Áprilisban tört ki a balhé, hogy több ezer tonna mérgező anyag párolog magára hagyva a forgalmas utak és lakóházak által körbezárt budapesti Illatos úti gyártelepen. A hazai és a nemzetközi közvélemény nehezen akarta csak elhinni, hogy ilyen állapotok uralkodhatnak egy európai főváros közepén. A Budapesti Vegyiművek egykori telephelyén kialakult káosz a jelek szerint csupán a hazai hatóságokat nem lepte meg. Ugyanis mint később nyilvánvalóvá vált, pontosan jól ismerték a helyzetet. És hogy miért nem léptek semmit? Amiért Kolontáron sem?

Egymást követő kormányok és tisztviselők kemény munkája kellett ahhoz, hogy az Illatos úti – végül nyilván az államra szálló – kármentesítési feladat jelentősen megdráguljon. A hatóságok problémakezelése eközben annyiban merült ki, hogy kiküldtek néhány teljesen behajthatatlan büntetést a mindössze pár főt foglalkoztató, ám annál több millió forintnyi tartozást görgető felszámoló cég címére. Nehezen hihető, hogy abban bíztak, a levelek hatására a cég majd jól megijed, és végre megkezdi a terület helyreállítását sok milliárd forintból.

De az évek alatt nem csak a szennyezés terjedt csendben egyre tovább. A vegyi anyagok botrányos tárolásából fakadó tűz- és robbanásveszély is odáig fajult, hogy bátran mondhatjuk: a puszta szerencsén múlott, hogy nem lett nagyobb baj. Pedig néhány millió forintból megoldható lett volna, hogy legalább a minimális tűz- és robbanásvédelmi szabályok érvényesüljenek. (Itt olyan alapvető dolgokról beszélünk, hogy a telepen nem voltak megfelelő például tűzoltó- vagy villámvédelmi felszerelések. Akinek kellett már tűzvédelmi oktatáson részt vennie a munkahelyén, az tudja, hogy egy hétköznapi irodaépületnek is komolyabb előírásokat kell betartania.)

Hogy az ezt firtató kérdéseinkre mit válaszolt a Fővárosi Katasztrófavédelmi Igazgatóság, mindjárt elmeséljük. Előtte azonban nézzünk végig néhány esetet, amelyek azt mutatják, hogy a hazai hatóságok gyakorlatilag képtelenek betartatni az előírásokat, és megelőzni egy újabb, Kolontárhoz hasonló katasztrófát.

Kolontártól Hortobágyig

Idén lesz öt éve, hogy 10 ember életét követelve és több települést részben elpusztítva kiömlött a kolontári vörösiszap. Azóta voltak felháborodott nyilatkozatok, kézmosás és egymásra mutogatás, csak egyvalami nem hangzott el soha: hogy mi volt a hatóságok felelőssége abban, hogy a kolontári katasztrófa egyáltalán megtörténhetett. Bár lehet, hogy született néhány belső megrovás, vagy figyelmeztetés, melyekről nem tudunk, nyilvánosan sosem volt kimondva, hogy a hatóságok hibáztak volna. Bocsánatkérésről ne is beszéljünk.

Hogy miként vezetett a hatóságok szakszerűtlen és hiányos eljárása a kolontári katasztrófához, azt még 2012-ben részletesen megírtuk. Például hogy miként történhetett, hogy az – akkori nevén – Országos Környezetvédelmi és Természetvédelmi Főfelügyelőség valamiért lényegesen enyhítette a lerakásra, illetve annak ellenőrzésére vonatkozó követelményeket, amikor a helyi felügyelőség véleményével szemben úgy határozott, hogy a maró vizes vörösiszap nem veszélyes hulladék. A katasztrófa után az Európai Bizottság állásfoglalása megállapította, hogy a vörösiszapot igenis veszélyes hulladéknak kellett volna minősíteni, ám ennek sem lett soha itthon személyi következménye. Mint ahogy arra sincs válasz, hogy miközben a veszprémi büntetőperben a vád szerint „a tározóban lévő víz mennyisége kétszerese volt a megengedettnek”, jegyzőkönyvek bizonyítják, hogy a hatóságok rendszeresen ellenőrizték a tárolókat, a környezetvédelem például éppen néhány nappal a katasztrófa előtt. A szabálytalanságok valamiért mégsem tűntek fel senkinek.

