Néha úgy érezni, hogy a holokausztról már úgysem lehet újat mondani. A második világháborúban meggyilkolt több millió ember tragédiájában nem nagyon maradtak feltáratlan elemek, történészek és kutatók több évtizedes munkával mostanra nagyjából az utolsó motívumokig rekonstruálták, hogyan zajlott ez a pusztítás. Ismerjük a gyilkosokat, van fogalmunk az indítékokról, tudjuk, mi történt Auschwitzban, hogyan zajlottak a deportálások és így tovább. A holokausztról csak idén eddig több mint ötszáz könyv jelent meg, a téma egy precízen feldolgozott és kielemzett történelmi esemény lett, ami már nem nagyon kínál nyitott kérdéseket.

De nem követünk el ezzel egy nagyon komoly hibát?

E körül a gondolat körül forog a Yale történészének, Timothy Snydernek új könyve, a Black Earth: The Holocaust as History and Warning, ami egy hónappal ezelőtt jelent meg, és olyan reakcióhullám kiváltására volt képes, amire holokausztról szóló könyv már régóta nem. Snyder öt évvel ezelőtt megjelent könyvével, a harmincöt nyelvre lefordított, magyarul is megjelent Véres övezettel lett világhírű szerző. Két könyvének témája nagyon sokban egybeesik: a sztálini és hitleri birodalom között létrejött halálzónák történetét írta meg, csak ezúttal elsősorban a holokauszt története felől.

Mindez azért is lehetett fontos megközelítés a számára, mert Snyder szerint a legelterjedtebb elképzelések nem csak félreértik mindazt, ami a holokauszt során történt, de ráadásul elősegítik, hogy ne tanuljunk semmit az akkori eseményekből.

Megérteni Hitlert

Egyetlen holokausztról szóló narratíva nem kerülheti meg azt a feladatot, hogy mondjon valamit Adolf Hitler világképéről. Snyder pedig ebben is nagyot vállal. Szerinte teljesen félreértjük Hitlert, ha nacionalistaként vagy a német nép elkötelezett védelmezőjeként gondolunk rá. A német nép csak eszköz volt a számára, ami segíthet helyreállítani a természet rendjét. A természet rendje pedig semmi más, csak az állandó harc.

Minden, mi maradandónak, állandónak tűnik, ármány, mely mögött a zsidók állnak, kik az erkölcs, a humanista értékek és a vallás propagálásával próbálják elterelni a figyelmet az emberi faj állandó harcáról. A rasszok közötti természet adta küzdelem az egyetlen, ami valóságos és az egyetlen, amit komolyan kell venni. Ebben a harcban az erősebb rassznak kötelessége, hogy maga alá gyűrje a gyengébbeket. A rasszok között zajló örök küzdelemben a zsidóság nem egy szereplő a többi között: a zsidóság egy ellenrassz, a hitleri világképben mindannak tagadói, amiről az élet értelme szól. Ezért őket nem egyszerűen legyűrni kell, hanem megsemmisíteni.

A rassz győzelme nem jön magától, meg kell teremteni a lehetőségét. Egyrészt ki kell iktatni a természet rendjét korrumpáló rasszt, másrészt pedig meg kell teremteni a felsőbbrendű rassz számára a szükséges fizikai feltételeket. Ebből a világnézetből nőtt ki a náci Németország háborús doktrínája: a zsidók ellen vívandó felszabadító - dekolonizációs háború és a szlávok elleni gyarmatosító - kolonizációs háború igénye mosódott egybe. A keleti területek megszerzése különösen fontos volt Hitler számára, mert világképét nagyban befolyásolta a Németországban az első világháború során megélt éhínség.

Az élettér elfoglalására törő akarat felől lehet megérteni Hitler tudományellenességét is: hiába zajlottak a témában korábban komoly német kutatások is, az ötlet, hogy tudományos módosításokkal, mondjuk ipari műtrágyával segítsék elő a nagyobb termésátlagot, ezzel elűzve az európai éhezés rémképét, nem fért bele a náci ideológiába, hiszen ez feleslegessé tette volna a keletre terjeszkedő háborút.

