15-7 volt az állás, a Fnaticnak CT-oldalon egyetlen kör kellett a végső győzelemhez. A terroristák közül már csak Happy volt életben, 6 hp-val bujkált a Cobblestone-on a B lerakó körül. 6 hp az olyan kevés, hogy elég, ha véletlenül megbotlik egy macskakőben, hasraesik, és vége. A két CT, Flusha és Olofmeister a lerakó körül ólálkodott, és csőre töltött, fejmagasságban tartott M4-ekkel várta, hogy Happy valamelyik sarkon kidugja a fejét.

„Hölgyeim és uraim, csoda kellene ahhoz, nem kevesebb, hogy ezt Happy élve megússza. Nem hiszem, hogy lenne bármi esélye” – rikoltotta extázisban a meccset közvetítő riporter. Pillanatokkal később Happy feje megjelent egy doboz mögött, Flusha pedig nem hibázott.

Annak, aki véletlenül lemaradt róla: az ESL One Cologne vasárnap esti döntőjében a svéd Fnatic ha nem is csont nélkül, de meggyőző fölénnyel, 2-0-ra legyőzte az élete talán legrosszabb formájában játszó KennyS-szel felálló francia EnvyUS-t, és a svéd csapat ezzel ismét bebizonyította, hogy nem létezik nála jobb a világon. A sokáig ihletett állapotban játszó, szurkolói által feltüzelt lengyel Virtus.pro a negyeddöntőben megverte ugyan a SoloMid elleni megalázó vereség után vigaszágon továbbjutó NiP-et, de a későbbi győztes Fnatickal már nem bírt. A szlovák Ladislav Guardian Kovács révén egyetlen, legalább névben magyar vonatkozású kelet-európai csapatot, a Na`Vit a későbbi ezüstérmes Envy küldte haza. A legjobb Európán kívüli csapat a várakozások ellenére nem az amerikai Cloud9, hanem a brazil Luminosity lett, ők a negyeddöntőig jutottak, de a Fnaticcal ők sem tudtak mit kezdeni.

És ami a lényeg: bár a statisztikákból meg a tabellákból biztosan nem derül ki, az egész négynapos rendezvény eszméletlenül élvezetesre sikerült, és a képernyő előtt ülve is több élményt nyújtott, mint egy tetszőleges NB1-es focimeccs, nem beszélve a milliók által nézett, mégis egyre nézhetetlenebb Forma-1-ről. A  Counter-Strike Global Offensive (CS:GO) nevű lövöldözős számítógépes játék idei legfontosabb versenyét tízezer néző követte tombolva a kölni Laxness Arenában.

A Twitchen a nézőszám csütörtöktől szombatig 600 és 800 ezer körül mozgott, aztán a döntő estéjén túllépte az egymilliót, és a négy nap után annyit biztosan lehet állítani, hogy az esportnál kevés szórakoztatóbb, izgalmasabb és látványosabb sport létezik a világon. Még akkor is, ha soha nem adják a tévében, soha nem kerül be az olimpiai sportágak közé, sőt akkor is, ha az esport egyáltalán nem sport. De miért is kellene annak lennie?

Sport-e az esport?

A legnépszerűbb esportágak, a Dota 2, a CS:GO, a League of Legends és a Starcraft játékosai, szurkolói és a körülöttük tüsténkedő edzők, shoutcasterek, menedzserek, ligák, cégek hosszú évek óta küzdenek a legitimációért, az elismerésért, azért, hogy végre komolyan vegyék őket. Megnyilvánulásaikból minduntalan kihallani a sértettséget, aminek, lássuk be, van alapja: ezek a játékosok legalább annyit dolgoznak, mint a rendes sportolók, napi nyolc órákat edzenek, a meccseken irtózatos koncentrációra, reflexekre és skillekre van szükség, nem beszélve a taktikáról, a stratégiáról, a kommunikációról, a csapategységről és a pályaismeretről. Jól lőni nem elég, hiába gyorsabbak a fiatalok, a profik között ritka a tinédzser, ez inkább a huszonévesek sportja. Már ha sport egyáltalán.

Hogy mitől sportszerű még az esport? Azoknak a számítógépes játékoknak, amik köré nagy versenyeket szerveznek, létezik jól leírható, átlátható és hosszú évek alatt szinte tökéletesre csiszolt szabályrendszerük. A mérkőzések kompetitívek, az eredmények precízen mérhetők és összevethetők egymással, a meccsek videós közvetítésre tökéletesen alkalmasak, vannak ismert csapatok, vannak kiemelkedő tehetségek, vannak sztárok, akikért lehet rajongani (lásd paszaBiceps), vannak sztárok, akiket lehet utálni (lásd Flusha) és mindez még érdekli is a nézőket, következésképp érdekli a szponzorokat, következésképp van benne pénz. Egyelőre nem sok, de már elég ahhoz, hogy észrevehető legyen.