Szintén árulkodik a hatósági kompetenciáról, hogy amikor 2011-ben a Duna-menti almásfüzitői vörösiszap-tárolónál zajló, „hulladékkomposztálásnak” nevezett, ám valójában teljesen szakszerűtlen veszélyeshulladék-mixelés miatt panaszt tett a Greenpeace, a hatóságok idegen érdekeket szolgáló pánikkeltésnek minősítették állításainkat. 2012-ben Németh Zoltán, az Észak-dunántúli Környezetvédelmi Felügyelőség akkori igazgatója egy, a parlamentben tartott meghallgatáson a nyilvánvaló szabálytalanságok ellenére állította, hogy „jogszerű, korszerű és veszélytelen tevékenység folyik Almásfüzitőn”, valamint hogy „rémhírterjesztés zajlik, a kolontári tragédiát felhasználják hisztériakeltésre”. Ehhez képest jól jelzi a probléma valós súlyát, hogy –  a zöldek bejelentése nyomán – az Unió kötelezettségszegési eljárást indított hazánk ellen a szabálytalan engedély, és az azóta is folyó szabálytalan hulladékbeszállítás és -lerakás miatt. Sőt épp a közelmúltban jelentette be az Európai Bizottság, hogy az Európai Bíróság elé viszi az ügyet, ha két hónapon belül nem áll vissza a törvényesség. És bár az ügy megoldásához úgy tűnik, az Unió fog kelleni, az itthoni szennyezések feltakarítása jól felfogott saját érdekünk.

De a hatóság szakmaiságára jó példa a Hortobágyi Nemzeti Park határában, Balmazújváros közelében található elhagyott méregtelep története is. Hogy a Greenpeace által 2015 elején bemutatott méréseket cáfolja, a helyi környezetvédelmi hatóság is megmérte a toxikusfém-szennyezettséget (cink, ólom, réz), de nem talált határérték feletti mennyiségeket. Később kiderült, hogy a mérés során sav helyett vízzel próbálták kioldani a nehézfémeket a talajból. Viszonylag közismert, hogy a legtöbb fém nem oldódik vízben – ritkán tűnik el a kanál a levesben –, így ezzel a mérési módszerrel garantált volt, hogy nem fognak határérték-túllépést találni.

Elképesztő hatósági reakciók az Illatos út ügyében

Visszatérve tehát az Illatos útra, ellenőrzések ott is voltak, bár a hosszú hivatalos levelezéssel kirimánkodott dokumentumok szerint a hatóságok igencsak esetlegesen néztek ki a helyszínre. Ráadásul ezen alkalmakkor még annyit sem voltak képesek elérni, hogy legalább letakarják a puszta földre lepakolt, szétkorrodálódott hordókat, amelyekből mindenfelé csorgott és párolgott a méreg. A Fővárosi Katasztrófavédelmi Igazgatóság jogkövetésével és jogismeretével kapcsolatban érdemes megemlíteni azt is, hogy a Greenpeace által küldött közérdekű adatkérési formalevél dacára sem küldték el a kért dokumentumokat, azaz láthatóan eleve nem próbálkoznak jeleskedni a jogszabályok betartásában. Mindössze egy válaszlevelet kaptunk, melyben állították, hogy az adott helyzetben nekik nincs több tennivalójuk a több ezer tonnányi tűz- és robbanásveszélyes anyag teljesen szabálytalan tárolásával kapcsolatban. Ehhez képest a Közép-Duna-völgyi Környezetvédelmi és Természetvédelmi Felügyelőség egy 2011-es határozatában még ki is emelte, hogy „a szabadban tárolt hulladékokat és vegyi anyagokat a nagy melegek idején folyamatosan locsolják, hogy az esetleges tüzet, robbanást megakadályozzák”.