Irány Kelet

A kettős célt szolgáló, kelet felé zajló terjeszkedésben azonban a zsidók elleni erőszakos fellépés sokáig közel sem ment olyan gördülékenyen, mint ahogy ezt a német vezetés elgondolta. Sok helyen hiányzott mindehhez a tapasztalat és a társadalmi támogatás. A nácik próbálkoztak ugyan alulról jövőnek beállított pogromok megszervezésével Ausztriában és az elfoglalt csehszlovák területeken is, de ezek közel sem érték el a kívánt hatást. Arra, hogy tényleg létezhet olyan anarchisztikus állapot, ahol a szabad gyilkolásnak már semmi nem áll útjába, időközben, szinte véletlenül akadtak rá.

A zsidók tömeges lemészárlása ugyanis azokon a területeken kezdődött el leghatékonyabban, amit előbb a szovjetek, majd pedig tőlük a nácik foglaltak el. A kettős megszállás ugyanis egyedi lehetőséget teremtett. Egyrészt mert a szovjetek rövid idő alatt is hatalmas eredményeket értek el az állam szétverésében. A politikai elit és az értelmiség lemészárlása mellett elkezdték felszámolni a régi intézményrendszereket, a települések élére megbízható kommunistákat raktak, beindultak a besúgóhálózatok, egymás ellen játszották ki az embereket. Miután Hitler hátba támadta Sztálint, és elkezdett kelet felé terjeszkedni, a nácik sorra olyan területeket foglaltak el, ahol az állam szuverenitásának nem maradt őrzője.

De szintén fontos tényező volt, hogy más-más szempontok miatt e megszállt területek lakói közül sokan tudták elfogadni a nácikkal való együttműködés szükségességét. Volt, aki nem sokkal korábban a szovjetekkel kollaborált, és most a hirtelen átállás adott lehetőséget arra, hogy tisztázza magát. Sokszor működött a zsidókat hibáztató propaganda is az állam szétveréséről, hatottak a bolsevizmust és a zsidóságot összemosó mítoszok. És fontos szempont volt az is, hogy a megszálló szovjetek sok helyen gyakorlatilag szabadrablást engedélyeztek a burzsoázia vagyonával szemben. Ez pedig sokszor kiemelten érintette a zsidókat. A nácik ígérete egyszerű és világos volt a lakásokat és vagyonokat elkobzó helyiek számára: ha rajtunk múlik, nem fognak visszajönni azok, akiknek most a lakásában laktok.

A Lengyelországban, a balti államokban és Ukrajnában létrejött rendkívüli állapot, azaz hogy a szovjetek szétverték az állam alapjait, a helyükre bevonuló nácik pedig nem voltak hajlandóak még csak elismerni sem ezen országoknak az államisághoz való jogát, tette lehetővé, hogy a zsidók elleni erőszak új szintre emelkedjen. Amikor 1941-ben ezekre az állam nélkül területekre elkezdtek bevonulni a Einsatzgruppe csoportjai, a tömeggyilkosságok korábban nem tapasztalt formája jelent meg. Az ukrajnai Babij Jarban 1941. szeptember 29. és 30. között 33771 zsidót lőttek tömegsírba. A Riga melletti Rumbula erdőben 1941. november 30-án és december 8-án 25 ezer embert végeztek ki, a ponaryi mészárlásban 1941 júliusától kezdve százezer embert gyilkoltak meg.

Ahhoz, hogy megérthessük a holokauszt pusztítását, azt érdemes megnézni Snyder szerint, hogy hol mennyi maradt meg az államból és intézményeiből. Az öt és fél millió zsidó, a hárommillió szovjet fogoly és a további nagyjából egymillió civil meggyilkolása mind ilyen állam-nélküli területeken zajlott.