Az az egymillió néhányszázezer néző, meg még tízezer a helyszínen, aki a kölni bajnokságot követte, hagyományos sportmércével egyáltalán nem sok ugyan, de ha figyelembe vesszük, hogy ugyanazon a hétvégén, amikor az ESL One zajlott, a magyar labdarúgó NB-1 összes, vagyis mind a hat mérkőzését összesen 15 334-en nézték meg, egy facepalm belefér.

És az is tény, hogy számtalan olyan klasszikus, kanonizált, olimpiai programban szereplő sportot lehet felsorolni, ami ezeknek a feltételeknek csak itt-ott felel meg, a kisöbű sportpuskától a trap-lövészeten át a 10 méteres légpuskáig, hogy csak a lövöldözésnél maradjunk, bár nyilván ide kívánkozik számtalan tökéletes érdektelenségbe burkolózó sportág a ritmikus sportgimnasztikától a súlyemelésig. Az egyetlen sporttal szemben támasztott kritérium, aminek az esport nem tesz eleget, a fizikai teljesítmény, bár aki ült már huzamosabb ideig egyfolytában számítógép előtt úgy, hogy nagyon oda kellett figyelnie, tudja, hogy ez nemcsak hogy fárasztó tud lenni, hanem simán bele is lehet halni.

Egyébként két nem fizikai sport, a sakk meg a bridzs igenis szerepel a Nemzetközi Olimpiai Bizottság által elismert sportok listáján, bár az olimpiára ezeket mindeddig nem engedték be, és lehet, hogy soha nem is fogják.

Mocskos, tehát sport

Az elmúlt évben három dolog is történt, ami minden jajongásnál, siránkozásnál jobban bizonyítja, hogy az esport igenis sport, akárhogyan is nevezik: megjelent a profik között

• a csalás,
• a bunda
• és a dopping.

Pontosabban megjelenni már rég megjelent, most csak kitudódott. Tavaly novemberben a Titan és az Epsilon játékosai buktak le, de az Envyus-os Kioshima is gyanúba keveredett (a CS-ben a legyakrabban ilyen.-olyan célzást segítő vagy az ellenfél hollétét eláruló programokkal szokás csalni), aztán idén márciusban kirobbant a bundabotrány, amikor kiderült, hogy egyes profik magukra fogadnak, majd ennek megfelelően nyernek vagy veszítenek, és felnyalják a pénzt.

Most nyáron doppingbotrány borzolta a kedélyeket, miután a Cloud9 egyik tagja nyilvánosan bevallotta, hogy az egész csapat szed valamilyen teljesítménynövelőt – a legtöbben Adderallt, amit az USA-ban hiperaktív gyerekeknek szokás felírni, és mivel segíti a koncentrációt, vizsgára készülő diákok is előszeretettel fogyasztják. A kölni rendezvényt szervező legnagyobb liga, az ESL ígérgette, hogy odacsap, és szúrópróbaszerűen ellenőriz majd a verseny előtt, aztán persze amennyire keményen ígérgetett, annyira keményen nem csapott oda, és végül nem volt semmiféle doppingellenőrzés. Ettől persze még később lehet.

Nemcsak sportnak, médiaeseménynek is tökéletes

A múlt heti ESL One meccseit a korábbi nagy rendezvényekhez hasonlóan egytől egyig élőben, kitűnő minőségben lehetett követni tetszés szerinti platformon, a játékon belülről a GOTV-vel, illetve a játékközvetítésekre szakosodott Twitchen, és nem sokkal a meccsek vége után mindegyik felkerül a Youtube-ra, ahol bármikor újra lehet őket nézni. (És épp most indult el a Google válasza a Twitchre, a Youtube Gaming.) Kinek hiányzik egy Eurosport, egy ESPN vagy egy M4, főleg, hogy az esport-média szöges ellentétben áll azzal, ahogy a hagyományos médiavállalkozások kezelik a sporteseményeket? Itt senkit nem visz el bilincsben a terrorelhárítás, mert kitett a Youtube-ra egy mobiltelefonnal a tévéből felvett gólt vagy egy fejreálló versenyautót.

Az infrastruktúra olyan nyitott, hogy a meccseket az közvetíti, aki akarja, ami nemcsak a nyelvi problémákat oldja meg automatikusan, hanem folyamatosan termeli ki magából a riportertehetségeket. A Valve, a Twitch és a különböző ligák, köztük a legismertebb, az ESL és a szponzorok olyan jól kialakított, és egyre fejlődő ökoszisztémában működnek, ami teljesen idegen a mainstream média működésétől, annak ellenére, hogy sok mindent átvett tőle, szerencsére főleg azt, amit érdemes volt.

