre kevesebb dolog van a világon, amit képtelenek vagyunk megsajnálni. A jövőben pedig egyre több robot lesz, a mindennapi életünkhöz egyre közelebb, így minden valószínűség szerint egyre mélyebb lesz a kapcsolat az emberek és a gépek között. Aki pedig robotot bánt, az a robotokkal együtt érezni képes embereket bántja, belőlük pedig egyre több lesz.