Az Auschwitz-paradoxon

Az auschwitzi megsemmisítő táborban a legelterjedtebb számítások szerint 1,1 millió embert pusztítottak el, a holokauszt során meggyilkolt zsidók egyhatodát ölték meg itt. Auschwitz szimbóluma lett a holokausztnak. Ezzel viszont félrevezető lehet Snyder szerint: ha a holokauszt eseményeit egy az egybe megfeleltetjük az Auschwitzban történtekkel, fontos magyarázóelvekről csúszunk le.

Abszurd módon Auschwitz kitüntetettsége mind a háború utáni Németországnak, mind a szovjeteknek kapóra jött. A németek ezzel tehették hihetővé azt a teljesen groteszk állítást, hogy odahaza, Németországban az emberek többségének fogalma sem volt arról, milyen szörnyűségek történnek keleten a zsidókkal. De ez egyszerűen nem lehetett igaz. A náci előretörés során elkövetett tömeggyilkosságokhoz több tízezer német katona asszisztált, ezeknek az eseteknek több százezer szemtanúja kellett hogy legyen. A zsidók tömeges meggyilkolásáról szóló hírek pedig áramlottak vissza Németországba, bőven már Auschwitz megnyitása előtt. 

Ugyanígy tudták felhasználni Auschwitz előtérbe helyezését a szovjetek is. Ez volt a kevés keleti haláltábor egyike, melyek működtetésében nem vettek részt szovjet állampolgárok. A treblinkai, a sobibóri és a belzeci megsemmisítő táborokat például szovjet állampolgárokkal építették és őriztették, hogy ott aztán rengeteg szovjet állampolgárt végezzenek ki. Erről, mint ahogy a tömegsírokba lövetésekről is több százezer ember kellett hogy tudjon. A szovjet politika sosem tudott és soha nem is akart szembenézni ezzel a kérdéssel, még a Sztálin halálát követő időszakokban sem.

Ezek mellett pedig Auschwitz remek lehetőséget teremtett arra, hogy emberek tömeges kiirtását megfosszák minden olyan elemétől, ami emberek döntéseként, emberi tevékenységként mutatta be a holokausztot. Auschwitz egy államon kívüli terület lett, senkiföldje, ahol az emberek meggyilkolása sajnálatos és borzalmas tény ugyan, de csupán személytelen döntések eredménye. 

Ha zsidók tömeges meggyilkolását egy rendkívüli helyszínre korlátozzuk, és mint személytelen procedúrák eredményeként kezeljük, akkor nem kell szembenéznünk azzal a ténnyel, hogy tőlünk nem nagyon különböző emberek gyilkoltak meg tőlünk nem nagyon különböző embereket.

- írja erről Snyder könyvében.

Egyetlen szempontból azonban Auschwitz tényleg más volt, mint a többi haláltábor. Szemben a többi megsemmisítő hellyel, a nácik itt olyan zsidókat akartak meggyilkolni, akik olyan országok polgárai voltak, melyeket ekkor a náci Németország létezőnek ismert el. Mert míg az állam nélkül maradt, kettős megszálláson átesett területeken élő zsidókat könnyűszerrel lehetett tömegesen meggyilkolni, ez sokkal több nehézséggel járt olyan esetben, amikor megmaradt valamennyi az államból. Több millió zsidó maradt életben Európában, akinek a tervek szerint Auschwitzban kellett volna elpusztulnia.

Sőt, a németek által ellenőrzött területen élő zsidók közül azoknak, akiket a nácik Auschwitzba szántak, nagyobb esélyük volt a túlélésre, mint azoknak, akiket nem. Ezt nevezi Snyder Auschwitz paradoxonának. Ennek feloldásához pedig szerinte nincs más út, mint megérteni, hogyan akadályozta meg egyes országokban a megmaradt államszerkezet a még nagyobb arányú tömeggyilkosságokat. Ez magyarázza meg azt is, hogyan lehet, hogy míg Észtország zsidó lakosságának 99 százaléka elpusztult a holokausztban, addig Dánia zsidó lakosainak 99 százaléka túlélte azt. Ez persze a két szélsőérték, de ez a logika alkalmazható az összes többi államra, amit a nácik így vagy úgy elfoglaltak. Hiába deportálták volna a nácik Dániából Auschwitzba a zsidókat, olyan tényezőkkel találták szemben magukat, melyek csak egy államra jellemzőek: működő intézményrendszerekkel, politikai pártok ellenállásával, a civil társadalom közbelépésével.