A nézőknek mindez a tévéstúdiók búvalbaszott hangulatánál nagyságrendekkel barátságosabb, élettelibb, emberközelibb élményt jelent, az esportban érdekelt médiavállalkozásoknak pedig megadja azt a szabadságot, hogy felhagyjanak a tévécsatornák fél évszázad alatt kialakult rossz szokásaival, és modern, életképes, felhasználóbarát programot legyenek képesek előállítani. Olyan programot, aminek létrehozására a televízió öröklött technikai korlátai, műsorterjesztési struktúrája és idejétmúlt szakmai beidegződései miatt teljességgel képtelen.

Ez neked közvetítés?

Régóta nem nézek sportot, de a nyár közepén bevettem egy nagyobb dózist, és volt szerencsém tévén élőben követni több kiemelt jelentőségű, globális érdeklődésre számot tartó sportesemény közvetítését: a Tour de France-ot szinte az elejétől a legvégéig a magyar Eurosporton, a Forma-1 itthoni futamát szabadedzésestül, időmérőstül, futamostul, boxutca-bejelentkezésestül a magyar köztévén, sőt még némi Kazan meg tenisz is belefért. És arra a nem túl meglepő következtetésre jutottam, hogy a televíziós sportközvetítéseket ott ette meg a fene, ahol van.

Mi a poén abban, hogy közvetítés címén két arc, akinek még arca sincs, nézi itthon egy monitorról, ahogy a mezőny küzd az Alpe d’Huez-i halálszakasszal, miközben halálra unják magukat, és önmaguk szórakoztatására olyan belterjes poénokat sütögetnek el, amiket maguk sem értenek? Mi a poén abban, hogy ha kifogytak a szóból, gyorsan felolvasnak egy vonatkozó részt a Panoráma útikönyvből, miszerint a festői városka 2134 méter magasan fekszik, ferences szerzetesek alapították a 13. században, híres penészes sajtjáról és cseresznyés pitéjéről? Hány értelmes mondatot tudott kinyögni a biciklistának kitűnő, szakértőnek feledhető Greg LeMond az egész Tour alatt? És mi a poén abban, hogy egy bohóc addig rohangál Mogyoródon, amíg el nem kapja a sofőrös Mercedesből kiszálló Bernie Ecclestone-t, utánaszalad, az orra alá dugja a mikrofont, és megkérdezi: Miszter Í, Miszert Í, vat du jú szink? Aki pedig látott már focimeccs ürügyén a stúdióba behívott, hímzett galléros, beszédképtelen kényszerszakértőket szerencsétlenkedni bármelyik magyar televíziós csatornán, abban előbb-utóbb feléled a gyanú, hogy a volt NiP-játékos Fifflaren jobb mutatóujjába, abba, amivel klikkel, több hozzáértés, kommunikációs készség és elhivatottság szorult, mint a televízió által összecsődített szereplőkben összesen.

Az ESL mérkőzéseit minimum négy, ha nem öt szakértő elemzi a meccsek előtt, után és a szünetekben. Mivel a legtöbbjük, például Fifflaren, nem is olyan régen még aktív versenyző volt, esetleg még mindig játszik, tökéletesen értik, mi zajlik a játékban, és ami még fontosabb, érthetően el is tudják magyarázni. Mindehhez akár svédek, akár finnek, akár brazilok, anyanyelvi szinten beszélnek angolul, a zakójukat pedig Habony Árpád is megirigyelhetné. A díszzsebkendőket és az Armanik hajtókáján csillogó CS-s kitűzőket most hagyjuk.

Annak, aki emlékszik azokra az időkre, nem olyan nagyon régről, amikor a televíziós meccsközvetítéseken még az eredmény sem volt kiírva a képernyőre, és úgy kellett kivárni, hogy a riporter nagy kegyesen bemondja, már egy CS-képernyő is forradalmian informatív, hiszen minden fontos információ egyből látszik: ki játszik, kivel játszik, milyen pályán játszik, mi az állás, ki van életben, mennyi hp-ja, kevlárja, milyen gránátja és fegyvere van, és a statisztikák is bármikor rendelkezésre állnak. A mapokra lehet elemző jelleggel firkálni, és a riporterek szoktak is, a nézőpontok a játék motorjának hála játékosról játékosra válthatók, és még a gránátok röptét is egyes szám első személyben lehet követni, ami olyan, mintha egy focimeccsen nemcsak minden játékoson, hanem a labdán is lenne a kamera.