De a környezetvédelmi hatóság (amely idén április óta a Kormányhivatal része) képviselői sem segítették a lakosság bizalmának helyreállítását. Egy lakossági fórumon arra a kérdésre, hogy a hatóság miként hagyhatta, hogy 2004-től 2008-ig illegálisan hordják a területre a veszélyes hulladékot, a Kormányhivatal képviselője azt a választ adta: ő akkor még egyetemista volt, így ne őt kérdezzük.

Megfelelő hatósági mérések hiányában – lakossági támogatásból finanszírozva – Baranyi Krisztina ferencvárosi önkormányzati képviselő, valamint a Greenpeace végzett el és mutatott be olyan mérési eredményeket, amelyek alapján egyáltalán el lehet indulni a szennyezettség felbecsülésének irányába. A nem reprezentatív, de szennyezésre utaló eredmények birtokában azonnali részletes felmérést és mielőbbi kármentesítést kértünk a hatóságoktól. A Kormányhivataltól még nem kaptunk választ. Az ÁNTSZ illetékes szervétől, az Országos Közegészségügyi Központtól pedig az igencsak egy irányba mutató mérések ellenére az a válasz jött, hogy nem kívánják felmérni, a szennyezés vajon veszélyeztetheti-e a lakosság egészségét. Szerintük a véletlenszerű mérések komolytalanok, ám „komoly” vizsgálatra nincs kapacitásuk.

És akkor még ott volt a ferencvárosi önkormányzat is. Bácskai János polgármester az első hetekben leginkább csak bagatellizálni igyekezett az Illatos úti helyzet súlyosságát, és felesleges pánikkeltéssel vádolt mindenkit, akit csak ért. Nagy igyekezetében még a sokszorosan dokumentált, mélyrétegekig lejutott, a határértékeket sok tízezerszeresen meghaladó talajvízszennyezést is próbálta megcáfolni. (Ez különösen annak fényében érdekes, hogy a 2010-es választási kampányban, akkor még ellenzéki polgármesterjelöltként vegyszeres hordóval hirdette a BVM előtt, hogy amint megválasztják, felszámolja az ottani káoszt.) Majd miután az önkormányzat nem hallgathatott tovább az ügyben, a ferencvárosi önkormányzat májusban triumfálva tett közzé egy légszennyezés-mérési eredményt, amely szerint a területen minden rendben, az Illatos útról a levegő útján semmilyen méreg nem került ki. A probléma csak annyi, hogy mint kiderült, 1) nem szélirányban mértek, valamint 2) nem is az Illatos úti hordókban vagy a talajban lévő veszélyes anyagokat mérték a levegőben, hanem általános környezeti légszennyezőket, valamint egy, a telep alatti talajvízben megtalálható anyagot. A Kormányhivatal képviselője szerint ez mégis kielégítő vizsgálat volt, és tisztázta a légszennyezés kérdését.

Szerencsére a sajtó, a helyi politikusok és a Greenpeace nyomására a kormány végül az Illatos úti hordók azonnal elszállításáról döntött. A munka el is kezdődött, így a közvetlen veszélyek jelentősen csökkentek. Remélhetőleg a hordók elszállítása idén valóban be is fejeződik. Ám ahogy a fenti példák is mutatják, a folyamatosan gyengített hatóságok gyakorlatilag vagy nem tudják ellátni feladataikat, vagy olyan erőtlen az érdekérvényesítő képességük, hogy jó eséllyel képtelenek lennének egy újabb veszélyhelyzet megakadályozására. A környezeti katasztrófák megelőzése érdekében ezért független, hatékony és erős hatóságokra lenne szükség, valamint olyan, a környezeti felelősséget valóban biztosító szabályozásra, amely garantálná, hogy a felmerülő milliárdos károkat a szennyező vállalatok állják, ne az adófizetők.

Simon Gergely

a Greenpeace közép-kelet-európai vegyianyag-szakértője