Snyder szerint három tényező kellett, hogy a zsidóknak nagyobb esélye maradjon a túlélésre:

állampolgárság, bürokrácia és külpolitika.

Amíg ezek megmaradtak a németek által megszállt vagy a németekkel együttműködő országokban, a végső megoldás kivitelezése akadozott. Ezekből az országokból is rengeteg embert deportáltak, nagyon sokan meg is haltak közülük. De a pusztítás elmaradt attól, ami ott várt a zsidókra, ahol semmi nem maradt az államból.

A holokauszt, mint figyelmeztetés

A könyvben felvázolt nagyon masszív narratíva az utolsó pár fejezetre ezernyi személyes történetté törik szét, és Snyder sok kis történetben mutat be olyan embereket, akik mind másmilyen megfontolásból, de zsidókat mentettek a világháború alatt. A felsorolásból szándékosan nem rajzolódik ki egységes kép, csak a korábbi üzenet ismétlődik meg sokadszor: ahol nem maradt semmi az államból, ott dacára a rendkívüli egyéni bátor tetteknek és az önfeláldozásnak, a zsidók megmentése szinte lehetetlen feladat volt.

Innen kanyarodik rá az utolsó fejezetre, ami műve legtöbbet vitatott része lett. A könyv befejezése egy figyelmeztetés a jelennek, hogy ha nem értjük meg jól a múltat, akkor mindez a pusztítás könnyebben megismétlődhet, mint ahogy azt gondolnánk. Snyder értelmezésében Hitler egy ökológiai pániktól vezérelve látta úgy, hogy szemben a tudomány ígéretével, csak a területszerzés biztosíthatja az árja rassz győzelmét, és mindent alá kell rendelnie ennek.

És akármennyire is a távoli múlt horrorjának tűnik ma a holokauszt, Snyder szerint az ökológiai pánik lehetősége, a bűnbakkeresés és ellenségek elképzelése közel sincs annyira távol tőlünk, mint azt gondolni szeretjük. A klímaváltozás már eddig is megmutatta, hogyan képes felborítani társadalmakat. A kilencvenes évek első felében zajló, félmillió áldozattal járó ruandai népirtás sem csak a mesterségesen kreált etnikai feszültségről szólt, hanem ugyanúgy a földek megszerzéséről is. Szudánban a szárazság vezetett népirtáshoz 2003-ban, az élelmiszerhiány pedig világszerte vezetett kisebb lázongásokhoz az elmúlt évtizedben.

És mára már olyan világhatalmaknak is gondot okoz az élelmezés belföldről történő biztosítása, mint amilyen Kína. Azt Snyder sem állítja, hogy Kínában hatalmas éhínség törhetne ki a közeljövőben. De az általa elgondolt ökológiai pánik fogalma nem is erről szól: elég ha egy ország vezetése úgy érzi, hogy rendkívüli lépésekre van szüksége ahhoz, hogy egy bizonyos életszínvonalat megvédhessen.