Mint a vadnyugat

Az esport óriási szerencséjére a többi sporthoz képest még mindig olyan fiatal, hogy a szereplőknek nem volt idejük felvenni a profi sportot a nézőktől elidegenítő allűröket. Egy Get_Right ebben a körben hatalmas sztár ugyan, de meg lehet szólítani, be lehet jelölni, össze lehet vele futni egy szerveren, és egyáltalán nem ritka, hogy az ősi ellenfelek esténként együtt, egy csapatban deathmatchelnek, ami kicsiben pont olyan, mintha az El Clásico előestéjén Lionel Messi és Christiano Ronaldo leszaladnának a sarki dühöngőbe a nyakukban egy-egy Gopróval, és élőben közvetítenék, ahogy egyérintőznek ott az alkonyatban a kukák között. Vagyis elképzelhetetlen.

Ez a vadnyugati típusú, bájos esetlegesség az esport pénzügyi oldalán is megmutatkozik, de egyáltalán nem árt neki, bár a az a 100-200 ezer dollár, ami egy-egy jelentős torna megnyeréséért jár a győztes csapatnak, lehetne több is, és amikor az esportolók a sportstátusz után ácsingóznak, a hírnév mellett nyilván ez jár a fejükben. A versenyzők pólói persze úgy ki vannak dekorálva céges logókkal, mint kocka-Ladák a vidéki ralifutamokon, és a kamera hosszú másodpercekre hajlamos rajtafelejteni magát egy-egy Razer- vagy Steelseries-logón, nem beszélve az asztalokra demonstratíve kitett Red Bullról, meg a közönség soraiban véletlenül épp Red Bullt fogyasztó beépített emberekről. Illetve az interjúalanyként megszólaló Red Bull girlökről.

A monitorok hátulján méteres betűk hirdetik, hogy Benq, Eizo vagy Asus, a versenyzők pedig, akik „van az a pénz" felkiáltással bármikor szívesen a nevük mögé biggyesztik, hogy Benq, Eizo vagy Asus, roskadoznak a rájuk aggatott fejhallgatóktól: egy munkavédelmi hangtompító a fejükön, egy bedugós füles a fülükben, külön egy a nyakukban, esetleg még egy csak úgy, a monitor hátuljára akasztva, hogy a kamera semmiképpen ne tudja kikerülni. Hagyományos reklámszpotok viszont egy pillanatra sem szakítják meg a játékot, és a mapok meg a meccsek közötti hirdetésekre becsületesen ráírják, hogy mennyi van hátra belőlük, hogy addig is ki lehessen menni pisilni.

A legrosszabb, ami az esporttal történhet, az, hogy sportot csinálnak belőle

Hogyan lesz az esportból sport? Nem nehéz elképzelni a forgatókönyvet: a NOB ünnepélyesen felveszi a legnépszerűbb játékokat a szervezet által támogatott sportok közé, úgyhogy a CS, a Dota, a LoL meg a Hearthstone ott köt ki a a bandy, a korfball, az ultimate, a wushu és a többi elismert, de gyakorlatilag döglött sport között, amikről talán még az sem hallott, aki műveli őket, nemhogy érdekelnének bárkit a világon. A mérkőzéseket éjszakánként leadja a közszolgálati tévé, a stúdióban Hajdú B. István elemzi az esélyeket, a közvetítőállásban ifjabb Knézy, Faragó Richárd kórusban Korda György üvölti, hogy és akkor Allu az AWP-vel megindul Catwalkon, most megállítotja egy Molotov, hát mi történik itt, kérem szépen? Fordultában kap egy fejest lower B-ből a füstön át! El-ké-pesz-tő! Hát hiányzik ez nekünk? Nem hiányzik. Akkor már inkább Biturbo.

Az még kevésbé hiányzik, hogy a mostani netes, osztogatós, coubolós, reblogolós, bárki által kommentelhetős, a sportközvetítés alapjait megreformáló esport átkerüljön a közvetítési díjak, a kizárólagos jogok és az egyéb múlt századi ocsmányságok világába, csak hogy a végén az egészet leuralja egy Ecclestone- vagy Sepp Blatter-szintű, nem kifejezetten egyenes nézésű, de annál keményebb kezű diktátor. Azt pedig, hogy mondjuk ki kerüljön be a magyar CS-válogatottba, személyesen Schmidt Pál döntse el. Na, az végképp senkinek nem hiányzik.

Létezik erre az egészre egy egészen egyszerű megoldás: az esport haladjon csak rendületlenül a maga útján, ahogy eddig, de semmiképpen ne akarjon elsportosulni, mert abból jó biztosan nem származhat. Az úgynevezett sport és a sportmédia meg szedje össze a magát, és kezdjen gőzerővel innoválni, mert alig kezdődött el a verseny, és máris 1:0 az esport javára.