A nemzetközi hangulat pedig szerinte egyre inkább pánikra adhat okot. Kína az elmúlt években többek között az Egyesült Arab Emirátusokkal, Dél-Koreával és Szaúd-Arábiával együtt óriási termőföldeket vásárolt fel Afrika szerte. Közben az Egyesült Államokban, az országban, ami a legtöbbet tett a klímaváltozás előidézéséért és most a legtöbbet tehetné a következmények enyhítéséért, még arról sincs politikai konszenzus, hogy a jelenség egyáltalán létezik-e. Miközben mindez felforgathatja a világot, ott még mindig demagóg politikai játszmák témája az egész. Az Európai Unió meg ugyan komolyan veszi a fenyegetést, de közben az egész EU létezése került veszélybe: ahogy afrikai és közel-keleti bevándorlók és menekültek áramlanak folyamatosan a tagországaiba, az EU populista erői az unió végét szeretnék kivívni. És ezen erők közül sokat abból az Oroszországból támogatnak, melynek kifejezetten célja az európai egység szétzilálása.

Snyder szerint éppen Ukrajna tavalyi megszállása mutatta meg, hogy az annyira biztosnak hitt európai béke mennyire törékeny. És közben látjuk, hova vezetett az államok összeomlása Szíriában és Irakban. És bár az ökológiai pánik és az államok összeomlása a nyugati világ felől nézve csak egy egzotikus ötletnek tűnik csupán, észre sem vesszük, hogy egy olyan világban élünk, melyben a bal-és a jobboldalról is az államok ledöntéséről és a kormányok elpusztításáról fantáziálunk, nem hisszük el a tudomány állításait és egy katasztrófáról álmodunk. Pedig ha azt gondoljuk, hogy egy globális összeesküvés áldozatai vagyunk, akkor Hitler világa felé haladunk, figyelmeztet Snyder. És közben ezt észre sem vesszük, mert az egész korszakra csak úgy tekintünk, mint a múlt egy jól feltárt és rég lezárult szakaszára.

Ez így kicsit túl sok

A Black Earth szemmel láthatólag hatalmas dobás lett, nem akad nagyobb nyugati lap, ami ne foglalkozott volna részletesen a könyvvel, miközben a Guardian, a New York Times és a New York Review of Books is hosszú publicisztikát közölt Snydertől, melyben összefoglalhatta fő állításait. De akadnak bőven történészek (például itt vagy itt), akik szerint Snyder egyszerűen csak túltolta: túl nagy hangsúlyt fektetett könyvében a keleti front eseményeire, túl nagy szerepet tulajdonít magyarázatában Hitler harcára a globális zsidó összeesküvés ellen és jelenkori példái, az orosz és kínai fenyegetés sem működnek annyira könnyen használható analógiaként a harmincas évekre, mint ahogy ő alkalmazza azokat.

Mint ahogy az sem tűnik ennyire egyértelműnek, hogy a nyugati társadalmak valóban annyira elfejtették volna a holokauszt valódi tanulságát, mint ahogy arra Snyder folyamatosan utal. Egy olyan elképzelt és tévelygő nyugati tudatot feltételez, amelyik fel sem ismeri, hogy folyamatosan elvéti a lényeget, gyilkos csapda felé terelve magát. És bár az általa felvetett árnyakat valóban látni, az állítás, hogy ezek felé épp teljesen vakon gyalogolunk, közel sem ennyire meggyőző.

Snyder tagadhatatlanul sok kevéssé ismert, sokszor megdöbbentő vagy megrázó adalékot ás első a harmincas-negyvenes években történtek értelmezéséhez, könyve hatalmas hozzájárulás ahhoz, hogy a világ jobban megismerhesse, mi történt Kelet-Európa államaiban ebben a borzalmas évtizedben, és tényleg, mindenkinek érdemes nekiülnie. De könyvét megalapozó nekilendülése, hogy itt a holokauszttal kapcsolatos igazság feltárására van szükség, elhibázottnak hat. Többek között azért, mert a történteknek bőven létezik már rengeteg olyan érvényes és eredeti olvasata, mondjuk Götz Alytól kezdve Hannah Arendten át Zygmunt Baumanig, melyek egymást kiegészítve mind ugyanarra figyelmeztetnek, amire most Snyder is: mindennek nem szabad újra megtörténnie.

(A fenti kép a berlini holokauszt-emlékműnél készült, Barbara Sax (AFP) munkája.)